Régen a mestervizsga része volt, hogy a tanonclegények külföldön is szerencsét próbáltak. Világot láttak, megtanulták, amit otthon nem tanulhattak meg, tapasztaltak – aztán kikupálódva hazatértek. Azt mondják, aki külföldön élt, abból más ember lesz, másként nézi és becsüli az ismerős hazai világot. Mi ebből az igazság?
Riportunkban olyan fiatalokat mutatunk be Önöknek, akik már évek óta külföldön élnek.
Drahos Zsuzsanna (30)
Zsuzsa rendőr a kaliforniai San Diegóban (Dunaszerdahelyről származik). Immár kilencedik éve él Kaliforniában.
– Egész életemben két dolog vonzott: az angol nyelv és a haditengerészet. A gimnázium után angol szakra jelentkeztem. Egy év után, hogy a nyelvtudásomon csiszoljak, au pairként Amerikában töltöttem egy évet. A hazajövetel után világossá vált számomra, hogy tanítani soha nem fogok, itthon pedig tengerész nem lehetek. A lelkem sarkában ott élt életem nagy álma: belépni a seregbe. Ezért egy év után otthagytam csapot-papot, és elutaztam Kaliforniába. Először a zöldkártyát kellett megszereznem, e nélkül ugyanis szóba sem állnak senkivel.
– Két évbe telt, mire végre sikerült, és 2003-ban beléphettem a haditengerészethez. Öt évig szolgáltam egészségügyesként. Ez alatt az idő alatt kétszer hat hónapot Irakban töltöttünk (a szüleim aggódtak is), egy évet pedig – a világot járva – hadihajón szolgáltam. A haditengerészethez nem nehéz bejutni: kell hozzá a zöldkártya, egészségesnek meg fittnek kell lenni, na meg az se árt, ha a jelentkezőnek van némi intellektusa. A felvétel egy teszttel kezdődik, utána meg kell felelni a fizikai erőnléti vizsgán. Majd következik a három hónapos általános kiképzés, a különféle tréningek és gyakorlatok. Öt év után megelégeltem az örökös vándorlást, azt, hogy sosem vagyok otthon. Úgy éreztem: váltani kell.
Drahos Zsuzsanna
– Kiléptem a seregből, az egyenruháról azonban nem tudtam lemondani. Elvégeztem a rendőrakadémiát, és ma San Diegóban szolgálok, járőrőzöm. Beilleszkedtem – az igazi barátaim azonban otthon maradtak. Amerikában ugyanis nehéz mély barátságokat kialakítani. Az itteni emberek nagy része nem törekszik mélységekre, se mély kapcsolatokra. Akiket én itt a barátaimnak nevezhetek, többnyire maguk is külföldiek, akik túllátnak az orrukon – vagyis Amerikán. S ezért van fogalmuk róla, hogyan is néz ki egy barátság. Én sem tervezek előre, nem tudom, mikor térek haza.
Az igazat megvallva, nem tudom, mihez kezdenék otthon. Pár év múlva biztosan hazatérek, addig azonban maradnak a kétévenkénti látogatások. Egyelőre jól vagyok, boldog vagyok, nincsenek hiú ábrándjaim, mert mindet sikerült beteljesítenem.
Kasza Zsuzsanna (28)
Zsuzsa állami alkalmazottként dolgozik az írországi Dublinban. Negyedik éve él Írországban.
– Szlovákiában, a közgazdasági egyetemen logisztikából szereztem mérnöki oklevelet. Utána a Közép-európai Alapítványnál dolgoztam programmenedzserként. Szerettem a munkámat, egy idő után viszont úgy éreztem, szeretnék mást is kipróbálni. Már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen lehet külföldön élni, kipróbálni magamat egy más életben is.
– Mivel éltek ismerőseim Írországban, csatlakoztam hozzájuk. Két héttel a kiutazásom után már találtam munkát egy munkaközvetítő irodában. Itt sok olyan hasznos tapasztalatot szereztem, amelyeket a későbbi álláskeresések során kamatoztatni tudtam. Utána recepciósként dolgoztam, jelenleg pedig a kereskedelmi minisztérium egyik ügynökségénél vagyok. Szerencsém van, mert állandósítottak, védve vagyok a leépítéstől.
