Az iszlám a világ második legnagyobb vallása, s a kereszténységhez hasonlóan több irányzata is van. Éppen ezért nehéz általánosítani, noha az emberek egy része többnyire csak a híradásokon keresztül, a terrorizmus és a szélsőségek kapcsán találkozott vele. A muszlim világ ugyanakkor nagyon széles spektrumú. Egyik végében ott találjuk a modern és felvilágosult Törökországot, ahol a nők is építhetnek karriert, s ahol az emberek szabadon dönthetnek a vallásgyakorlásról. A másik végén pedig ott van Afganisztán, ahol a tálibok hatalomátvétele után még az iskolába járást is megtiltották a lányoknak.
Valahol a kettő között helyezkedik el Irán, amely nevében ugyan köztársaság, ám a hatalom a teokratikus legfelsőbb vezető kezében összpontosul, s igencsak érezhető a rezsim és a felvilágosult lakosság szembenállása. De vajon mi az oka annak, hogy ilyen erős a kontraszt az országot illetően, s hogyan befolyásolják a szigorú vallási törvénykezések az iráni emberek hétköznapjait? A témáról Url Izabell (21, Diósd) írónővel és emberi jogi aktivistával beszélgettem.
(© Ismail Rzayev)
– Az első regényed Törökországban játszódik, a másik pedig iráni fiatalokról szól. Mi indokolta a témaválasztást?
– Mindkét regényt valós események ihlették. Az első regényemben a saját történetemet írtam le. Egy bántalmazó kapcsolatról szól, amit törökországi tartózkodásom alatt éltem át. Szerettem volna erőt adni azoknak a nőknek, akik hasonló helyzetben voltak, vannak. A második könyvemben pedig a Budapesten tanuló iráni barátaim történetét dolgoztam fel. 2020 márciusában ők voltak az elsők, akik elkapták a koronavírust Magyarországon. Nagyon nagy hírverést kapott az ügy, jókora népharag zúdult rájuk, amiért „behozták” a rettegett vírust. S amíg ők kórházi karanténban voltak, addig a tévében már kész tényként közölték, hogy kitoloncolják őket az országból. Rögtön felhívtam őket, de nem hitték el, inkább nyugtattak, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Egészen a karantén végéig nem is értesítették őket a dologról.
Url Izabell török– iranisztika szakos hallgató az ELTE-n. Két alkalommal járt Törökországban: 2017/18-ban Ankarában töltött egy csereévet, majd 2022/23-ban a Süleyman Demirel Egyetem vendéghallgatója volt. Szabad idejében közel-keleti témájú regényeket ír, melyekhez orientológiai ismereteit is felhasználja.
– S a regény teljes egészében végigköveti a történetüket?
– Igen. A két főhős, Jázmin és Babak is valós személyek. A történet azzal indít, hogy megismerkednek és egymásba szeretnek. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor Babakot kitoloncolják, s kiderül, hogy a lány terhes. Elszakadnak egymástól, a fiú pedig mindenáron vissza akar térni Magyarországra, hogy láthassa megszületni a kislányát. Közben viszont három évre kitiltják az Európai Unió teljes területéről. A könyv emellett azt is bemutatja, hogy mi minden történt velük, amíg a kórházban voltak (a főorvos anno úgy nyilatkozott, hogy a diákok nem működtek együtt, és székeket dobáltak feléjük – a szerk. megj.), s hogyan kezelte ezt a dolgot a bíróság. Valamint a kinti életüket Iránban, ahol a homoszexualitásért halálbüntetés jár (van köztük egy meleg fiú), s ahol újfent bonyodalmak érik őket.
– Milyen módon juthat ki ma egy iráni fiatal külföldre?
– Az iráni diákok általában tanulmányi vízummal vannak itt, ami határozott időre szól, tehát előbb-utóbb vissza kell menniük. Ugyanakkor, mivel a vízum és az útlevél eleve nagyon drága, s az elbírálásnál is szigorúak a feltételek, csak a tehetősebbek engedhetik meg maguknak. Ők viszont gyakran már úgy jönnek ide, hogy nem is terveznek visszamenni, tehát itt szereznek vagyont, lakást vásárolnak, vállalkozást alapítanak, és így tovább. Az iráni fiatalok nagyon vágynak a szabadságra, azért is van annyi tüntetés odahaza, s ezért is jönnek Európába.
– Otthon érheti őket bármiféle hátrány, ha nem térnek vissza időben?
– Nem annyira jellemző, inkább az országból való kijutás, a vízum megszerzése az, ami nehézkes.
Az iráni barátaim is nagyon nagy erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy visszajöhessenek Magyarországra. Addig álltak a tanulmányaik, nem tudtak egyetemre járni, szóval eléggé visszavetette őket ez az ügy.
– Hol tudnánk elhelyezni Iránt az iszlám világon belül?
– Nem könnyű behatárolni, hiszen egy vallási tekintetben igencsak szigorú, diktatórikus és teokratikus rezsimről beszélünk, ahol ugyanakkor az emberek teljesen máshogy élnek a hétköznapokban. Például tiltott az alkoholfogyasztás, de szinte mindenkinek van egy dílere, akinek a hét elején leadják a rendelést. A fiatalok nem félnek a szankcióktól, pedig nagyon súlyos következményeket vonna maga után, ha kiderülne, hogy alkoholt vásároltak. Kis túlzással mindenki úgy próbálja megszegni a szabályokat, ahogy csak tudja. Gazdagabb ismerőseimtől hallottam, hogy ők már a bírság összegével a zsebükben mennek ki az utcára, ha nem úgy vannak felöltözve, ahogyan kéne, mert ezért meg fogják büntetni őket.
