Mit jelent a time management? Egy egész szófüzért: eljárásokat, ajánlásokat, eszközöket, amelyek abból a célból készülnek, hogy minél hatékonyabban használhassuk ki a rendelkezésünkre álló időt. A tevékenységek egész skáláját foglalja magába: a célok kitűzésétől, a tervezéstől, a munkaelosztástól kezdve a csoporttagok megbízásáig, az idő eltöltésének elemzéséig, ennek ellenőrzéséig, a fontossági sorrend megállapításáig... Ugye, szörnyű?
Johannes Amos Comenius elképzelése az volt, hogy az iskola, a tanulás legyen játék. A szólás azt mondja: a példa ragadós. Mi lenne, ha félretennénk a modern szóhasználatot, és utánanéznénk, hogyan fejezték ki ugyanazt nagyanyáink? Valószínűleg meg fogjuk állapítani, hogy ők nemcsak ismerték és alkalmazták a time management szabályait, hanem a tökéletességig is vitték. A gyakorlat ugyanis erre kényszerítette őket, mást nem is tehettek.
(© Patrizia Burra)
Akkoriban nem álltak rendelkezésre ügyes kézikönyvek, vastag tankönyvek – és coachokról sem lehetett hallani. Nagyanyáinknak csupán tengernyi munkájuk és kötelességük volt, és mindent győzniük kellett, akárcsak nekünk. S hogy azelőtt nem volt tervezés és ellenőrzés? Dehogynem, csak nem célkitűzésnek (monitorozásnak) nevezték. Ha az ember egy coach segítségét kéri, mert úgy érzi, nem elég az idő a munkája elvégzéséhez, a coach először is kiselőadást tart a preferenciákról, a prioritásokról és hasonlókról. Ezek a rémisztő szavak azonban semmilyen szörnyűséget nem jelentenek. A nagymamánk is végigcsinálta ugyanazt, amit a coach ajánl. Három gyereke volt, háztartása, földművelő férje, gazdasága és számtalan háziállata. Tehát nem volt egyszerű dolga, mégsem látszott soha idegesnek, fáradtnak. (Ezt meg sem engedhette magának.)
A coach azt mondja: „Állapítsa meg a prioritásokat.”
A nagymama azt mondta: „Végig kell gondolnom, mit kell ma megcsinálnom, s ezek közül mi a legfontosabb.”
A nagymama tudta, hogy legelőször meg kell etetnie a tehenet, a disznókat, a kecskét, a nyulakat, a tyúkokat és a libákat. Nemcsak azért, mert az állatok reggel zajosan követelik az ennivalót, hanem azért is, mert ha nem etet, akkor éhezni fog a család. A főzés is elsőrendű kötelessége volt, mert a nagypapa egész nap a földeken dolgozott, télen pedig a ház körül, és ennie kellett, akárcsak a gyerekeknek. Amikor ez a két dolog megvolt, jöhetett a többi. Mondjuk, a mosás, a ruhák foltozása, a kenyér bedagasztása (hetente egyszer sütött kenyeret), a zöldségeskert kapálása, gyomlálása, szóval minden, ami a házban és a ház körül adódott. De a nagymama vagy kenyeret sütött, vagy mosott, vagy takarított. Minden napra kijelölt egy nagy munkát, amit aznap be is fejezett. Ha éppen a kamrát takarította, és bejött a nagypapa, hogy erre vagy arra van szüksége, a nagymama fel tudta mérni, hogy várhat-e a dolog, vagy azonnal el kell végezni.
Ha nyáron a nagypapa odaadta neki a télikabátját, hogy varrja meg, akkor a nagymama azt mondta, tegye a ruháskosár tetejére, ahol a többi varrnivaló van. De ha az ünneplő nadrágját hozta be, hogy varrja rá a két leszakadt gombot, mert este abban megy templomba, akkor a nagymama azonnal nekilátott. A coach erre azt mondaná, hogy „a nagymama remekül állapítja meg a prioritásokat”.
Coach: „Használja a rendelkezésére álló segédeszközöket.”
Nagymama: „Mindent felhasználok, ami megkönnyíti a munkámat.”
Eszébe sem jutott volna, hogy szárazon hámozza a krumplit, hiszen tudta, hogy nedvesen könnyebben lejön a héja. És ha már begyújtott a kályhába, hogy kifőzze a ruhát, egyúttal megfőzte a krumplit is a disznóknak.
Coach: „Ossza szét a munkát.”
Nagymama: „Hadd segítsenek a gyerekek is, ne csak az uram!”
