Ki lehet ma ,,rendes" nő? – Interjú Rácz Zsuzsa írónővel

Az Állítsátok meg Terézanyut! c. regényt egy ültő helyemben elolvastam. Nagyon tetszett, de mégsem ekkor váltam igazi Rácz Zsuzsa-rajongóvá, hanem mikor hétről hétre olvastam elgondolkodtató, szomorú-vidám jegyzeteit a Maxima hasábjain. Aztán hosszú hallgatás után végre megjelent a Nesze neked Terézanyu! Vajon mi volt ennek a hosszú hallgatásnak az oka?

– Jaj, féltem, hogy elkésem. Egy filmforgatásnál az időt nem lehet percre pontosan kiszámítani, de szerencsére nem jött semmi közbe. Az RTL Klub tényleg nagyon jól megszervezte. Bár jólesett a múltidézés, a „nyolcker”-ben eltöltött évek felidézése, furcsa volt a stábbal a sarkamban...

Rácz Zsuzsa (© Ladjánszki Máté / Népszava)

– Miért éppen most? A Nesze neked Terézanyu! még a télen jelent meg...

– Az apropóját az adta, hogy megnyertem a Libri Aranykönyv díját, ami azt jelenti, hogy a szórakoztató irodalom kategóriában a Terézanyu első részét választották az évtized legjobb magyar könyvének. Úgy néz ki, hogy a második rész eladásban utoléri az elsőt, amely több mint százezres példányszámban kelt el.

– Gondoltad volna, amikor munka nélkül, pasi nélkül nekifogtál a könyvnek, hogy ez ekkora siker lesz?

– Még azt sem gondoltam, hogy ebből könyv lesz. Számomra terápia volt az írás, hogy a mindennapok gondja elől elmeneküljek: kiírtam magamból a feszültséget. A barátaim – akiknek időről időre felolvastam az elkészült fejezeteket – egyre jobban biztattak, hogy igen, ez nagyon jó, folytassam.

– Ami több szempontból felforgatta az életedet. Kaptál hideget és meleget egyaránt. Nem volt ijesztő, hogy az egyik napról a másikra Magyarország egyik legismertebb írója lettél?

– A siker óriási teherként nehezedett rám. Ezért is tartott hat évig, mire előrukkoltam a második résszel. Mostanra már akkora volt a nyomás, hogy tudtam: vissza kell térnem a pályámra.

Úgy döntöttem: ha már egyszer megteremtettem Kéki Kata karakterét, akit igencsak megszerettem, akkor miért is ne folytatnám ezt.

– Ezek szerint könnyen ment az írás?

– Amikor megszületik egy hosszabb lélegzetű írás, ott mélypontok vannak. Olyan az ember, mint Kőműves Kelemen. Amit nappal „fölépít”, azt az éjszaka lerombolja. Egyébként Nick Hornby mondta egy interjúban: az írás csakis önbizalom kérdése. Az ember győzködi magát a jó pillanataiban: nem őrült meg, hogy azt írta le, amit leírt... Ráadásul én nagy kételkedő vagyok.

– Egyébként mennyi a hasonlóság közted és Kéki Kata közt? Mert kialakult egy olyan kép, hogy ez egy önéletrajzi mű.

– Erre mindig azt szoktam mondani: ha hatvan-hetven éves koromban is írni fogok, akkor majd megírom a memoáromat. Ami köszönő viszonyban sem lesz ezzel a könyvvel. Persze, sok epizódot, helyszínt felhasználtam, de a történet kifutásának nincs köze a valósághoz.

– Az Állítsátok meg Terézanyut! nem kerülhette el a sikerkönyvek sorsát: Hámori Gabriella főszereplésével Bergendi Péter megfilmesítette. Tervben van a folytatás is?

– Lehetséges. Bár én nem igazán voltam megelégedve a filmmel, elsikkadt belőle a mondanivaló.

– Nemcsak Kéki Kata nevében, de Rácz Zsuzsaként is sokat gondolkodtál azon, hogy a gyermekvállalás mennyire egyeztethető össze a karrierrel.

