A komáromi Melecsky Réka Dél-Koreában járt. Nem egyszerű turistaként, hanem meghívásra.
Réka a Budapesti Corvinus Egyetem embeerierőforrás-menedzsment szakos hallgatója, és a budapesti Koreai Kulturális Központban tanul koreai nyelvet a Szedzsong nyelviskola tankönyveiből.
Rékának is jól állt ez a szép ruha, legszívesebben le sem vette volna.
– Az egyik nyelvóra után szólt a tanárunk, hogy ki szeretnénk-e utazni Koreába – meséli. – A barátnőmmel igent mondtunk. Kitöltöttük a jelentkezési lapot, és írtunk egy esszét koreaiul. Én arról írtam, hogy miért kezdtem el tanulni ezt a nyelvet. Ezt elküldték Koreába a Szedzsong nyelviskolába, és ott bennünket választottak ki az útra. (Csak mi ketten mentünk Magyarországról, az egész világból pedig összesen 150 diákot fogadtak.) Egy egyhetes kultúrdömpingen vettünk részt.
– A magyar televízióban egyre több koreai filmsorozatot vetítenek. Netán ez fogott meg?
– Nem. Sokáig eszembe sem jutott, hogy én esetleg koreai sorozatot nézzek. Aztán egy volt gimnáziumi osztálytársam japán–koreai szakra jelentkezett az ELTE-re. A koreai nyelvet nemigen kedvelte, és mindig mutogatta, hogy lám, milyen sokat kell tanulniuk. Küldözgette a koreai zenéket, s ezek nekem nagyon megtetszettek. Jelentkeztem a nyelviskolába, és immár második éve tanulok koreaiul. Beszippantott ez a különleges kultúra. A filmek, zenék másként képezik le a világot, az érzelmeket, mint ahogy mi azt Európában megszoktuk. A magyar tévében is láthattuk a Shilla királyság ékkövét és a Palota ékkövét, valamint egy modern sorozatot, a Pasta címűt, amely egy étteremről szólt. (Nagyon szeretnek enni, és megadják a módját.) Elsősorban a neten nézem a koreai sorozatokat. Utunkat a Koreai Kulturális Minisztérium, a Szedzsong nyelviskola és az Ewha Női Egyetem szervezte. Már a reptéren tévéstáb fogadott bennünket. Velem rögtön interjút készítettek koreaiul, hogy miért jöttem, miért tanulok koreaiul, mi a kedvenc ételem. Amíg ott voltunk, egész héten át folyamatosan követett minket a két nagy tévécsatorna csapata. Páran közülünk egy reggeli beszélgetős műsorba is szerepeltek, utána pedig, amikor a városban sétáltunk, a nénik felismertek az utcákon. Nem volt nehéz, mert külföldit csak ritkán látnak.
Nagyon tehetségesek a zenében, filmjeik színes érzelmi világról árulkodnak. A kis részben sámánhitű, főként buddhista hagyományokkal rendelkező Dél-Koreában igencsak terjed a kereszténység. A koreai emellett mégis olyan nép, amelyik megőrzi hagyományait is.
– Milyen foglalkozásokon vettetek részt?
– Sűrű volt a program. Éppen akkor ünnepelték a hangül megalakulását. (A koreai önálló írásbeliség ünnepe – a hangül a koreai írásjelek sora. A 15. században Szedzsong király megbízott egy tudóscsoportot, hogy alkossanak meg egy, a kínai írásnál jóval könnyebb írásmódot. Ez a hangül.) Ott a magasabb rendű hivatalnokokkal és miniszterekkel ülhettünk együtt egy nézőtéren. Egy nap elmentünk a néprajzi múzeumba, és dobolhattunk a tradicionális koreai dobon, a homokórára emlékeztető alakú dzsangun. Voltunk táncolni is. A koreai néptánc számunkra kicsit vicces: jobbra-balra és körbe ugráltunk, miközben kiabáltunk torokból mély hangon, meg sikítoztunk is jó magas hangon. Utolsó nap elvittek minket egy skanzenbe, és ott felvehettük a hanbokot (ez a hagyományos koreai viselet). Megtanultuk, hogyan kell benne leülni, illedelmesen meghajolni, teázni. Nagyon jó volt a hanbokot viselni, és le sem akartam venni, annyira szép színes, és olyan jól éreztem magam benne. Nagy becsben tartják az ősiséget.
Réka csoportja hanbokban, a hagyományos régi koreai viseletben, amit a történelmi sorozataikban is megcsodálhatunk.
