Tévedés az hinni, hogy nálunk nincsenek expatok! (A kifejezés a latin expatrióta szóból származik, és olyan külföldre szakadt személyt jelent, aki szülőföldjén kívül él.) A fővárosban komoly expat kolóniák vannak, és ma már sokfelé vidéken is találhatunk expatokat. Egy részük nemzetközi cégekben dolgozik, de olyanok is vannak, akiknek csak „bejön” itt az élet.
Csodálkozva kérdezzük a külföldről ideszakadtakat: Szlovákiába költöztél? Miért pont ide? Miért jönne ide bárki is? Hiszen azt hisszük, tőlünk nyugatabbra megy mindenki. Azt mondják, jobb az élet: több pénzt ígérnek, és magasabb az életszínvonal. Egyszóval: kolbászból van a kerítés. Mert hát ez mégiscsak Kelet-Közép-Európa! És mint tudjuk, kelet felé Európa lejt... Mégis sok fiatal van, akinek tetszik nálunk, letelepedik, és évekre vagy örökre itt marad.
(© https://creativemarket.com/Crowhouse)
Irány a Nyugat!
Mindenkinek van egy olyan ismerőse vagy barátja, aki kiment Ausztriába vagy épp Angliába szerencsét próbálni. A gazdag és fejlett Nyugat igen vonzó, hiszen nemcsak a pénz, de a kultúra és az életstílus is csalogat bennünket.
Nem kell messzire mennünk. Rengeteg tehetős diák peregrinált már évszázadokkal ezelőtt is. Ez azt jelenti, hogy a fiatal egyetemisták külföldi tanulmányútra indultak, bejárták Nyugat-Európát, miközben befolyásos kapcsolatokra tettek szert. Ma ugyanezt teszik a különféle Erasmus-ösztöndíjakat megpályázó diákok. Mennek, és világot látnak, idegen nyelveket tanulnak. Óriási lehetőségeik vannak! Akinek van elég bátorsága, annak azt mondják, hogy menjen. Most menjen, amíg fiatal. Míg teheti.
Irány: Szlovákia! Szlovákia?
Ebben a nagy vándorlásban gondolná bárki azt, hogy egy külföldi pont Szlovákiát választja otthonául, lakhelyéül? Otthagyja Amerikát, Dél-Koreát, Belgiumot és Magyarországot, összeszedi a cókmókját, és ideköltözik ebbe a relatíve fiatal országba? És szeret itt. Miért? Riportunkban erre keressük a választ.
Magyarország, Belgium és Korea. Riportalanyaink ezekből az országokból érkeztek hozzánk. Itt élnek, itt találták meg számításaikat.
Ismerjük meg őket: Gábort és Jant, akik külföldiként megszerették az itteni életet. Egyikük sem beszéli még az ország nyelvét, a szlovákot, viszont beszélnek magyarul és angolul. Mindkettőjüket a szerelem hozta ide. Megismerkedtek egy szép, fiatal magyar lánnyal, s Szlovákiát igencsak elbűvölő országnak találják. Létezik ilyen? Igen!
Gábor (42) foglalkozása szerint csempéző és jógaoktató. A szerelem miatt költözött hozzánk. 2006-ban ismerkedett meg az interneten a feleségével. Saját bevallása szerint, ha akkor nem találkoznak, már rég külföldön volna.
– Nagyon szeretek vándorolni. Mielőtt a feleségemmel megismerkedtem, épp Angliából tértem haza. Írogattunk, találkoztunk, és két héttel később össze is költöztünk. Rohamtempó volt. Eljöttem utána Somorjára, s itt kezdtem dolgozni. Mivel Dél-Komáromból származom, átjártunk bulizni, tehát a miliő nem volt számomra annyira idegen.
Gábor nagyon megszerette Szlovákiát, bár a szlovák nyelvet még nem beszéli. Igaz, sok mindent megért, de még mindig nem az igazi. Munkája során, ha kellett, angolul kommunikált ügyfeleivel, ám mindenképp meg akarja tanulni az ország nyelvét, hiszen szerinte az elengedhetetlen, ha itt él.
