Hogyan készül a patkó? Miért és hogyan kell a lovat patkolni? Mi mindent csinál egy patkolókovács?
Többek közt ezekre a kérdésekre kerestük a választ, mikor az erdőhátkarcsai Huber László patkolókovácsnál jártunk.
– Pódafán, a néhai Simon Dénes bácsinál tanultam ki a patkolókovács-mesterség csínját-bínját. Ő volt ugyanis az utolsó aktív kovácsmester a környéken – mesél a kezdetekről Laci, miközben az udvar hátsó részében lévő műhelyébe kísér bennünket. – Több idős kovács él ugyan még errefelé, de ők mára felhagytak a mesterséggel. Dénes bácsi három év alatt tanította meg nekem a szakma fortélyait. Tanácsért az inasévek letelte után is, egészen a haláláig visszajártam hozzá. A mesterséget ugyanis csak igazi mester mellett lehet igazán elsajátítani. Megtanultam tőle a körmözéstől kezdve a patkókészítésen keresztül a patkolásig mindent. Mindent, ami csak a lovak kényelmét és védelmét szolgálja. Ő segített a saját szerszámok, az árkolókalapács, a lyukasztók és tűzifogók elkészítésében is. A patkolás a ló számára egy szükséges rossz! Szükség van rá, mert véd a túlkopás ellen, mert gyógyító hatású is lehet. Rossz viszont, mert a patkó gátolja a megpatkolt pata szarutokjának természetes kopását.
Ha azonban a ló patája egészséges, akkor nem is kell patkolni, csupán rendszeresen körmözni, vagyis eltávolítani a patán lévő felesleges szarut. Patkolásnál szükséges még figyelni a rendszerességre. A lovakat ajánlatos 6-8-10 hetente átpatkolni, mert az elhanyagolt patkolás lábvéghibákat okozhat.
Közben megérkezik műhelyének mai vendége, egy szépséges nóniusz fedezőmén. Az izmos jószág türelmesen tűri a procedúrát, míg a mester először eltávolítja az elkopott patkót, majd, mint egy szépségszalonban, hozzáfog a lópedikűrhöz. Egy speciális kés segítségével eltávolítja a patára ragadt szennyeződést és a felesleges szaruréteget, majd a paták széléről egy jókora fogóval vagdossa le a felesleges részeket. Végül egy hatalmas ráspollyal simára reszeli a pata alsó részét, és hozzápróbálja a patkót.
– A patkónak illeszkednie kell a patához. Mindig a patkót kell a patához igazítani, és nem fordítva – mondja a kovácsmester. – Kétféle patkolási mód létezik: a melegen és a hidegen patkolás. Régen a lovat vitték a kovácsműhelybe, ahol a kovács maga készítette a patkót, melyet az úgynevezett fekete meleg hőmérsékleten (400 fok) igazított a patára, azaz épp csak egy pillanatra odaérintve a szaruhoz. Az eljárás lényege, hogy a patán a felhevített vas így nyomvonalat hagy. Ez megmutatja, hol nem egyenletes még a patkó vagy a pata síkja. Azonban ha a patkó túl forró, károsíthatja a pata szerkezetét. Én mindig a másik módszerrel, vagyis hidegen patkolok. Manapság készen is rengetegféle patkót kapni, melyeket köszörűvel könnyen az állat igényeihez lehet igazítani. Vannak azonban lovak, amelyeknek nem jó a gyári patkó, így nekik én készítek megfelelő méretűt és kialakításút. A kézi készítésű patkók jóval tartósabbak, kétszer, de akár háromszor is visszakerülhetnek ugyanarra a lóra. A patkót általában 7 patkószöggel kell rögzíteni, a kisebb patkókhoz azonban elég 5-6 szeg is. A patkó felverésénél nem lehet a szögeket akárhogy beütni: a fehérvonalon belülre nem kerülhet szög, mert az megnyilallást okozhat. Ez a vonal egy anatómiai jel, ami jelzi az összeköttetést az érzéketlen rész, az úgynevezett fal és az érzőidegekkel átszőtt talpi irha között. Ha az ilyesfajta dolgokra odafigyelünk, a patkolással nem okozunk a lónak semmiféle fájdalmat – mondja.
Nagyokat fújtatva azt is elárulja, hogy a patkolókovácsnak jó szemmértékre, fizikai erőre, kitartásra van szüksége – és a jó értelemben vett szenvedély sem árt! Közben elkészült a munka, s meglepő, de a mén csak az első két lábára kapott patkót! Ugyanis általában csak ezt a kettőt szokás patkolni.
– Úgy érzem, hogy a patkolókovácsság, sajnos, kihalásra ítélt szakma – mondja fáradtan László. – Attól félek, hogy pont a lényeg, a tűzzel, vassal való munka fog hamarosan kiveszni. A kovácsmesterség nehéz kenyér, rengeteg fizikai erőre van hozzá szükség. Őszintén szólva, nem szeretném, ha ebből kéne megélnem. Számomra ez szenvedély, ami kikapcsol, megnyugtat. Annak idején megígértem a mesteremnek, hogy továbbviszem a mesterséget. A lovak iránti szeretetem és az adott szavam erős köteléknek bizonyul.
A lótartás a reneszánszát éli, de a technikai újítások már a patkókat sem kímélik. Részint egyre nagyobb a készen kapható patkók skálája, másrészt léteznek már szilikonból készült, kétkomponensű ragasztóval rögzíthető patkók is, amelyek egyre nagyobb teret hódítanak. Ezeket ugyanis kifejezetten gyógyításra találták ki, hiszen a modern korban már a lovak is számos civilizációs betegséggel küzdenek.
– És az utánpótlás kérdése? Nem gondolkodott még azon, hogy Dénes bácsihoz hasonlóan tanítványt fogadjon? – kérdezem.
– Hát, ahhoz jó adag pedagógiai érzékre volna szükség! – búcsúzik nevetve, s miközben a kapuhoz kísér bennünket, egy szerencsepatkót ad a kezembe. Ki tudja, talán, majd ha megöregszem…
A méretre szabott vasdarabot hevítés után az üllőn kalapálni, alakítani kezdem. Az anyagot addig kell ütni, míg az a hőtől képlékeny és könnyen formálható.
Szenes kovácstűzön a fémet egymás után többször, akár 800 fokosra is fölhevítem. A kialakított patkóba a szegeknek árkolókalapáccsal szögárkot, majd lyukasztókkal szegfejlyukat és szegnyaklyukat készítek. Az elkészült mestermunka és egy pónira való kisméretű patkó.
A patkolás menete: először az elkopott patkót távolítom el.
Majd következik a körmözés: a pata felesleges szarurétegét speciális szerszámokkal távolítom el.
A pata szélén lévő felesleget fogóval vágom le. A patát egy nagyméretű ráspollyal simára reszelem.
A pata külső, hegyfalnak nevezett részét is megreszelem.
A patkót általában hét patkószöggel erősítem föl.