– Mit mesélnél Szöulról?
– Hatalmas város, és kaotikusnak tűnik, mert nincs kimondott központja. Furcsák az arányok is: hatalmas felhőkarcolók mellett meghúzódik egy pici étterem vagy inkább csak egy egyszerű kifőzde... Sok az ember és az autó. Ötsávos utakon közlekedtünk, tíz híd is futott egymás mellett. Az autósok dudálnak, sávot váltanak – autóvezetés közben megnyilatkozik a vad koreai temperamentum. Érdekes volt, amikor az egyik kanyarban kivágott a buszunk elé egy rendőrautó, és a mi sofőrünk „beszólt” neki. Nálunk ez elképzelhetetlen volna. És a rendőr bocsánatot kért! Ezt meg aztán végképp nem tudnánk itthon elképzelni.
Ez az Ewha Női Egyetem épületegyüttese, aminek a tetején park van.
– Megmutatták nektek Dél-Korea modern arcát is?
– A koreai poptáncba is belekóstoltunk. Két napig gyakoroltuk napi 10 órában az egyik fiúcsapat koreográfiáját, aztán elő is adtuk. Részt vettünk egy tévés vetélkedő forgatásán. Hasonló volt, mint a Legyen ön is milliomos, csak ezt százan játsszák. Kivetítőn kapják a kérdéseket, a választ egy táblára kell felírni. Meghívtak oda két híres koreai együttest. Amikor bejött a fiúcsapat, csak azt láttuk, hogy hatalmas leánysereg vonul be előttük. A fellépés után a lányok vizet adtak nekik, legyezővel legyezték őket. Körül voltak rajongva. Amikor a lányok adták elő a táncukat, akkor pedig a fiúk jöttek lázba: hangosan kiabáltak, majd elájultak. Tudtam arról, hogy ez a jelenség létezik, de érdekes volt a két szemünkkel látni. Ez a forgatás azért is különleges volt, mert közben rakéták pufogtak, katonai helikopterek köröztek a közelben.
A játékvezető elmondta, hogy nincs semmi baj, csak mellettünk gyakorlatozik az amerikai hadsereg. Ez ott mindennapos. A koreaiaknak még most is kötelező a katonaság, huszonnyolc éves korig minden férfinak be kell vonulni.
– Milyenek az ottani ételek és az ottani emberek?
– A koreaiak szinte mindig mosolyognak – és fantasztikusan sokat esznek. Nemigen használnak viszont olajat, lisztet, sót és cukrot. Az ételnek természetes, istenadta íze van, mert nem használnak ízesítőket, sót. A gyömbért sem ízesítésre használják, hanem alapanyagként. A levesben nagyon vékonyra szeletelt nyers zöldségek vannak, nyers uborka és alga. Semmit nem főznek meg olyan puhára, mint nálunk. Megfőzik a levestésztát, a többi hozzávalót meg csak egyszerűen beleteszik, és mégis fantasztikus az íze. Sokat esznek, viszont sokat is sétálnak! A metróhoz lépcsőznek, a mozgólépcsőt csak az idősek és a mozgássérültek használják. Az egész társadalom teljesítményorientált, és a koraeaiak szorgalmasak, mint a méhecske. Sokáig vannak fent, és ha napi öt órát alszanak, akkor sokat mondok. Mi is reggel hatkor keltünk, hét órától általában program volt, és este tizenegykor mentünk vissza a hotelbe. Iszonyatos a munkabírásuk.
Csoporttársakkal az Ewha Női Egyetemen.
– Említetted, hogy főztetek is.
– Elmentünk egy boltba, ahol konyha is volt, valószínűleg kimondottan főzőtanfolyamokra berendezve. Ott készítettünk kimcsit. Ez egy koreai csípős savanyúság. Mindenhez ezt esznek. Húshoz, rizshez adják, de levest is készítenek belőle. Kínai kelből készül, amelyet a torzsájával együtt levelenként megkentünk erőspaprika-pasztával, csíkokra vágott koreai retket adtunk hozzá, és aztán összetekertük. Három napig állnia kell, hogy összeérjen, utána már fogyasztható. Csináltunk toppokit is, ami rizstésztából készül, és édes.
Topokkit (떡볶이) is főztek rizstésztával.
– Milyenek a koreai nők?
