A legnagyobb hiba, hogy nem osztjuk meg egymással a gondolatainkat. Azt hisszük, hogy a másik tudja, mire gondolunk. Közben eszünkbe sem jut, hogy a másiknak esetleg valami egészen más tetszik, mint nekünk.
Sok ember van, aki krízishelyzetben rádöbben, hogy „már nem akarom, hogy igazam legyen, hanem hogy boldog legyek”. S nem vív egomeccseket, nem veszekszik többé.
„Magyarul beszélek, ez biztos. Ő mégsem érti, mit mondok. Hogy lehet ez?” A férfiak egyszerűen másak, mint a nők. Másképp jár az eszük, és hiába beszélünk érthetően, ők a szavaink értelmét egészen másképpen magyarázzák. Így űz tréfát velünk a természet.
Itt sajog, ott fáj. Egy ideig megpróbáljuk semmibe venni, nem figyelni rá, majd amikor már úgy érezzük, testünk végképp fellázadt ellenünk, elvisszük egy „szerelőhöz”. Jó esetben segít, legalábbis ideig-óráig. Aztán kezdődik minden elölről.
Ül egy házaspár a vendéglőben. Ül, vár az ételre – és nem beszél. Nem beszél, mert nincs mit mondani egymásnak? Unják egymást? De akkor miért vannak mégis együtt?
Amerikai tudósok megtalálták az emberi testben az úgynevezett szenvedélygombot. Csak viccelek! Az igazi szenvedélyt nem lehet tanulni, sem gyakorolni. A szenvedély egyszerűen csak megtörténik!