– Amit Kata ezen töpreng –- na, én annak az egymilliószorosát töprengtem. Már akkor kétségbeestem, amikor a házasság gondolata felmerült. A családomban, környezetemben azt látom, hogy van egy elvárás a nőkkel szemben, miszerint minél előbb menjenek férjhez, gyereket szüljenek. S a nők ennek gyakran csak azért tesznek eleget, mert erős bennük a megfelelési vágy, nem merik vállalni, hogy ők igenis másként szeretnének élni. És itt felmerül a kérdés, hogy van-e szabad választási lehetősége a nőnek. Lehet-e „rendes” az a nő, aki nem akar férjhez menni, és nem szül gyereket?! Pedig ha valaki anyává válik, az élete teljesen más dimenzióba kerül. A további életét gyakorlatilag a gyerekének szenteli. Én fontosnak tartom a vívódást, mert azt gondolom, hogy ha a többség mindezt előre végiggondolná, akkor nem lenne annyi boldogtalan gyerek, szülő, válás. Nekem az anyukám mindig azt mondta: Nem kell ezen ilyen sokat gondolkodni, édes fiam, szülni kell, és kész! S ez generációk jelmondata volt. Nyilván nem véletlenül lettem pszichológus, mert én azt gondolom, igenis gondolkodni kell. Ha a nő megszül egy gyereket, azzal felvállalja, hogy boldog felnőttet nevel belőle. És ez nem is olyan egyszerű.

– A férfiaknak valahogy könnyebb. Nem?

– A férfiakkal nem bánik ilyen szigorúan a társadalom. Nekik nem mondják azt, hogy légy jó apa, mert ha nem, akkor semmirekellő vagy. Ha megteremtik a család anyagi hátterét, akkor minden rendben, sőt! Pedig nekik is rossz, mert nem tanulják meg, hogyan legyenek a gyerek életének a részesei. A társadalom pénzkereső gépnek tekinti őket, ami állandó stresszforrás a számukra – és ez abszolúte megmutatkozik a halálozási statisztikán. Az ő identitásuk alapja nem az, hogy jó apa vagyok, egy aktívan jelenlevő biztos pont, hanem az, hogy mennyit tudok megkeresni. Pedig ma már nem úgy van, mint régen, hogy apa hozza a pénzt, apa osztja az észt, amúgy meg elérhetetlen.

– Egyszer mondtad, hogy évekig voltál társfüggő, mégsem változtattál...

– Klinikai értelemben – mely szerint az társfüggő az, aki kitart egy szenvedélybeteg mellett abban a meggyőződésben, hogy neki sikerül majd a másikat megmentenie – nem voltam az.

Tény, hogy benne maradtam pusztító kapcsolatokban, azt hittem: ha jobb leszek, ha még többet teszek, adok, akkor idővel biztosan kiérdemlem a másik szeretetét. Közben nem vettem észre, hogy pont ezzel fojtom meg.

– Ha ezt tudtad magadról, miért nem próbáltál változtatni?

– Tíz évembe telt, míg változtatni tudtam rajta. Nehéz volt. Mi, nők generációkon át alázatra lettünk kódolva – és a minta családon belül öröklődik. Még akkor is, ha az ember azt hiszi, el tudja kerülni azokat a hibákat, amelyeket az anyja elkövetett. Nem lehet elkerülni, mert ugyanolyan társat választunk, amilyen az apánk volt. Az ember ugyanis azt választja, ami számára ismerős, mert abban érzi magát biztonságban. És ezt a generációkon átívelő mintát megtörni iszonyatosan nehéz.

– Neked végül sikerült megtalálnod az életre szóló társat, és férjhez mentél...

– Én nem mentem volna férjhez, ha nem találkozom a párommal. Jó választás volt. A férjem rendkívül türelmes, jó ember.

– Ő is tollforgató?

