A hídőrség intézménye Párkányban indult. Hogyan is képzeljünk el egy hídőrt? Egyenruhában masírozik a hídon? Ellenőriz a híd lábánál? Megkérdi, milyen szándékkal kelünk át a túlpartra? Minden nap megnézi, nem lopták-e el? Óh, ennél sokkal izgalmasabb ez a hivatás!
Párkányban nemrég fejezte be megbízatását az 50. hídőr, Mattia Mura olasz dokumentumfilmes. Elődjei közt voltak költők, fotósok, festők, szobrászok, grafikusok, zenészek és DJ-k, maszkkészítők és makettkészítők. Hídőrnek a világ bármely pontjáról jelentkezhetnek alkotók.
Mattia Mura, a hídőr. Párkányban 2004-ben indult a hídőrség intézménye.
Volt olyan hídőr, aki orosz rádióállomást fogott be a kéméndi tanknál, vagy épp a Sobieski lovas szobor farkára csippentett elektródán keresztül. Más hagyta magát megihletni a párkányi táj és a bazilika lenyűgöző látványától. Olyan hídőrünk is volt, aki a Duna vizének több száz árnyalatát dokumentálta, a másik zsebkendőt hímzett, a harmadik sárga post-it cédulákkal szórta tele a várost, hogy jókedvre derítse az itt élőket (s ezzel akaratlanul is elnevezett egy helyi zenekart, a Jóvilágvant). Egy svájci ételinstallátor a helyi és az esztergomi pékséggel közösen cserekenyér-akciót szervezett, miáltal új ismeretségek köttettek a helyiek között. És így tovább.
Én hídőr vagyok. Mi a te szupererőd?
Szabályok! A hídőrségre jelentkező művészek 3-6 hónapot tölthetnek el a Duna-parti kisvárosban. Feladatuk, hogy őrizzék a Párkányt Esztergommal összekötő hidat. A hídőrség igazából egy művészeti program, melynek célja a híd pótolhatatlanságának hangsúlyozása, a folyó két partja közti kapcsolódások bemutatása. Mégpedig azon célból, hogy soha, de soha többé ne történhessen meg az, ami a híddal már kétszer is megtörtént. Vagyis elpusztították, kitépték a vérkeringésből, az itt élők mindennapjaiból, s ezzel családokat, barátokat, szerelmeseket téptek el egymástól.
Párkány lakói közt lassan terjedt a kezdeményezés híre. Volt hídőr, aki észrevétlen maradt, mert inkább a bensőséges alkotást választotta. Ám olyan is volt, akit az egész város ismert. Szabály, hogy a hídőr távozása előtt bemutatja munkáját a nagyközönségnek. Emellett naplót is vezet az itt töltött idő alatt.
Maga a hídőrség lakhatással és minimum havi támogatással jár. Nem csoda, hogy a művészeti rezidenciának mára tekintélyes várólistája van szerte a világban az új kihívásokra vágyó művészek között. 2021-et írunk, tombol a koronavírus – valamint nemrég búcsúzott el Párkánytól 50. hídőr, Mattia Mura, akit alaposan kifaggattunk az itt töltött hat hónap élményeiről.
– Mikor hallottál először a hídőr programról?
– Még 2017-ben. Egy évre rá jelentkeztem. Nagyon örültem, mikor jóváhagyták a jelentkezésemet. Igaz, két évig vártam, hogy eljöjjön végre az én időm, de lelkesített a tudat, hogy a két határvárosban számtalan kaland vár rám.
Mattia Mura mindemellett meglepő gyorsasággal sajátította el a magyar nyelvet, távoztakor már komplett magyar mondatokkal búcsúzott újonnan szerzett barátaitól...
– Jártál már valaha Szlovákiában?
– Nem, még sohasem. Ezért is keltette fel érdeklődésemet a felhívás.
– Mielőtt ideutaztál, mit gondoltál Szlovákiáról és Magyarországról?
– Annyit tudtam az országokról, amennyi a világsajtóból elért hozzám. Szlovákia progresszív, fejlődő kis országnak tűnik az olasz csizmáról nézve: mindez főként az elnökasszony, Zuzana Čaputová imázsának köszönhető. Orbán Viktor miniszterelnököt pedig a nyugati sajtóban legtöbbször diktátornak nevezik, és Magyarország konzervatív, zárkózott országnak tűnik a kívülálló számára.
– Hogyan változott meg ez a kép, miután megérkeztél Párkányba?
– Gyorsan és jelentősen. Čaputová arca közvetíti a világnak Szlovákia képét: az országnak pont ezért jó a marketingje. Ma már tudom, hogy a köztársasági elnök reprezentatív funkciókat lát el – ám ezt kint senki nem tudja. A magyar elnök nevét még mindig nem tudom, hisz egy átlagos olasz csak Orbán nevét ismeri, akit ultrakonzervatívnak ír le a sajtó. Kicsivel megérkezésem után az egyik első ember, akivel megismerkedtem, Matyi volt. Ő aztán jócskán felvilágosított, beszélt Párkányról, a magyar és a szlovák politikáról, a régióról, az etnikai viszonyokról.
Ittam minden szavát, én magam tán nem is volnék képes ilyen részletességgel leírni a saját városomat. Ez az este volt az, amely mindent más kontextusba helyezett. Addig ugyanis naivan azt hittem, hogy a híd innenső oldalán csak szlovákokat találok, a túlparton pedig magyarokat. Most, hogy már többet tudok az itt élőkről, a part párkányi fele az izgalmasabb számomra.
– Hogy látod most a hidat?
