Jankovič Nóra kolléganőnk írása emberi kapcsolatokról, szerelemről és bonyodalmakról: olvassák sok szeretettel!
Az első rész IDE KATTINTVA olvasható.
Kriszta remélte, hogy jelenléte nem okoz gondot a barátnőjének, de ahogy meglátta a mosolygó férfit, aki szemtelenül vetkőztető tekintettel méregette őt, tudta, minden rendben lesz. Legalábbis látszatra. Mert abban a pillanatban, ahogy tekintetük találkozott, egész testén furcsa remegés futott végig. Miközben Dani elmagyarázta Áginak, hol, mit, hogyan is kell fotóznia, ő alig bírta levenni a szemét a férfiról. Pedig nem volt az a megszokott férfiszépség, sőt, kifejezetten sasorra volt. De ugyanúgy illett hozzá, mint a különleges, „rosszfiús“ kisugárzása.
Ahogy átmentek a keskeny hajópadlón, az üvegajtó magától kitárult előttük, talpuk belesüppedt a vastag, rézbarna gyapjúszőnyegbe, orrukat pedig rózsa és szantálfa illata csapta meg. Mialatt Dani a recepcióssal elintézte a formaságokat, ők leültek a hatalmas fotelokba, és hagyták, hogy Strauss zenéje, amely halkan, romantikusan betöltötte az egész hajót, elvarázsolja őket. Pedig Kriszta már e nélkül is pont eléggé el volt varázsolva, ahogy nézte Dani széles hátát, a nadrág vékony szövetén átsejlő feszes fenekét.
Biztosan sportmániás. Amúgy nem lenne ilyen feszes teste. Ruha nélkül tutira olyan lehet, mint egy görög isten. Vajon milyen az ágyban? Nem hiszem, hogy gyengéd... inkább szenvedélyes, vad...igen, az a típus, aki elveszi, amit akar, nincs kecmec, tiszteletkörök, langyos, törött szárnyú szeretkezések, csak.... Hát én teljesen meghülyültem, itt ülök ráncosan, hurkásan, tele narancsbőrrel, és egy fiatal pasi seggét stírölöm! Hm, még ha csak azt tenném, de ábrándozok, mint egy szűz lány!
– Mehetünk! Ágikám, munkára fel! – lépett hozzájuk, miközben le nem vette tekintetét Kriszta dús dekoltázsáról.
Az étteremben, bárban, fedélzeti teraszon, bármerre mentek, az utasok boldogan pózoltak Áginak, miközben a kapitány morcos tekintettel figyelte őket. Csak az élményfürdőben nem volt senki, korán volt még, de Dani így is meg volt elégedve a képekkel. Már csak a luxuskabinokról kellett pár fotó.
– Arra gondoltam, a legegyszerűbb, ha az én apartmanomban csináljuk meg a képeket. Nem szeretnék betörni az utasok magánszférájába, és én még ki sem pakoltam. El sem tudjátok képzelni, milyen rendetlen emberek vannak. A szobalányok reggeltől estig húzzák az igát, mégis mindig van, akinek valami nem jó, miközben egy kicsit sem figyelnek oda a rendre, a tisztaságra. Úgy vannak vele, hogy ha fizettek, akkor megtehetnek bármit – magyarázta a nyomában lévő két nőnek, akiknek szinte egyszerre kerekedett el a szeme a meglepetéstől, ahogy beléptek Dani apartmanjába.
– Vau! Ez a tiéd?! – nézett kétkedően a férfira Ági.
– Most éppen. Ez a hotelmenedzsmenté.
– Lehet, hogy szakmát váltok? – morfondírozott hangosan Ági, miközben igyekezett a legjobb szöget megtalálni a fotózáshoz.
– Hidd el, hamar megbánnád. Arra gondoltam, hogy jó lenne, ha egy vonzó nő, mondjuk, lapozgatna valami magazint az ágyon, könnyű nyári ruhában, de nem elmélyülten, inkább azt kellene, hogy üzenje a kép, hogy vár valamire vagy valakire…
– Mégis mire gondolsz? – kérdezte Ági, remélve, sikerül zavarba hoznia a férfit.
– Hát… valami szexire – nézett mélyen Kriszta szemébe.
– Szexire – mormolta Ági, idegesen, feszülten. – Akkor keríts egy bombázót!
– Már megtaláltam! – mosolygott Krisztára.
– Arra a csini szobalányra gondolsz?! – gonoszkodott Ági. – Ő tökéletes lenne.
