Ki állított először karácsonyfát? A választ keresve bekukucskálhatunk a mindennapok történelmének kulisszái mögé.
A 19. század első fele az 1800-as éveket jelenti. Hogyan is nézett ki akkoriban Buda és Pest? Hát, csak úgy, németesen. A jobb körökben még németül beszéltek, gyertyagyújtáskor németül énekelték a Csendes éjt – amúgy a karácsonyfa-állítás szokása is német földről származott. A legenda szerint Luther Márton volt az, aki először fenyőfát állított. Karácsony éjjelén ballagott hazafelé, s mivel akkoriban még nem homályosították el az ipar fényei a csillagokat, elámult azon, hogy milyen csodálatosan ragyognak át a fenyők ágain. Nosza, haza is vitt pár fenyőágat, hogy emlékeztesse a gyermekeit: Jézuska is az égből érkezett...
Bécsben először az Arnstein bankárcsalád állított karácsonyfát, mégpedig 1814-ben. Berlinben a protestáns családokban akkoriban már dívott a fenyőfaállítás „hóbortja”, s a német bankárcsalád Berlinből települt át a császárvárosba. Ám Bécsben annyira szokatlan dolognak számított a karácsonyfa, hogy még a titkosrendőrség is jelentést készített róla. Nemsokára azonban a császári családnak is megtetszett, s hírét azontúl a bécsi Burgból kezdték terjeszteni.
Akkor még karácsonfa
Ennek persze már jó ötszáz éve, viszont az időben a szokások lassabban terjedtek – ám csak elérkeztek magyar földre is, és a Christbaum kifejezés is magyar megfelelőt kapott. 1842-ben a Honderű című divatlap szerkesztője már „karácsonfának” nevezi, de biztonság kedvéért megadja a német megfelelőjét is. (Ez időben ugyanis még nálunk nem ismerték a karácsonyfa jelentését – vagyis igen, de más jelentéssel bírt: a jobbágyok által a földesúrnak beszolgáltatott tűzifát jelölte.) Már csak ezért is ment eleinte nehezen a térhódítás: a magukat magyarnak tartó családok ellenérzéssel viseltettek a karácsonyfa iránt, mert németesnek tartották és pápistának, túl katolikusnak.
Akkorra már elfelejtették, hogy pont a vallásmegújító Luther Márton állított először fát, s a protestáns német háztartások vették át először az új szokást. Kezdetben még minden gyerek külön karácsonyfát kapott, az ágakon gyertyákkal: fényük az éj csillagait idézte, melyek annyira megbabonázták Luthert. Hozzánk azonban már a katolikus Bécsből érkezett, ahol a Habsburg uralkodóknak annyira megtetszett a kivilágított fa, hogy egyenesen a Burgból kezdett elterjedni birodalomszerte. Először a főúri háztartások vették át az új módit, majd az évek során leszivárgott a polgári háztartásokba is (hisz már akkor is mindenki a gazdagokat utánozta).
Így 1846-ra minden újság arról írt, hogy a karácsonyfa meghonosult a családokban. Sőt, az újságírók már akkor is szerették kritizálni a cifrálkodást, a Honderű említett szerkesztője például azon méltatlankodott, hogy régen virgácsot vagy kis ajándékot raktak a gyerekek csizmájába, bezzeg most! Cifra ajándékokkal kényeztetik a szülők a gyerekeiket...
Pogány szokás?
Persze, a falvak sokáig tartották magukat, faluhelyen még nevetséges, sőt pogány szokásnak számított a karácsonyfa-állítás – így vidéken csak az 1900-as évek elejére terjedt el a karácsonyfa.