– Két író ember egy családban már sok volna. Ő pszichológiai szakember. Jelenleg a szociális szférában dolgozik mint szupervízor, coach és addiktológiai konzultáns. Az ő életében a legfontosabb, miképpen lehet másokon segíteni. Mint coach én is tartok továbbképzéseket, igaz, inkább vállalatoknál.

– ?

– Esetünkben „lélekedzőként” az én dolgom az, hogy megtanítsam a közelmúltban előléptetett, beosztottjaival sokáig egyenrangú középvezetőt, miképp kell főnökként viselkednie – anélkül, hogy kollégáival a kapcsolata tönkremenne. Nincs másról szó, mint megtanulni élni a ránk ruházott hatalommal, belső gátlásainktól függetlenül.

– Hogyan fér bele mindez a családod és a kislányod mellett az életedbe?

– A lányom, Szofi két és fél éves – már nem igényli, hogy napi huszonnégy órából huszonhatot vele töltsek. Hetente háromszor három órára jön hozzánk bébiszitter, aki vigyáz rá, míg én dolgozom. Valami csoda folytán minden működik – és még a Terézanyu harmadik része is szép tempóban készül. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis szeretetcsomag mennyire meg tudja változtatni az embert és az életét. Jobbá tesz bennünket! Sokkal jobbá.

Az Állítsátok meg Terézanyut! című könyv borítója (© lira.hu)

– Ugye tudja, hogy maga nem Esterházy Péter? – vont kérdőre az Állítsátok meg Terézanyut! című könyvem bemutatóján, szigorúan összehúzott szemöldökkel, egy neves lap irodalmi szerkesztője. Szaporán bólogattam. Milyen hülyén is festenék fiatal nő létemre hullámos ősz sörénnyel – gondoltam.

– Persze hogy nem vagyok Esterházy. Akkor például nem a nyolckerben élnék, hanem egy családi háznak látszó kastélyban valahol jó levegőn. Ahol sok fa van. Saját platánok, például. Azt szívesen elfogadnám, amelyik egy szigeten magasodik a szigligeti Esterházy-kastély parkjában.

A lapszerkesztő, akinek tiszteletet parancsoló szálfatermete, mély baritonja, gondosan ápolt, hófehér haja és hozzá tökéletesen passzoló jóságos Télapó-szakálla volt, elégtétellel bólintott.

– És tudja, hogy amit maga írt, az egy lektűr?!

Lektűr? Na és? – gondoltam. Mondta már más is: meg is néztem a Bakos-féle idegen szavakban, pontosan mit takar.

„lektűr: szórakoztató szépirodalmi mű.”

Érdekes módon, az Irodalmi Télapó szájából mégis így hangzott: lótetű. Persze a Bakos is csak egy ember. Még ha szótár is. Tévedhet.

– Lektűrt írni az olyan, az olyan... – folytatta a Télapó, csúnyán belevörösödve az indulatba. Felindultságában sajnos nem találta a megfelelő szót.

– Mint megölni az apámat? – siettem volna készségesen a segítségére. De nem mertem. Nyilvánvaló volt, hogy mélyen elítéli a lektűrszerzőket. Még örülhettem, hogy nem hívta rám a rendőröket. Sok jóra, úgy éreztem, nem számíthatok. Ez 2002 nyarán történt, Budapesten. Alig múltam harmincéves. Régi kollégáimmal és barátaimmal együtt ünnepeltük az első regényem megjelenését. Mindenki ott volt, aki valamiért fontos volt valaha az életemben. Egyetlen ember hiányzott mégis, egy férfi. Úgy véltem akkor, hiánya elviselhető. Az ember nem kaphat meg mindent.

– Ha tisztában val vele, hogy mit írt – hajolt hozzám közelebb ismét Irodalmi Télapó hónapokkal később, egy felolvasóesten, és szakálla fenyegetően súrolta jobb fülemet –, akkor mégis, mivel magyarázza, hogy ennyit adtak el magából? Na?!

– Nem tudom – suttogtam, ahogy Micimackó suttog segítségért, estében lefelé a fáról. – Esküszöm.