– Hát, ha más jelentkező nincs – vonta meg a vállát Dani, majd magukra hagyta őket. Sűrű, sokatmondó csend telepedett rájuk.
A délutáni nap perzselő ereje szinte arcul csapta őket, ahogy kiléptek a szárazföldre. Daninak még nem volt kedve elbúcsúzni, meghívta őket egy kávéra, de Ági mindkettőjük nevében kapásból visszautasította.
– Na, akkor jössz?! Mert én sietek! – szólt tanító nénis szigorral a hangjában Krisztára.
– Menj csak nyugodtan, majd én hazaviszem Krisztát! Ráérek!
– Hát jó, akkor sziasztok! – köszönt el mentében, rájuk se nézve Ági. Kocsija ajtajának kíméletlen csattanása még sokáig vibrált a levegőben.
– Kedves tőled, hogy hazadobsz. Ha Ági mondta volna, hogy ennyire sietni fog, eljöttem volna a saját kocsimmal – mentegetőzött Kriszta, miközben elindult a férfi mellett a parkoló irányába. Kíváncsian várta, melyik az ő kocsija. Hitt benne, hogy az autóválasztás sokat elárul egy férfi személyiségéről, így egy kicsit sem lepődött meg, amikor megálltak egy BMV mellett. Akkor viszont már igen, amikor Dani udvariasan, amolyan régi vágású úriember módjára, kinyitotta neki az ajtót. Alighogy elindultak, furcsa érzés kerítette hatalmába. Egyszerre érzett megmagyarázhatatlan, elemi vonzódást a férfihoz, és valami dermesztő félelmet. Annyira összezavarodott a közelségétől, hogy képtelen volt világosan átgondolni, mitől is tart. A férfitól vagy önmagától? Közben Dani igyekezett folytatni a rakparton megkezdett társalgást, de Kriszta semmitmondó, hebegő válaszai nemigen vitték előre a beszélgetés menetét. A kínos csendet elkerülve, elkezdte dicsérni a kocsit, amitől, mint a legtöbb férfi, Dani is azonnal lelkesen ecsetelni kezdte, mi mindenre képes az ő kis csodajátékszere. Bekapcsolta a zenét, kicsit keresgélt, míg be nem töltötte az utasteret egy Kriszta számára eddig ismeretlen érzéki férfihang.
– Nem ismered? David Craig. És őt? – váltott előadót Dani, majd hirtelen megfogta Kriszta kezét. A férfi érintésétől villámként futott át Kriszta testén a vágy. És hiába küzdött ellene, hiába húzta el a kezét, a legapróbb sejtje is robbanásig feszült, torka kiszáradt, a szíve őrülten zakatolt, a feromonjai meg kárörvendően vigyorogtak. Egy pillanatra elfogta a félelem, hogy nem lesz képes uralkodni magán, és valami olyat mond vagy tesz, amiből a férfi rájön, hogy milyen viharok dúlnak benne. Alig várta, hogy végre megálljanak a háza előtt, és végre elmenekülhessen.
– Kriszta, megihatnánk valamikor egy kávét. Csak még nem tudom a telefonszámodat!
– Az az igazság – harapott bele a szája szélébe ideges kislányként –, hogy nem szívesen adom ki azonnal a számomat. Ne haragudj – hazudott. Csak ennek a férfinak, aki mágnesként vonzza, nem akarta odaadni. Nem akarta többé látni, nem akart még egyszer a teste játékszerévé válni, és nem akart fülig belehabarodni, mert tudta, a korkülönbség miatt ő csak vesztesen kerülne ki a kapcsolatból, bárhogy alakuljon is az.
– Semmi baj, megértelek. De odaadom a névjegykártyámat. Ha úgy gondolod, hívj fel!
– Rendben. És köszi a fuvart. Szia! – de nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy vissza ne forduljon, még egyszer, utoljára látni akarta a férfi igéző szemét.
A fenébe, mindjárt öt óra, és én még romokban heverek! Szerencsétlen Zoltán meg biztosan korábban jön majd megint. Mi lenne, ha felhívnám, és valami kitalált ürüggyel lemondanám a találkát. Á, az szemétség lenne! Ki tudja, milyen programot szervezett. De most annyira, de annyira nincs hangulatom hozzá. Mire azonban a férfi egy csokor rózsával a kezében becsengetett, ő már tipp-topp volt.
– Gyönyörűek, de igazán nem kellett volna. Köszönöm.
– Hát, bele is remegett a kezem, amikor ki kellett fizetnem.