Például a reggeli etetésnél. Mikor a gyerekek felkeltek, még az iskola előtt füvet téptek a tyúkoknak, kihozták a kamrából a búzát, kukoricát, vizet húztak a kútból, kikészítették a szénát a pajtából, azaz mindent megcsináltak, amihez már értettek. A nagymama csak felügyelt, hogy minden megvan-e. Ha a konyhán hiányzott valami, elküldte a lányát a boltba. A kenyértészta dagasztásában a férje segített, hiszen ez nehéz fizikai munka volt, váltakozniuk kellett. A coach ebben is megdicsérte volna a nagymamát. Csak azokat a munkákat tartotta meg magának, amiket más nem tudott elvégezni, vagy amihez ő értett jobban. Főzni vagy zoknit stoppolni senki nem tudott a családban, a disznókat minden családtag meg tudta etetni.
Coach: „Szisztematikusan tervezze meg az időbeosztását.”
Nagymama: „Tudom, mennyit bírok elvégezni. Aki sokat markol, keveset fog.”
Ha uzsonna után állunk hozzá a szobafestéshez, mert másnap vendégek jönnek, akkor biztos nem fejezzük be a munkát hajnal előtt, és másnap holtfáradtan fogadhatjuk a látogatást. A nagymamával ilyesmi nem történhetett meg. Tudta, hogy délután (egyéb teendői mellett) csak a buktát tudja megsütni, vagy az ablakokat mossa meg. Mást tehát be sem tervezett.
Coach: „Tanuljon meg nemet mondani.”
Nagymama: „Én tudom a legjobban, mit nem vállalhatok.”
Ebben a dologban egyezik a két kifejezésmód. Amikor a nagymamához átjött a szomszédasszony, hogy a horgolás mellett még kivarrhatna két díszvánkost is (együtt vették meg hozzá a hímzőfonalat, mert így olcsóbb volt), a nagymama udvariasan elutasította. A horgolás ment neki. Mindenkit ellátott terítőcskékkel, mert ehhez igazán értett, néha még eladásra is jutott. Ezt a házimunka mellett el tudta végezni. Keresztöltésre már igazán nem maradt idő.
Coach: „Iktassa ki a zavaró momentumokat.”
Nagymama: „Gyerekek, most szépen menjetek ki játszani.”
... és ha most nem akartok kint lenni, játsszatok, olvasgassatok, most nincs időm rátok. Ugyanígy meg tudta mondani a szomszédasszonynak is a kertben, amikor az egy kicsit pletykázni akart a kerítésnél: „Ne haragudj, majd gyere át este, most el kell ültetnem a palántákat.”
Coach: „Szerezze be a kellő információkat.”
Nagymama: „Már az elején tudnom kell, mit, miért és hogyan csinálok.”
Ugye, nem hisszük, hogy mielőtt nekiállt volna sütni, áttanulmányozott hat szakácskönyvet, hogy megtalálja a legjobb receptet? Még véletlenül sem.
Megvolt neki az édesanyja receptje, amit az szintén az édesanyjától kapott. És ha a szomszédasszony átjött egy újfajta élesztővel, először kipróbálta, beválik-e. Ha jó volt, a továbbiakban ő is használta.
Coach: „Gondoskodjon időtartalékról.”
Nagymama: „Erre egy kis idővel többet szánok, hogy közben szusszanni is tudjak.”
A modern coachok negyvenszázaléknyi időt számolnak az előre nem látható körülményekre. A nagymama nem százalékolt, de tudta, hogy nem táblázhatja be a nap minden percét. Nemcsak azért, mert megbolondult volna, ha zsinórban dolgozik tizenhat órát, hanem mert megtapasztalta, hogy az egyes munkák között egy kis ideig pihenni kell, hogy el tudja végezni a többit. Meg aztán mindig közbejöhet valamilyen váratlan esemény, amit azonnal meg kell oldani, például elszabadul a kecske...
Coach: „Minden munka után rakjon rendet az asztalán.”
Nagymama: „Rendetlenségben nem lehet rendesen dolgozni.”
Már azért sem, mert mindig azt nem találjuk, amire éppen szükségünk van. A rendszeretők nem is tudnak rendetlenségben dolgozni, mert idegesek lesznek tőle.
Coach: „Használja ki a nap produktív óráit.”
Nagymama: „Reggel ég a kezem alatt a munka, délután csak téblábolok.”
Egyszerűen azért, mert ez az igazság. Amit nem végzünk el délig, az másnapra marad (a legtöbb esetben – kivételt képeznek a baglyok, amelyek este dolgoznak). Tapasztalatból tudjuk, hogy ebéd után kettőtől valahogy szaladnak az órák. Hogy miért, az rejtély. A figyelmünket ilyenkor már nem tudjuk összpontosítani. Persze erőt tudunk venni magunkon, ha kell, de sokkal jobb, ha figyelünk a testünkre, és ahhoz igazodunk, amit a szervezetünk diktál.