– Kortalanok. Mi nem tudjuk megállapítania róluk, hány évesek. Ügyelnek rá, hogy csinosak és ápoltak legyenek. Fontos a tágra nyílt tekintet, ezért plasztikáztatják a szemüket (a mongolredő eltávolítása) legfőképpen a színésznők, de diáklányok is szoktak ilyen „ajándékot” kapni, ha befejezik a főiskolát. A drogériában pedig lehet kapni olyan eszközt, amellyel a redőt a szem fölé húzzák, ragasztják, ahogy a mi lányaink a műszempillákat ragasztják fel. Az alapozó pedig a napi sminkrutin nélkülözhetetlen kelléke – a szép és hibátlan bőr nagyon fontos. A koreai nő nemcsak szép, de okosnak is kell lennie. Mi az egyik női egyetem vendégei voltunk. Amikor este tízkor befejeztük a programunkat, és végre visszamehettünk a szállodába, akkor még ott maradtak a diákok, akik tovább tanultak. Eszméletlenül sokat tanulnak,16 órát naponta. Mellesleg koedukált az oktatás, de vannak külön fiú- és lányiskoláik is.
A kimcsikészítés után az egész csoportot fényképezték. A finomságot valamennyien hazavihették.
– Mikor utazol legközelebb Koreába?
– Ha nem lenne annyira messze, legszívesebben már a jövő héten útra kelnék.
Koreáról
A 19. század végén az odatévedt angolok elmaradott országnak tartották. Az egyik fő civilizáltságmérőjük az volt, hogy nem voltak székek a házakban. (Kíváncsi lennék, most miként fogadnák az európai székek minőségét.) Nem tudhatták, hogy az egykori királyi udvarhoz tartozó házikóknak különleges padlófűtésük volt már évszázadokkal azelőtt. A 19. század vége nem jelentette az ország fénykorát, ráadásul a nők helyzete is kétségbeejtő volt. Csak családanyák lehettek, nem hagyhatták el a házakat.
Pedig volt ez másként is, hiszen a történelem folyamán Koreának több női uralkodója is volt. Nem csoda hát, ha manapság történelmi filmsorozatokat is készítenek ezekről az időkről.
Koreának évszázados történelme van. Bár Kína mindvégig hatást gyakorolt rá, egészen 1910-ig önálló királyságként létezett – amikor is elfoglalta Japán. Az ekkor szerzett sebek nehezen gyógyulnak, de ma már közeledik egymáshoz a két keleti ország. (Egy genetikai tanulmány szerint Japán mai lakossága a Koreából érkezett „telepesek” és a szigetek őslakosságának keveredéséből alakult ki.) A japán uralom alóli felszabadítás 1945-ben egyben ketté is szakította Koreát: északon a szovjet hadsereg, délen az amerikaiak vonultak be.
Szedzsong király szobra, ő volt az az uralkodó, aki tudósokat bízott meg azzal, hogy találjanak ki egy, akínainál egyszerűbb írást a koreaiak számára. Így jött létre a hangül.
Az utóbbiak 1949-ben kivonultak az országból. 1950-ben az északi ország szovjet-kínai segédlettel megtámadta délt. Szörnyű, pusztító háború tört ki, amely 3 év múlva tűzszünettel ért véget (tehát sosem zárult le egészen). Mi, magyarok tudjuk, milyen az, ha egy nép önmagával határos országokban él, a lakói mégsem léphetik át a határokat. Észak- és Dél-Korea most ebben a helyzetben van. Magyarországi támogatással ma is üzemel egy kórház Észak-Koreában. A rendszerváltás után Magyarország az első volt az egykori szocialista blokkból, amelyik elismerte Dél-Koreát, és felvette vele a diplomáciai kapcsolatot. Ami még közös bennünk, a sok különbség ellenére, hogy a magyar és a koreai nyelv is – a világban nem túl gyakori – ragozó nyelvek közé tartozik.
Ez itt nem a knédlis káposzta reformkonyhás változata, hanem bibimbab. Alga, sárgarépa, saláta, szójabab, uborka és tükörtojás, ezt keverték össze rizzsel. A knédlinek látszó dolog nem más, mint tofu.
Mindent gondosan előkészítettek a tradicionális koreai csípős savanyúság, akimcsi (김치) elkészítéséhez: kínai kel, koreai retek paprikapasztával, valamint kötény és gumikesztyű.
Réka az elkészült kimcsivel. A kimcsi egyébként annyira csípős, hogy más nemzetek fiai gyakran nem bírják megenni: kivéve a magyarokat.
A csípős paprikapasztával megkent kellevelek összegöngyölve három napig érlelődnek az üvegben, ezután már fogyaszthatók.
