A fehér vágott kő felfogja lépteim zaját, miközben elmegyek a vasveretes ajtóig. Tekintetem súrolja Jókai impozáns bronzszobrát. Az ajtó most is ugyanolyan nehezen nyílik, mint gimnazista koromban, mikor minden héten idejártunk szakkörre. A levegő is ugyanolyan sűrű.
A magyar kultúra fellegvárában vagyunk, a Komáromi Duna Menti Múzeumban. A mi életünkben azóta sok minden megváltozott, ám ahogy látom, itt nem. Talán azért, mert csak nekünk, magyaroknak fontos. Vajon honnan jött az ötlet, hogy egy kisvárosban múzeumot alapítsanak? – kérdezem Gaál Ida művészettörténészt és néprajzkutatót.
– Hogyan lett Komáromnak múzeuma? – kérdez vissza Ida. – A 19. század második felében a tehetősek körében divattá vált a „régészkedés.” Az ószőnyi római tábor leleteinek csak töredéke került a Magyar Nemzeti Múzeumba. A helyiek megtartották maguknak, vagy eladták külföldi gyűjtőknek, a nagyobb sírköveket pedig a kőfaragók vásárolták fel. Ennek megakadályozására a magyar régészet úttörője, Rómer Flóris országos múzeumalapítási kampányba kezdett. Így 1860 és 1880 között több vidéki múzeum létesült. Sajnálatos módon Komáromban kevés volt a támogató, így csak évekkel később alakult meg a régészeti egylet. A gyűjtemény elhelyezése mindig sok fejtörést okozott. Végül magyar állami segítséggel 1913-ban felépítették a klasszicista kultúrpalotát. A múzeum a mai napig itt működik.
– A gyűjtemény a megnyitáskor tizenötezer darabból állt, és azóta is tovább gyarapodik. Ezzel szemben szakképzett alkalmazottakból mindig hiány volt. Sőt, voltak idők, mikor csak a takarítónő neve szerepelt a listán.
– A hetvenes évek elejétől nőtt a múzeumi szakemberek száma. Amikor én friss diplomásként idekerültem, már erős szakembergárda fogadott: Ratimorsky Piroska régész, Mácza Mihály és Tok Béla történészek és Binder Pál zoológus. Mivel korábban nem dolgozott itt szakképzett néprajzos, fő feladatom a néprajzi gyűjtemény leltározása volt. És persze a kutatómunka és a publikálás. Első nagy sikeremnek a MARTOSI TÁJHÁZ berendezését tekintem.
Sokáig tárgyi néprajzzal foglalkoztam: népi építészettel, a környék népviseletével, a Komárom környéki hímzőiparral, a kenderfeldolgozással. A második gyermekgondozási szabadságom után már művészettörténészként dolgoztam tovább.
– A városban is inkább művészettörténészként ismerik a neved. Miért váltottál?
– A brünni Masaryk Egyetemre jelentkeztem, és a művészettörténet mellé választani kellett még egy szakot. A néprajz mellett döntöttem. Szüleim egyáltalán nem örültek, és titokban remélték, hogy nem vesznek fel. Ezzel nem fogok tudni boldogulni, gondolták. Nem értették, miért nem megyek inkább mérnöknek. Akkoriban még ennek nem volt olyan divatja, mint manapság a kurátorságnak. Sokan még azzal sem voltak tisztában, hogy pontosan mit csinál egy művészettörténész. Az egyetemen alig szenteltek figyelmet a modern művészeteknek, könyveink sem voltak. Az egyetemi könyvtár sem büszkélkedett sok szakkönyvvel. A húszas években írt, Antonín Matějček Dějepis umění című hatkötetes műve volt nekünk az alfa és az ómega. Szerencsés ember volt, aki meg tudta szerezni. Volt olyan vizsgatantárgyunk, amelyhez nem is volt könyvünk, mert azt az egyetlen szerzőt, aki monográfiát írt a korszakról, 1968 után feketelistára tették. Végül egy múzeumi könyvtáros adta kölcsön „sutyiban” a könyvet. A jegyzeteinket indigóval sokszorosítottuk. Akkoriban el nem hittük volna, hogy művészeti kiadványokból egyszer ilyen választék lesz a piacon.
Gaál Ida
– Ma már többet tudunk a művészettörténészekről. Tudjuk, hogy ők általában kutatnak: például egy festő életét vagy egy korszakot. Ám hogy mit csinál egy kurátor, azt már kevesebben tudják. A fogalom Harald Szeemann 1969-es berni kiállítása után kezdett ismertté válni. A kurátor jó szemmel válogatja össze a kiállított műveket, hogy azokat például el lehessen adni. Erről mennyit tanítottak nektek az egyetemen?
– Semmit. Egyáltalán nem készítettek fel bennünket arra, hogy majd galériákban vagy múzeumokban fogunk dolgozni, ahol foglalkozni kell a gyűjteménnyel. Vagy hogy kiállításokat fogunk rendezni. Tudomásom szerint a kurátori alapismeretek még ma sem képezik a törzsanyag részét. Pályakezdőkként akkoriban a tapasztalt kollégáktól tanultuk meg, hogyan kell egy kiállítási anyagot összeállítani. Nálunk mindenki maga szervezi meg a tárlatokat! Ez általában azzal kezdődik, hogy az ember – figyelembe véve a pénzügyi korlátokat – az igazgatóság elé terjeszti az időszakos kiállítások tervét. Amennyiben zöld utat kap, jöhet a szervezés. Abban az esetben, ha az új tárlat a múzeum saját, raktáron lévő anyagából készül, a feladat egyszerű. Nehezebb, ha a műalkotások más vagy több intézmény tulajdonában vannak. Ilyenkor megállapodást kell kötni a kölcsönzésről, rögzíteni kell benne a műtárgyak állapotát, biztosítási értékét, majd megszervezni a szállítást. Az az ideális, ha a szállítást hivatalos műtárgyszállító vállalat végzi (jobb helyeken így is van), amelyik szakszerűen be is csomagolja a műtárgyakat. Ám ez költséges, és mi csak kivételes esetekben bízhatjuk a csomagolást másra. Egy kiállítással sok munka van, mert közben meg kell tervezni a vizuális arculatot, megírni a segédszövegeket, a meghívókat, a nyitóbeszédet stb. A nagy múzeumokban van külön kiállításszervezési részleg, ahol a kurátorok dolgoznak.