Kasza Zsuzsanna
– A munkám érdekes, a munkatársaim őszinte érdeklődéssel fordulnak felém, érdekli őket például a magyar kultúra. Az írek nagyon barátságosak a külföldiekkel. Könnyű velük kijönni, és a munkában jóval elnézőbbek, mint például Szlovákiában. Szeretem a mesésen gyönyörű ír tájat – bár a sok esőt nem volt könnyű megszokni. Kettesben lakunk a férjemmel egy bérelt lakásban. Tartjuk a kapcsolatot a Dublinban dolgozó magyarokkal és szlovákokkal is. Van egy cseh kocsma a környékünkön, ahova a jó konyha miatt rengeteg közép-európai jár.
Mindenképpen haza szeretnénk térni, talán jövőre – az időpontot mindig kitoljuk. Mindkettőnkben munkál a honvágy, ugyanakkor jól érezzük itt magunkat. Az első karácsony volt a legnehezebb, bár az összes ünnep nehéz. De ha újra kezdhetném, mindent ugyanígy csinálnék!
Zemes Erzsébet (27)
Erzsébet tanító néni az angliai Leicesterben. Felsőpatonyból indult el, s immár hatodik éve él Angliában.
– Hat évvel ezelőtt, közvetlenül a győri tanítóképző befejezése után döntöttem úgy, hogy külföldön próbálok szerencsét – kezdi. – Meg szerettem volna tanulni angolul. Egy ügynökségen keresztül au pairnek jelentkeztem. Nem sokat gondolkodtam, az első szimpatikus családnak igent mondtam. Szerencsém volt, ugyanis egy nagyon kedves indiai orvos család választott ki, hogy a két gyermekükre vigyázzak.
Zemes Erzsébet
– Az elején még külön koszton voltunk, mert attól féltek, hogy nem fog ízleni, amit ők esznek. Közben én annyira megszerettem az indiai konyhát, hogy ma is szívesen járok indiai étterembe. Leicester olyan város, ahol rengeteg a bevándorló. Főként a volt gyarmatokról érkeznek, Indiából, aztán Pakisztánból vagy a különféle afrikai országokból. Sok érdekes kultúrát megismertem az évek során. Két évig éltem a családdal, ezalatt nyelviskolába jártam, majd levizsgáztam. Közben már kerestem a lehetőségét, hogyan helyezkedhetnék el a szakmámban. A diplomámat sikerült elismertetnem ugyan, de tanítói gyakorlatom nem volt.
Végül egy óvodában kaptam állást. Itt dolgoztam egy évig, ezután a mostani munkahelyemen, egy alapiskolában alkalmaztak pedagógiai asszisztensnek. A pedagógiai asszisztensek nagy szerephez jutnak a brit oktatásban. A tanítás viszonylag nagy létszámú osztályokban folyik, és az asszisztensek azok, akik az esetlegesen lemaradókkal az óra keretén belül foglakoznak.
– Azért is van rájuk nagy szükség, mert a bevándorló gyerekek úgy kezdik az iskolát, hogy egyáltalán nem vagy csak keveset beszélnek angolul, kizárólag az anyanyelvüket ismerik. Egy év asszisztensi munka után már osztályt kaptam. Most kezdem a harmadik évemet mint az iskolai előkészítő tanító nénije. Így mindennap négy-öt éves gyermekekkel foglalkozhatok. Ennyi év után úgy érzem, Angliában sokkal jobban megbecsülik a tanárokat, mint nálunk. Több lehetőségük nyílik továbbképzésre.
– Ugyanakkor gyakran éreztem azt, hogy nekem kétszer annyit kell letennem az asztalra, hogy a rátermettségemet bizonyítsam. Könnyebb viszont itt állást találni, mivel az itteniek nem ragaszkodnak görcsösen a munkahelyükhöz, nem úgy nézik, hogy na, ez nyugdíjasállás: mernek váltani és változtatni. Szeretem Angliát, és úgy érzem, Anglia is szeret engem. Sok barátom van, és munka után együtt járunk szórakozni. Most például tánctanfolyamra járunk. Egy salsatanfolyamon ismerkedtem meg a párommal is. S hogy meddig szeretnék maradni? Amíg jól érzem itt magam, nem tervezek.