– A híd nekem Párkány városát testesíti meg, ahol egybe kéne hozni a szlovákokat és a magyarokat. A hídőrprojektben magát a határt találtam a legérdekesebbnek. Van két hely, két város, melyek között egy híd teremt kapcsolatot, de ezt sokan nem nézték jó szemmel. Pont ezért ezeknek a városoknak nem szabadott összeköttetésben állniuk. Ezidáig nem voltam tisztában a magyar és a szlovák történelemmel, annyit tudtam csak, hogy a szlovákok és a magyarok nem túlságosan jönnek ki egymással. A hídőrség pedig éppen arról szól, hogy összekösse az embereket és a nemzeteket. Ma már tudom, hogy azok az emberek, akik sírtak az újraépített híd láttán, főként magyarok voltak. Ők ugyanis az újjáépítés által kapcsolatot reméltek az anyaországgal. És ma a híd tényleg két országot köt össze, a régió ütőere, és szépségével engem is rabul ejt...
– Az itt töltött fél év alatt végrehajtottad azt, amit megálmodtál?
– Igen, bár a COVID miatt voltak kétségeim. Eleve egy olaszországi hosszú karantén után utaztam ide. Tudtam, hogy dokumentumfilmet akarok forgatni a híd történetéről és arról, mit jelent a híd a helyiek számára. De ennél jóval több várt itt rám. A legtöbb ember, akit megismertem, nagyon segítőkész volt. Az ő érdemük, ha elkészül a filmem, melyet a híd újjáépítésének 20. évfordulóján mutatunk be itt, Párkányban.
A dokumentumfilmes legfőbb kihívása, hogy ő maga a lehető legobjektívebb pozícióban maradjon, ne befolyásolja a filmet, sőt, maradjon ki belőle. Olyasmi ez, mint a történelemírás. Ott is az a jó, ha minél nagyobb objektivitással írunk egy-egy eseményről, de az írás mégis valakinek a szemszögéből íródik meg.
– Kikkel beszélgettél, hogyan válogattad ki a megszólalókat?
– Több mint harminc interjút készítettem a két Duna-parti város lakóival. Az emberek jellemzően nyitottak voltak, ehhez jócskán hozzájárult az is, hogy külföldről jöttem. Ergo a harmadik fél, a szemlélő pozíciójából tudtam szemlélni az itt élő két nemzet viszonyát. Művészeket, tanárokat, művészettörténészeket, sokat megélt öregeket, nagypapákat és nagymamákat, hajdani aktivistákat, jelenlegi kultúraszervezőket, vállalkozókat szólítottam meg. Néhány felvételt a környékbéli falvakban vettem fel, főként idősekkel; néhányat Budapesten például Boros Imre volt miniszterrel; néhány jelenetet Prokopp Mária művészettörténésszel; de sikerült megszólaltatni Szörényi Leventét is, vagy éppen Fiala-Butora János jogászt, aki a Beneš-dekrétumokról adott részletes felvilágosítást. Koszorúztam a Csemadokkal, és ellátogattam a Matica slovenskához is. Igyekeztem több szemszögből körbejárni a témákat. Még jókora út áll előttem, újra és újra vissza kell nézni a felvételeket, meg kell találni a narratíva ívét. Őszig azért elkészül a film, nyáron már bemutatok belőle részleteket a párkányi fORMA fEST-en. Alig várom, hogy zöldbe borulva, nyári napmelegben is lássam a vidéket!
– A dokumentumfilm forgatása mellett megvalósítottad a „Reggeli a hídon" tervedet is. Igazán merész dolog a szeles híd közepén reggeliket szervezni. Akadt rá jelentkező?
– Igen, kilenc reggelit sikerült megvalósítani. Az elképzelés az volt, hogy a magyar és a szlovák oldalról egy-egy embert találkozik a híd közepén, a gusztusosan terített asztalnál. A téli hideget forró teával és kávéval igyekeztünk enyhíteni, néhány forgatást halasztani is kellett, mert az időjárás-előrejelzés kemény mínuszokkal riogatott.
A hídőrség célja, hogy többé soha, de soha ne történjen meg az, ami már kétszer megtörtént: vagyis hogy a Párkányt Esztergommal összekötő hidat elpusztították!
– Az ittlétem alatt megismert embereket kértem fel, hogy vegyenek részt a projektemben. A közös reggeliknek két feltétele volt: a két ember ne ismerje egymást (nem tudták előre, hogy kivel találkoznak majd), de azért legyen bennük valami közös. Így találkozott a művészettörténész a szárnyait bontogató, frissen végzett képzőművésszel, a nagyöreg kultúraszervező a fiatal közösségi aktivistával, a pilisi szlovákság képviselője a szlovákiai magyarok képviselőjével. Volt, mikor nehezebben indult a beszélgetés a résztvevők közt, ám némelyeket úgy kellett leállítani. Örömmel értesültem róla, hogy több ilyen páros a későbbiekben is találkozott. Mi más ez, ha nem visszaigazolás, hogy jól tettem és jót tettem...
– Sokan úgy tartják, hogy „mintahídőr" voltál.
– Nagy szerencsémre könnyen kötök barátságokat, és rendkívül kíváncsi vagyok. Ez nagyban segíti munkámat. Előző filmemet, amelyik a Choice of staying címet viseli, egy olaszországi spirituális közösségről forgattam, akik beengedtek maguk közé, pedig ugyancsak visszavonult életet élnek. A hídőrség ugyancsak óriási kaland volt, szerencsés vagyok, hogy részese lehettem!