– Mi áll hozzád a legközelebb?
– A legjobban az installálást szeretem, mert az is alkotás. A művész dolga az, hogy megalkossa a műveket, az enyém meg, hogy ezekből érdekes kiállítást hozzak létre. Amikor a képek vagy szobrok együtt vannak, elkezdem keresni a helyüket. Számomra ez a legizgalmasabb.
Az én szakterületem a szlovákiai magyar képzőművészet és a kortárs művészet, gyakran dolgozom együtt az elismert képzőművészeinkkel. Szívesen állítom ki a fiatalok alkotásait is.
– Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
– Az elmúlt negyven évben több mint száz kiállítást szerveztem. Nem emlékszem, hogy lett volna közte olyan, amelyiket fintorogva, muszájból csináltam volna végig. Szeretem a munkámat. Az egyik kedvencem a „A 18–20. század első felének művészete a Duna Menti Múzeum gyűjteményében“ című állandó kiállítás. Ezt hét évvel ezelőtt nyitottuk meg. A falak színének a kiválasztásától a képkeretekig mindent mi terveztünk meg. Nagy segítségemre volt restaurátorunk, Gálik Éva, aki számos képet megtisztított. Manapság egyre kevesebb új kiállítást tudunk fedél alá hozni, mert kevés a pénz. A hetvenes években még modernnek számító tárlatot nem tudjuk korszerűsíteni. A főépületben az utolsó állandó tárlatot szintén hét éve nyitottuk meg.
– A nagy múzeumok gyűjteményének gondozása általában a gyűjteménykezelő feladatkörébe tartozik. Itt kinek a reszortja?
– Nálunk erre nincs lehetőség. A történészek a történeti anyagért, a néprajzosok a néprajzi gyűjteményért, a művészettörténész a műalkotások dokumentálásáért, a műtárgyjegyzékért, a restaurálásukért felelős. Sajnos, új alkotásokat nem tudunk venni. A rendszerváltás előtt állami közintézményként évente kaptunk támogatást, amely fölött szabadon rendelkezhettünk. Néhány évvel ezelőtt azonban megváltoztak a gyűjtemények gyarapítására vonatkozó szabályok. Most még pár eurós ügyben is kérvényt kell benyújtani a Nyitrai Kerületi Önkormányzathoz, és a képviselőtestületnek jóvá kell hagynia a tranzakciót. Ez persze hosszú időbe telik, és a műtárgytulajdonosok nem várnak. Elmennek Pozsonyba, és felkínálják a képet valamelyik műkereskedőnek vagy aukciós háznak. Megvárásra ma már senki nem ad semmit. Egyetlen aukción sem lehet úgy licitálni, hogy „majd egyszer fizetünk”. Régebben az is szokásban volt, hogy a kiállító művész megajándékozta a múzeumot egy-két alkotással. Ma már ez sincs. Korábban előfordult, hogy a jómódú polgárok hagyatékából támogatták a gyűjteményt. Soós Ödön gyógyszerész például 1955-ben 600 tárgyat ajándékozott a múzeumnak. 1975-ben Staudt Mihály özvegye a festőművész hagyatékából 61 műalkotást adott nekünk. Ferenczy Anna színművésznő 46 képpel gyarapította a képzőművészeti gyűjteményt. A műkereskedelem fellendülésével azonban az ajándékozási kedv elapadt.
– A hetvenes években, amikor megnyitottátok a ma is látható régészeti és történelmi kiállítást, az a maga atipikus üvegszekrényeivel, álmennyezetével az ország legkorszerűbb tárlatai közé tartozott. Ma mennyire tudjátok követni a trendeket?
– Az a tárlat valóban formabontó és úttörő volt. Nagyon más volt a világ akkoriban. A tematikus kiállításokhoz a fényképeket például fényképész nagyította ki, a kollégák pedig felragasztották a panelokra. A szövegeket a grafikus kolléganő szép díszes betűkkel a panelokra festette. A digitalizálás elterjedésével sokkal könnyebb lett a látványtervek elkészítése vagy a fotók retusálása. A nyugati múzeumok persze jóval-jóval előttünk járnak. Én magánemberként, önköltségesen igyekszem eljutni a nagy galériákba, hogy inspirálódjam.
– Külföldön a múzeumkultúra a reneszánszát éli. Olvashatunk olyan kiállításokról, melyekre több százezren látogattak el. Mennyire érdeklődőek a komáromiak?
– Mi nem tudunk versenyezni az országos intézményekkel. Megjegyzem egyébként, hogy a busásan jövedelmező kiállítások óriási anyagi befektetést igényelnek. Új időszakos kiállításunkkal múzeumunk elmúlt 130 éves múltját igyekszünk bemutatni. Bevallom, ez az anyag nagyon közel áll a szívemhez, hiszen a régi munkáink köszönnek vissza benne. Jó szívvel várjuk a látogatókat, és reméljük, tetszeni fog, mert igyekeztünk!