Én csak írtam egy könyvet. Nem volt semmi hátsó szándékom vele, például hogy sokan elolvassák. De aludni sem tudtam a szorongástól, mikor ez mégis megtörtént. Úristen, szívlapáttal fognak agyonütni az irodalmárok. Most őszintén, ki a fene szeretné országunk nagyjait megelőzni bármiben? És ezzel kihívni maga ellen a sorsot?! Nem ettem meszet. Én ugyan nem.

A könyvből készült film plakátja (© mafab.hu)

– Ön mit gondol? – kérdeztem vissza bátortalanul.

– Én azt gondolom, hogy ilyet... – és levegőért kapkodott szegény –, ilyet nem lehet csinálni!

– Milyet? – kérdeztem.

– Az irodalom az egy szentség! Nem írhat csak úgy bárki könyvet!

Mélyen egyetértettem vele. Az irodalom szentség, igen. Éppen úgy, mint az evés, az ivás, a játék, az alvás, a szeretés. És persze, a szarás. Ezek mind az élet szentséges dolgai. Többet nem mertem kérdezni. El is határoztam, előbb töröm el a kezem, mint hogy valaha még egy sort leírjak. A sodrából sajnálatosan kijött Irodalmi Télapó sem tudott magyarázattal szolgálni az elkelt példányok nagy számát és további sorsukat illetően. Egyedül én tudom az igazságot. Minek rejtegetném tovább szörnyű titkomat? Íme: AMIKOR ELFOGYOTT A SZÁZEZREDIK PÉLDÁNY is a Terézanyuból, egy verőfényes, keddi napon valaki becsengetett hozzánk. Nyitom az ajtót, hát ott áll egy bajszos, pocakos teherautó-sofőr, fakókék vakondnadrágban:

– Jó napot, kiskezicsókolom, maga az a, hogyishívják, Aranyanyám?

– Terézanyu – mondtam.

– Ja, az. Nem baj. Meghoztuk a könyveket, hova tehetjük?

– Milyen könyveket?

– Hát... mittudomén, én csak fuvarozok. Nem mondták, hogy hozzuk?

Ráztam a fejem néma rettenettel. Akkor már sejtettem, mire megy ki a játék.

– Na mindegy, gyorsan mondani kéne, kiskezicsókolom, hova tegyük, mert pótkocsis IFA-val állok a ház előtt. Gyorsan kell lepakolni, különben megbasznak a közegek. Már bocsássa meg a franciámat. Belvárosba nem lehet bejönni pótkocsissal, de hát nem fért fel simára ez a rengeteg könyv.

– De hát... hogy kerülnek ide? – dadogtam.

– Magának nem mondták? Nem ismeri a Lajost? A savószemű, tudja. Na mindegy, ez a Lajos felvásárolta az összest a maga könyvéből.

– De minek? – dadogtam megsemmisülten.

– Hát azt honnan a jó fészkes fenéből tudjam, már megbocsásson, kiskezicsókolom, én csak fuvarozok. Biztos, hogy maga örüljön, angyalom, mi másért? Állítólag ismerik egymást, azt mondja a Lajos. Hogy valami tréninget tartott neki, vagy micsodát, és ott nagyon szimpatikus lett magácska neki.

– A Lajos kamionsofőr? – kérdeztem, mert derengeni kezdett valami. Tényleg tartottam úgy ezer évvel ezelőtt kommunikációs tréninget kamionsofőröknek.

– Az, a kamionos Lajos – derült fel a vakondnadrágos –, na ugye, hogy ismeri!

Nem akartam kiábrándítani, hogy a tréningen minden második kamionost Lajosnak hívtak.

– Na de, angyalom – hajolt hozzám váratlanul közelebb a szaki, hogy megcsapott a szájából gáttalanul áradó csikkszag. – A Lajos nem tudja tárolni tovább ezeket a maga könyveit, mert kell a hely. Képzelje, hát nem kihalásztak valami kínai konténert a Dunából?!

– Tényleg? – kérdeztem kábán, a rend kedvéért.