– Honnan ered az irániakban ez a mentalitás?
– Az irániak ősi kultúrával és erős nemzeti identitással rendelkező nép. Emellett nagyon műveltek, a nők is magas arányban járnak egyetemre. Ennélfogva például egy orvossal nehezebb elfogadtatni, hogy egész életét Istentől függővé kell tennie. Tehát az irániak jó része átlátja a dolgokat, s emiatt nehéz is rájuk kényszeríteni azt, amivel a kevésbé iskolázott és szegényebb embereket elnyomásban tudják tartani. Persze Iránban eleve nagy a szegénység, de ettől függetlenül a városi emberek műveltek, és nem hiszik el egyből a tévében látott propagandát. Már csak azért sem, mert akik megengedhetik maguknak, azok kimennek külföldre tanulni, s amikor visszajönnek, akkor nyilván látják a különbséget. No és persze az irániak is követik a nyugati médiát, egyszóval össze tudják hasonlítani a dolgokat.
Izabellnek eddig két könyve jelent meg: Nazar – Török átok (2020) és A teheráni csecsemő (2022). A közönség elsősorban a TikTokról ismerheti, ahol emberi jogi aktivistaként tevékenykedik, videói többségében pedig a világ különböző pontjain élő nők helyzetét igyekszik bemutatni. (© instagram.com/urlizabell)
– Gondolom, ezeknek részben történelmi okai vannak...
– A múlt század során Iránban is végbement egyfajta modernizáció, amely elsősorban Reza Pahlavi sahnak volt köszönhető. A törököket és Kemal Atatürköt tekintette példaképének, nevéhez fűződik az első iráni egyetem megalapítása, a kötelező közoktatás elrendelése, továbbá polgári és büntető törvénykönyvek bevezetésével felváltotta a saría törvénykezést. Később a fia, Mohammad került a trónra, aki azonban olyan szinten kiszolgáltatta az országot a Nyugatnak, s olyan fényűző életmódot folytatott, hogy a lakosság idővel megelégelte a korrupt és diktatórikus rendszert. Mindez az 1979-es iráni forradalomban csúcsosodott ki, mely során sikerült leváltani Pahlavit, s amelytől mindenki egy demokratikus és szabad Iránt remélt. Az ország élére azonban egy szélsőséges iszlám rezsim került, s egyik napról a másikra olyan szigorú törvényeket vezettek be, hogy onnantól kezdve a nőknek egész testet eltakaró fátylat kellett viselniük. Az iskolai öltözéküket is korlátozták, a fiúkat pedig szeparálták.
– Az irániakban mégis megmaradt egyfajta ellenállás...
– Mára egy kicsit enyhült a rendszer, de a mai fiatalok szülei még emlékeznek arra, milyen borzasztó volt az élet közvetlenül a forradalom után. Részben ezért is nevelik ateistának vagy akár iszlámellenesnek a gyerekeket, elsősorban a műveltebb, városi réteg. El akarnak határolódni a vallástól, mert azt gondolják, hogy az egyenlő a rendszerrel, amely tönkreteszi az emberek életét, s amely miatt sokakat kivégeznek. Például egy szűzlány nem ítélhető halálra. Előfordult azonban, hogy valakit elítéltek, és még szűz volt, ezért előbb megerőszakolták a börtönben, és csak utána végezték ki.
Sokáig érvényben volt egy törvény, miszerint a kilenc év feletti lányokat már kivégezhetik. Ezt a korhatárt nemzetközi nyomásra hivatalosan felemelték, de a gyakorlat néha, sajnos, mást mutat. Ezek után érthető, ha a fiataloknak a vallásról nem Isten és a hit jut az eszükbe, hanem ez az elmaradott és embertelen rezsim.
– Te magad voltál már Iránban, vagy tervezed, hogy valamikor ellátogatsz oda?
– Nem voltam még, és nem is mehetnék, mert a munkám miatt jó eséllyel bebörtönöznének. Tudni kell, hogy Iránban mindenkit jó előre leellenőriznek, hiszen vízum nélkül be sem engednek az országba. Egy ismerősöm volt kint, és mesélte, hogy a reptéren odalépett hozzá egy nagyon helyes fiú, és elkérte a telefonszámát. Mivel tetszett neki a srác, megadta a számát, ám az soha többet nem jelentkezett. Később jött csak rá, hogy a helyi titkosszolgálat átnézte a telefonját, tehát valójában erre kellett a telefonszáma.
– Az elhangzottakat figyelembe véve látsz esélyt arra, hogy rövidebb-hosszabb távon megváltozzon a helyzet Iránban?
– Nemrég ugyan ismét forradalom közeli állapotok uralkodtak az országban, ám dacára az elhúzódó tüntetéssorozatnak és az emberek bátorságának, sajnos, be kell látni, hogy a rezsim túlságosan erős. Iránnak nagyon nagy hadserege van, ráadásul kiváló kapcsolatot ápol a Hezbollah nevű libanoni siíta politikai és félkatonai szervezettel is. Szomorú, mert az irániak nagyon bizakodóak voltak, hogy végre megdönthetik a hatalmat. De ez szinte lehetetlen, ha az ember fegyveres katonákkal és tankokkal áll szemben. Nem beszélve arról, hogy a mélyen hívő emberek, és az elmaradottabb régiókban élők szeretnék az iszlám gyökereket megtartani, s inkább a diktatúra felé húznak.