– Zoltán, akkor minek vetted?! – húzta fel magát Kriszta egy pillanat alatt.
– Azt hittem, örülni fogsz neki – válaszolta Zoltán csalódottan.
– Örültem is, amíg az orromra nem kötötted az árát. Miért nem hoztál akkor pár szál virágot a kertedből, én annak ugyanúgy örültem volna.
– Tudod, hogy nincsenek virágaim. Azzal is csak a gond lenne.
– Te tudod. És most már elárulod, hová megyünk? – váltott békülékeny hangnemre.
– Eláruljam?
– …. – bólogatott lelkesen, miközben azon tanakodott, hogy eddig nem tűntek fel neki Zoltán lapátfülei. Valahogy hirtelen egészen másnak látta a férfit, mint eddig.
– Az operába. Sikerült jegyet szereznem A bolygó hollandi utolsó előadására a szezonban. Nem volt könnyű, mert amint meghirdették, még februárban, azonnal el is kapkodták rá a jegyeket – húzta ki magát büszkén.
– A bolygó hollandira… – ejtette ki lassan a szavakat. – És most marha büszke vagy magadra, mert szereztél jegyet egy Wagner-darabra, miközben ki tudja, hányszor elmondtam már, hogy nem szeretem. Ha már opera, akkor Puccini vagy Verdi – azt már inkább hozzá se tette, hogy ő bizony nagyon jól ellenne operamuzsika nélkül is.
– Akkor most nem megyünk?! – kérdezte olyan csalódott hangon, hogy Kriszta attól tartott, elsírja magát.
– Azt nem mondtam. Na, menjünk, mert még elkésünk.
Már éjfél is elmúlt, mire végre hazaértek. Kriszta fáradt volt és nyűgös. Egész este, akárhányszor csak ránézett Zoltánra, úgy érezte, maga az unalmas, jövőtlen jövő megtestesítője. Pedig nála rendesebb, jobb embert keveset ismert.
Az elmúlt három évben százszor is megtapasztalta, hogy rá mindig lehet számítani, egy biztos pont az életében. Mégis egyre jobban hiányzott neki az a fajta viharos, szenvedélyes szerelem, amit már a múltban, egy igazi férfi mellett megélt.
– Arra gondoltam, mi lenne, ha ma este itt aludnék.
A kérdés sokáig cikázott kettőjük közt, válaszra várva. Soha nem akart itt aludni, miért éppen ma?
– Megleptél.
– De ha nem akarod…
– Maradj! – lépett hozzá, és gyengéden megsimította a férfi arcát. Az magához húzta, és lágyan, félszegen, mintha csak először találkozna az ajkuk, megcsókolta. Kriszta még akkor sem érezte az ismerős bizsergést a gyomrában, amikor megérezte a vékony kis fekete ruha alatt Zoltán meleg tenyerének érintését, végig a gerince mentén, hogy aztán a melle felé barangolva, lehúzza róla a feleslegessé vált ruhadarabot. Nem kapkodott. Vágyakozó tekintettel simogatta végig Kriszta kerek vállait, asszonyos csípőjét, finom bőrét, majd magához szorította, rövid kis tánclépésekkel átvezette a hálóba, és olyan finoman, mintha csak félne, még kárt tesz benne, ráfektette az ágyra.
Gyengéden, centiről centire simogatta le róla a finom kis csipkebugyit. A lábfejétől indulva végigcsókolta a nő testét, hosszasan elidőzve selymesen domborodó vénuszdombjánál, remélve, végre meghallja az ismerős, kéjes szuszogást, amikor már érzi, tudja, közel a pont, amikor Kriszta teste íjként megfeszülve követeli őt. De valahogy hiába igyekezett, hiába volt figyelmes, a nő lélekben máshol járt. Egészen addig, míg fantáziájában fel nem bukkant Dani izmos, keménykötésű teste. És akkor a kéjvágy, forró lávaként elárasztva ereit, ölét, teste legrejtettebb zugát, olyan félelmetes elemi erővel, hogy szinte már fájt, ahogy feszítette szét testét, agyát – robbanásig, hogy annak tüzében égjen, a pillanat időtlen idejére, hogy aztán az érzéki hamuból főnixmadárként újraéledve, körülnézzen és elbizonytalanodjon: akkor én most kivel szexeltem?
Zoltán hangosan szuszogva ölelte magához, szorosan, mintha csak félne, elveszíti, majd könnyedén megcsókolta, és a fülébe súgta:
– Vállfára kellene tenni a nadrágomat.
Hamarosan folytatjuk a harmadik résszel...
