Néhány szó arról, miért rettegünk a hidegtől. Vannak ismerősök, akikhez látogatáskor egy réteggel kevesebb ruhát veszünk fel (és adunk a gyerekekre), mert máskülönben megsülünk majd náluk. Manapság ugyanis divatba jött, hogy kényelmesen, ujjatlan pólóban tartózkodjunk otthon a négy fal között. Télen is.
Pedig ez többféle szempontból hátrányos. Például a fűtésszámlánknak sem tesz jót – de az immunrendszerünknek sem. Arról nem is beszélve, hogy ha otthon nyári ruhában dőzsölünk, akkor valóban rémálomnak tűnik kimenni a mínusz 3 fokos hidegbe.
Ekkor jön az, hogy gyermekünket asztronautának öltöztetjük, ám még akkor is rettegünk, nehogy benyelje a hideg levegőt. Sok gyerkőc mosolyogva mutatja az iskolában vadiúj vízhatlan cipőjét vagy sokzsebes, szupermeleg kabátját. Megdicsérem, de közben arra gondolok, lassan a téli ruhák is olyanok lesznek, mint a kiskosztüm vagy az öltöny: csak ritkán látjuk hasznukat.
Két tenyérrel körbefogni egy csésze gőzölgő teát, a cukrászda ablakból kibámulni a jeges utcára, forró csokit kortyolgatni a barátokkal, hidegtől kipirult arccal belépni egy meleg szobába… Ezek a képek a tél szebbik arcát festik fel recehártyánkra. A téli örömöket, melyekről újabban hajlamosak vagyunk elfeledkezni, és inkább csak morcosan nézünk ki a fejünkből, miközben búsan várjuk, hogy végre kitavaszodjék.
Gyermekkoromban meg voltam róla győződve, hogy a négy évszak váltakozása miatt mi élünk a legszerencsésebb helyen. Akkor már tudtam, hogy vannak országok, ahol decemberben is 25 fok van, és nincsen ősz.
El sem tudtam volna képzelni, hogy októberben ne lássak lágy sárgásbarnákban pompázó fákat, januárban pedig jégcsapokat és deres háztetőket. És nem csupán én voltam így vele. A négy évszak nálam nevesebb embereket is megihletett, a zeneszerző Vivaldit például, aki híres hegedűversenyt írt a természet tünékeny hangjaira. A szonettek változatosak: az élet változékonyságára és egyszersmind a körforgására emlékeztetnek.
Mi, emberek, fura szerzetek vagyunk
Ha az időjárásról van szó, akkor amnéziában szenvedünk. Mikor jönnek a hűvösebb napok, mérgesek vagyunk, mint akitől elvettek valamit. Elfelejtjük, hogy a nyári hőségriadóban locsolókocsik öntözték az utakat, és szó szerint fuldokoltunk a ventilátor előtt. A három napig tartó májusi eső miatt meg mindjárt a szenteket hibáztatjuk, és újabb vízözöntől tartunk. Talán tényleg illik ránk a Komáromi kisleány című dal egyik versszaka: „Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. Soha sincs jó idő, mindig esik az eső.” A pesszimista hozzáállás sokunk életét végigkíséri. A tavasz és a nyár szeszélyeit még valahogy elviseljük, ám a B kategóriás évszakokat (értsd: ősz, tél) szó szerint nyűgnek tekintjük. Jöhetnek a hátunkra púpnak. Amint a napocska felhők mögé bújik, máris ráncoljuk homlokunkat. Ha szürke lesz az égbolt, szürke lesz a föld, és feltámad a szél, felháborodunk a „csúnya” idő miatt. A hideg évszakok másodosztályú helyezése, persze, nem véletlen. A modern életforma áldásai, a meleg lakás, a túlfűtött autó (egyes helyeken a fűtött járda) jégre vitték az embert. Mert annyira elkényelmesedett, hogy ripsz-ropsz, egyszerűen „túl akar esni” a hidegebb évszakokon.
Miért rossz ez a kényelem?
Talán kezdjük azzal, hogy az ember egész testfelépítése az állandó tevékenységhez és a gyalogláshoz alkalmazkodott. Azért olyan, amilyen. A mozgáshiány pedig depressziót vagy más különböző nyavalyákat okozhat. A gyerekek kiapadhatatlan mozgásigényéről ma már rengeteget cikkeznek. Régen sok helyütt kilométereket gyalogoltak a nebulók az iskolába, majd délben, uzsgyi, szintúgy a két lábukon nyargaltak hazafelé. Ha az ember lánya kirándulni indult, órákig buszozott és vonatozott, közben a csomagjait és pakkjait a kezében cipelte, míg csak el nem érte az úti célját. Az autó elterjedésével már a sarki boltig sincs kedvünk elgyalogolni. Kinek van kedve „lábbuszozni”, főleg, ha kint eső szemereg...