A városokban viszont már bőven volt fenyő: míg előtte a Pest környéki erdőkből maguknak vágatták a tehetős családok, később a fővárosban már a Duna fűrészporral felhintett jegén lehetett beszerezni vagy a karácsonyi vásárokban. Bosszankodnak is a környezeti károk miatt az újságok. „A szokás igen kártékony az erdő-mívelésre” – írja a Sürgöny c. lap 1864 decemberében. Ekkoriban már nem csupán a gyerekeknek szereztek örömet a szépen felcicomázott fenyővel, hanem a felnőtteknek is járt ajándék. A szép családi szokásra ugyanis lecsaptak a kereskedők, akik előre elkészített üvegdíszeket, ólomkatonákat, aranypapírba vont csillagokat, édességet, játékokat, mesekönyveket kínáltak az ünnepekre – s nem utolsósorban fenyőtalpakat. (Ez utóbbiak miatt főleg a férfiak bosszankodtak, mert a földdel teli cserepek addigra kimentek a divatból, s azontúl nekik kellett a talpba belefaragni a fát.) A fa lassan a meghitt karácsonyi otthon tartozéka lett, valamint a biedermeier gyermeknevelés egyik eszköze.
Mégis, ki volt az első: Podmaniczkyék vagy Brunszvik Teréz?
A fentiek bizony még nem adtak választ arra a kérdésre, hogy ki volt az első, aki Magyarországon fát állított. Ugyanis több első van, lehet választani. S nem is magyar volt az első karácsonyfa-állító, hanem egy drezdai születésű grófnő. A magyar családfő korán meghalt, a kis Podmaniczky Frigyest – aki a karácsonyfa-állítást később lejegyezte – már német anyja nevelte fel. A család inkább volt német, mint magyar, hisz a drezdai grófnő kizárólag németül beszélt öt gyermekével.
A romantikus grófnőben bizonyára a honvágy is munkálkodott, mikor pesti palotájukban saját gyermekkori élményei nyomán egy papírból készített, háromszög alakú fenyőt állított fel, melyet színes papírdíszekkel dekorált.
A különleges papírfának csodájára jártak az arisztokrata szomszédok, s nemsokára ők is követték Podmaniczkyné példáját.
A kisfiú, akiből felnőttként országgyűlési képviselő, a modern Budapest egyik alapítója lett, önéletrajzában jegyezte fel az eseményt. „Német divat szerint ünnepeltük meg a karácsonyt...” Visszaemlékezése szerint az első karácsonyfák főként a gyermekek öröméről szóltak, minden testvér külön fát kapott, de a felnőttek nem ajándékozták meg egymást. „A gyerekeknek december első napjaiban egy jegyzéket kellett készíteni azon tárgyakról, melyeket karácsonyi ajándékul elnyerni óhajtottak... Hat órakor pedig háromszoros csengés hirdette a karácsonyfáink megérkeztét.”
Persze, más arisztokrata családok is éltek németes szokásokkal, hisz a század elején még se a magyar nyelv, se a magyar érzés nem számított előkelőnek. (Aki valamit adott magára, az németül beszélt, a főnemesség pedig franciául, mert nekik már Párizsban is voltak palotáik.) 1824-et írunk, mikor a kis Podmaniczky meglátta a napvilágot, s az első karácsonyfát is akkoriban állíthatta fel az anyja. Ahogy Brunszvik Teréz grófnő is, az első magyar óvodák alapítója, aki martonvásári birtokán állítatott „bécsi mintára” feldíszített fenyőket ugyanebben az évben. A következő karácsonykor pedig krisztinavárosi palotájában követte az új szokást.
A karácsonyfa a biedermeier korszakban terjedt el tömegesen, és a meghitt, békés otthon jelképe lett a magyar polgári háztartásokban. A biedermeier nem a nemesség, hanem a polgárság stílusa volt: a bieder kifejezés szerényet jelent, a Meier pedig a leggyakoribb német vezetéknév volt. Ebben az időben fordult a figyelem a gyerekek felé, a karácsonyfa ünnepe „egyike lett azoknak a kedélyes jeleneteknek, melyekben a családi élet oly nagyon gazdag”.
Vannak persze források, melyek elvitatnák tőle az elsőséget, s egyenesen az uralkodói családnak adnák meg – mégpedig Habsburg József nádor feleségének, aki az otthoni ünnepségekre emlékezve hozatott fenyőket a budai várba.
Ám bárki volt is az úttörő, ezeken az első fákon a kis ajándékokat még az ágakra kötözték a díszek mellé, és Christbaumról beszéltek (mert, mint írtuk, még nem létezett magyar kifejezés a karácsonyfára)...