– Most mondja meg! Tele volt márkás zoknikkal, meg mobilokkal, úgyhogy most ki kell teregetni azokat mind száradni a raktárban, pocsékba ne menjenek... Hova pakoljunk, kiskezicsókolom?!

És lepakolták a konyhába, meg a nagyszobába, meg a kisszobába, és máig könyvekből van az asztalom, meg az ágyam, könyveken eszem, alszom, de még a fürdőkád is tele van velük. Ezt a magyarázatot persze nem mertem elmondani a lapszerkesztőnek sem, meg másnak sem, úgyhogy csak mentegetőztem, és pislogtam, jobb híján. Én többet nem merek írni. Egyfolytában attól rettegtem, hogy írok egy következő könyvet, és akkor bezzeg kiderül: csupán egy közönséges szélhámos vagyok.

Jelenet a filmből (© SPI / port.hu)

Részlet a könyvből

Kéki Kata vagyok. Csak így, Kata. Anyám választotta a nevemet. 1971-ben születtem Magyarországon, az Acélvárosban. Ahhoz a generációhoz tartozom, akik kék, majd piros nyakkendőt hordtak bizonyos alkalmakkor, és akiknek a szülei látástól vakulásig dolgoztak, hogy meglegyen mindenük. Meg egy kis víkendtelkük, ahol hétvégén, a jó levegőn kidolgozhatták a belüket. És amit az én generációm rühellt. Ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek ha tévé, akkor fekete-fehér, és ha hétfő, akkor adásszünet. És akik emlékeznek rá, hogy Michael Jackson valaha fekete kissrác volt. Harmincéves vagyok, fehér bőrű, felsőfokú végzettségű, átlagos testalkatú, átlagos szem- és hajszínű, M-es méretű nő. Hajadon. Szingli. Ahogy mondani szokás.

I love Miskolc. Miskolcon nőttem föl. Büszkén viselem ennek minden előnyét és hátrányát. Ma már budapesti lakosként. Bár tíz éve élek itt és vezetek autót, amikor a hatsávos Árpád hídon sávot kell váltanom, halálfélelmem támad. A bal mellem alatt van egy Balaton alakú anyajegy. Nekem a Balaton a Riviéra. A Sziget Fesztivál meg a Woodstockom. Szabadidőmben olvasni szoktam és rádiót hallgatni. Mindkettő mágikus hatással volt mindig az életemre. Akárcsak a nagymamám. Ő már nem él. Az én családom az apámból, az anyámból és az öcsémből áll. Ők nekem a mindenem. Másom sincs.

De van még három legjobb jó barátom, Lujzi, Marcsi és Pirkó Viki. A világ legfinomabb étele a káposztás kocka, ahogyan anyám készíti.Tudok fejen állni és kézen járni. Apám tanított meg rá.

Ezért még nyolcvanévesen is fogok tudni. Ez az apai örökségem. A szerencsésebbik fele. A férfiaktól általában félek. De létezik valahol egy, akitől majd nem fogok. Remélem, megérem. Már nem vagyok egy mai csirke. A mi családunkban nem volt szokás kimondani az sz betűs szót (szeretlek). Ha szomorú vagyok, holokausztregényeket és -dokumentumokat olvasok. Hogy egy percre se feledjem, milyen szerencsés vagyok. Kiskamaszként a legkedvesebb könyvem, amit százszor végigbőgtem, a „Szadako élni akar” című csíkos könyv volt. Hirosimáról szólt.

Gyerekkoromban szoktam rá, hogy figyeljem az emberek tekintetét. Azonnal észre lehet venni, hogy melyikük szomorú. Nagyon sokan vagyunk. Gyerekként mindig azt játszottam, regényhős vagyok, és az egész életem nem is velem történik. Csak kitalálom. Űrhajós, légtornász, nyomozó (vagy nyomozókutya) szerettem volna lenni, ha nagy leszek. Vagy mondjuk, író. De két lábbal a földön járó, álmokkal nem bíbelődő családba születtem. Én voltam a legjobban meglepve, mikor mégis megvalósult az egyik gyerekkori álmom.