Az egyetemen volt egy kollégiumi lakótársunk, akiről köztudott volt, hogy még a szomszédos szupermarketbe is autóval indult. A táv rövidsége miatt több időbe telt leparkolni, mint odasétálni. Akadtak olyanok, akik harminc percig is elvárakoztak a városi buszra, mert nem akartak gyalogolni. Egyébként nagyjából ennyi idő alatt lehetett elgyalogolni a belvárosból a kollégiumig, így a gyalogosok megelőzték a buszt. Bár a 70-es és a 80-as évek szülötteinek még nem jutott ki mindenből a legjobb, felnőtt korunkra mégis szó szerint belesüppedtünk az autók üléseibe.
És ha mi eltunyultunk, vajon mi lesz a sorsa a mai generációnak, amely autóból autóba száll? Mi lesz a mai gyerekekkel, akik beleszülettek abba a féltő, óvó kényelembe, amely szinte a nullára csökkenti a kényelmetlen, gyalogos „szituációk” számát?
Nemrégiben megálltam az egyik ismerőssel trécselni. Egyszer csak két gyerkőc integet ki vadul egy autó ablakából, és egymás szavába vágva vadkacsákról meg fehér hattyúkról áradoznak. Megkérdezem az ismerősömtől, hogy ez mi akart lenni. Mire ő: „Á, semmi különös, csak a múltkor nem volt, aki hazafuvarozza őket, és engem kértek meg a szülők. Én meg azt mondtam, hogy jó, de akkor ma gyalogolni fogunk. Annyira örültek! Még sose mentek haza gyalog. Az Ipoly-parton még hattyúkat is láttunk.”
Még sose mentek haza gyalog! Ezen elcsodálkoztam. Természetes, hogy a szülő aggódik, mikor hazaúton egy nagyon hosszú és veszélyes útszakasz vár a gyerekre. Azt viszont már furcsállottam, hogy ezek a gyerkőcök a nyolc év alatt még senkivel, sem nagyobb iskolatárssal, sem a családdal nem tették meg gyalog a hazavezető utat. Talán erről is a felgyorsult életritmusunk tehet. Tény, hogy sok gyerek csak az iskolai kiránduláson vesz részt kisebb túrákon. Vannak gyerekek (egyre több), akiknek már a hosszabb séta is gondot okoz. Igazi természetet, erdőt, vizet, folyót, tavat szinte soha nem látnak. A mai szülők sokszor túlféltik gyermekeiket – és velük együtt saját magukat is. Nehogy kifáradjon, aztán megbetegedjen! A mai gyerekek (ezt gyakorlatból tudom) gyakran nem ismerik, mit jelent az, hogy kettes sorban, folyamatosan sétálunk. Jobbra-balra dülöngélnek, kitörnek a sorból, lemaradnak, és még sorolhatnám. Azt hihetnénk, hogy ha a gyerekeket beíratjuk karatéra vagy néptáncra, meg egyébként is egy rohanás az egész életünk, akkor a mozgásukkal nagyjából minden rendben van. Pedig nem!
És lassan mi is elfelejtünk „csak” sétálni, szinte soha nem ugrunk el a boltba vagy a postára – gyalog. Ha mégis gyalog megyünk valahová, a séta nem tart 10 percnél tovább. (A kivétel csak erősíti a szabályt.) Az, hogy a séta egészséges, mindenki tudja. Van viszont egy másik pozitív oldala is annak, ha gyalog intézzük az ügyeinket: megtanuljuk lassabban megélni a mindennapokat. Lassan siess! – mondta a reneszánsz ember. Séta közben jobban oda tudunk figyelni a körülöttünk zajló életre, s könnyebben felfedezhetjük az évszakok szépségeit. A bokrok ágai közt gubbasztó verebeket, a fenyők csúcsain burukkoló gerléket vagy a havas háztetőkön csillogó napfényt csak akkor vehetjük észre, ha sokat közlekedünk gyalog. És talán a napok is azért rohannak, mert mi magunk is állandóan azt tesszük...