Lelkes Béla (25)
Dunaszerdahelyről indult, a pekingi Beihang Egyetem autómérnöki szakának negyedéves hallgatója.
– Már kiskorom óta érdekelnek a nyelvek. Mivel az angol mára szinte kötelező, a gimi utolsó évét Kanadában fejeztem be. Majd a Szlovák Műszaki Egyetem gépészeti karán töltöttem el egy évet. Hogy kerültem Kínába? Az ötlet az édesapámtól származik, aki mindig Kínának a világban betöltött óriási szerepét hangsúlyozta. A keleti kultúrák mindig is vonzóak voltak számomra, de Kínáról akkoriban a végeláthatatlan rizsföldeken, a nagy falon és több mint egy milliárdos lakosságán kívül nem sokat tudtam. Kiutazásom előtt egy 3 hónapos nyelvi gyorstalpalón vettem részt, ami persze csodákat nem művelt, de azért a nyelvről és az ottani életről adott egy alapvetést. Sokszor megfordult a fejemben, hogy bizony kemény fába vágtam a fejszémet. De miután megérkeztem, rájöttem, nem is volt ez olyan rossz döntés, sőt! Először Tianjinben elvégeztem egy 2 éves nyelvkurzust és egyetemi felkészítőt. A legnagyobb nehézséget a nyelv okozta, utána meg kellett szokni a kínai konyhát, az éghajlatot, a teljesen más életstílust és szokásokat.
Lelkes Béla
– A legtöbb segítséget a külföldi barátaimtól kaptam, mivel Kínába a világ minden tájáról érkeznek diákok. Egy új világ nyílt ki számomra! A kínaiak ugyanis jobban befogadják azt az embert, aki az anyanyelvükön szól hozzájuk. Naponta új impulzusok értek: egy taxissal való beszélgetés vagy egy bolti eladóval, utcai gyümölcsárussal való alkudozás felér egy tanfolyammal. A kínai élet a maga színességben tárult fel előttem. Kellemes meglepetésben volt részem, amikor az egyik taxisofőr pontosan behatárolta Szlovákiát, emellett Csehszlovákia szétválásának pontos dátumát is meg tudta mondani. A nyelvtanfolyam befejeztével a pekingi Beihang Egyetem autómérnöki szakára felvételiztem.
A magas követelmények, a szombati gyakorlatok és kínai osztálytársaim gépies szorgalma kezdetben elég sok álmatlan éjszakát okozott. A kínai diákok nem ismerik a fáradtságot, képesek reggeltől estig a könyvek fölött ülni, még a hétvégén is!
– Ez számomra egyszerre lenyűgöző és felfoghatatlan. Az itt található egyetemek nagy része jól felszerelt, az előadásokat vetítéssel teszik érdekesebbé. A kínai egy fáradhatatlan és dolgos nemzet, ami abban is megmutatkozik, hogy nagyon sok üzlet, étterem késő estig vagy akár a nap 24 órájában, a hét minden napján üzemel.
– A hétköznapok és a hétvégék szinte egybefolynak, főleg a 20 milliós Pekingben, amely sosem alszik. Kikapcsolódásra számtalan lehetőség van: éttermek, klubok, karaokebárok, színházak, mozik, bevásárlóközpontok sokasága található itt. A péntek és a szombat baráti társaságban, szórakozással telik. Vasárnaponként pedig húgommal, aki szintén Pekingben tanul, egy közös ebéd, mozi vagy bevásárlás során próbálunk családi hangulatot teremteni. Kína számtalan látnivalóval rendelkezik. Ezért az iskolai szünetekben sokat utazom. Mindenütt hatalmas építkezések folynak, minden napról napra változik. Kína gazdasági fejlődése hihetetlen léptekkel halad előre, és az autóipar az egyik leggyorsabban fejlődő iparág. Már csak ezért sem bántam meg, hogy az autók mellett döntöttem.