A tél és a hideg iránti ellenszenvet sokszor otthonról hozzuk
Találkoztam olyan másodikos kisfiúval, aki nem győzte hangoztatni, hogy utálja a hideget. Nem azt mondom, hogy ez extrém kijelentés volt, de mégis szokatlanul hangzott egy kisgyerek szájából. Vajon a mai gyerekek sosem fogják megtudni, milyen érzés sötétedéskor hazamenni a szánkózásból, csuromvizesen hasig ugrálni az utak mentén félrekotort hódombokba, radiátoron szárítani az átázott kesztyűt, vagy éppen kesztyű nélkül, jéggé dermedt ujjakkal hógolyózni? Az én nemzedékemnek még vannak ilyen, gyerekkori emlékei, ám az én gyerekeimnek? Nem tudom. Manapság ha rossz az idő, a szülő autóval megy, hogy hazavigye a gyereket. Sőt, akadnak ovik, ahol a hűvös, ködös idő beköszöntével szinte a nullára csökkentik a kint tartózkodás perceit.
Hogy milyen attitűdöt sajátítanak el ezáltal csemetéink? Azt az attitűdöt, hogy télen „csúnya” idő van, és az nagyon rossz. Olyankor nem lehet kimenni, és megállás nélkül arra kell várni, hogy megint tavasz legyen. Valami sohasem stimmel. Egyik nap szép napsütés van, de fúj a szél. Két napig szélcsend van, de be van borulva. Negyedik napra tényleg elromlik az időjárás, és jeges szél fúj, ónos esővel tarkítva. Ilyenkor máris pesszimistán nyugtázzuk: utáljuk az őszt és a telet, mert egyfolytában csúnya idő van. Nahát! Valójában három napig elég jó idő volt, csak nem vettük észre. Mert mindig jobbat akarunk. Várunk valamire. Mintha dacolnánk a téllel. A december még csak elmegy, hisz ott vannak az ünnepek, csilingel a Mikulás. Aztán viszont jön a január, és dohogunk tovább. Hideg van.
Persze, feltehetjük a kérdést: minek erőltetni ezt a „szeressük a rossz időt is” fílinget, ha sehogy sem megy? Ott a vidám tavasz és a nyár, örüljünk akkor. Sétáljunk akkor! Én viszont azt mondom, már csak azért is megéri hozzáállást (attitűdöt) váltani, mert ugyanannyi ideig van tavasz és nyár, mint amennyi ideig ősz és tél.
Nem a legbölcsebb dolog fél éven keresztül morogni és csalódni, valahányszor nem süt ki a nap. És ha mi, felnőttek talán már nem változunk is, fontosnak tartom, hogy legalább a gyerekekbe ne ültessük el a kételyt, és ne hagyjuk, hogy teljesen elkényelmesedjenek. Nekik aztán tényleg mindegy, hogy esik-e vagy fúj. Ha kicsit fáznak is, könnyű őket kizökkenteni. Még a született morcos típust is jobb belátásra lehet bírni, ha eltereljük a figyelmét. (Saját tapasztalat.) Már az is segítség, hogy amikor tényleg ronda az idő, egyszerűen nem szólunk semmit. Nem biztos, hogy gyermekeinket meg kell óvni a szitáló esőtől. Minek vettük akkor a mesefigurás esernyőt és a gumicsizmát?
Az esetleges fárasztó bandukolás sem lesz hátrányára senkinek. Az élethez az is hozzátartozik, hogy nem megy minden gombnyomásra – és ezt a gyereknek is meg kell szokni. Hiszen csak úgy tudjuk igazán élvezni az otthon melegét, ha előtte kicsit fáztunk. Csak az tudja értékelni a kényelmet, aki megtapasztalta a kényelmetlenséget. Senki se érezze magát falhoz állítva azért, mert sokat autózik a gyerekekkel, és nem barangolnak naphosszat az őszi erdőben, vagy csúszkálnak a jégen. Fáradtak vagyunk, munkába járunk. De! Talán pont a téli időszakot kéne arra használni, hogy a természettel együtt mi is visszaváltsunk egyesbe.
Talán nem kéne annyiszor autóval legördülni a szupermarketbe, és ott veszekedni az összevissza rohangáló gyerekkel, hanem inkább több kisebb sétával megoldani a bevásárlást (zöldséges, hentes, drogéria). Így a napi mozgás(penzum) is meglesz, és a gyerkőc is segíthet a pici szatyrával hazacipekedni. Útközben pedig beszélgethetünk, már egy 3 évessel is lehet. Sok meglepő dolgot fel fogunk fedezni útközben. A szomszédos utcában komplett felújítottak egy házat, amit eddig észre sem vettünk. Hirtelen – és hidegen lassabban telik az idő. Bár ez önmagában még nem megoldás rohanó életünkre, de jó kiindulópontnak tűnik. Az igaz, hogy a sétálósdi több szervezést igényel, de nem lehetetlen vállalkozás. Időnként igenis kiléphetünk a komfortzónánkból. Öltözzünk melegen, csinosan, és emelt fővel éltessük a telet!