– Sokat megértek már. Magyar közegben dolgozom, így nehéz. Most, hogy a lányom nemsokára iskolás lesz, szeretnék eljárni vele egy magántanárhoz.
Gábort még soha nem érte semmilyen atrocitás. Nem mondták neki, hogy „na Slovensku po slovensky”. Könnyen szerez barátokat.
– Ezzel valahogy sosem volt problémám. Akár síelni mentünk, akár kirándulni, eddig mindenkivel összebarátkoztam. Mindig jó embereket fogtam ki, hála a jó istennek!
Kérdésemre, hogy lát-e különbséget a hazai magyarok és az itteni magyarok között, rögtön igennel felel:
– Ez volt az egyik oka annak, hogy itt akartam élni. Magyarországon is vállalkozó voltam, de ott sokkal irigyebbek az emberek. Van egy cinikus magyar mentalitás, amelyik mindig magának kapar: ez külföldön ütközött ki igazán. Amikor Angliában dolgoztam egy magyar cégnek, az kegyetlen rossz volt. Ott is hagytam őket, mert csak kihasználtak. Már Angliában is inkább a szlovákiai magyarok társaságát kerestem. Személy szerint úgy érzem, az igazi magyar emberek itt vannak. Itt zárt világ van, őrzik a tájszólást, a nyelvet, a hagyományokat. Ezért is csodálatos ez a hely, mert itt nagyobb a szeretet.
Gábor nagyon jól érzi magát a Csallóközben. Egy kis faluban él családjával együtt a Duna mentén. Sok szlovák barátra tett szert az évek során.
– Somorján jógát tanítok másfél éve, és vannak szlovák barátaim, sőt, szlovák és cseh tanítványaim is. Az órán tolmács segít.
Gábor egyébként őszintén bevallja, feleségével már többször gondolkoztak azon, hogy más országba költöznek. – Ha elmegyünk innen, nem azért lesz, mert nem szeretünk itt, hanem mert a mediterrán tájak is nagyon vonzanak.
Jan (30) is nagyon jól érzi magát Szlovákiában. Teljes neve Jan van Daele, végzettsége szerint jogász, és egészen Belgiumból érkezett hozzánk, a Csallóközbe. Nem akarok hinni a szememnek, amikor meglátom, hogy Jan kidolgozott kérdésekkel, felkészülten érkezik a beszélgetésre. Az itt élőkre ez bizony nem jellemző. Se másokat, se magukat nem veszik ennyire komolyan. Ahogy esik, úgy puffan: sokszor ez van. Három nyelven kommunikálunk egyszerre: németül, angolul és magyarul.
Jan a jogi egyetem után a hollandiai Leidenben tanult adójogot (Európa legrégebbi egyeteme ez), majd kis ideig Amszterdamban dolgozott. Hollandiában ismerkedett meg a barátnőjével, akit a mesterképzőn asszisztensként tanított egy évig. 2012-ben költözött utána Szlovákiába. Jan ma jogászként praktizál, Pozsonyban dolgozik, valamint tavaly májustól a DAC sportigazgatójaként tevékenykedik.
– Flamand vagyok, otthon flamandul beszélünk, nyelvünk megegyezik a hollanddal. Dendermonde-ban születtem. A néprajzosok ismerik a város nevét, mert kétévente nagy felvonulást rendeznek egy hős hátasló, Ros Beiaard emlékére. Ide jártam iskolába is, ahol a hollandon kívül németül és franciául is tanultunk. Mindhárom nyelv hivatalos Belgiumban, és mindhárom nyelven folyékonyan beszélek. Meg persze angolul is, mert a mesterképzőt angolul végeztem.
Jan másfél éve tanul magyarul, mindent megért, de beszélni csak nehézkesen tud. Magánórákra jár, célja, hogy szlovákul is megtanuljon.
Jan
– Ahonnan én származom, ott nincsenek túl jó véleménnyel a volt keleti blokk országairól. Azt mondják: amit nem ismersz, nem szeretheted. Úgy vélik, hogy itt sötétség van. Csak Oroszországot látják, mert az keletre fekszik. Úgy gondolják, hogy Ausztriával véget ér a civilizált világ. Pedig Bécs karnyújtásnyira van ide!
Jan Hollandiában is élt három évet.
– A flamandok zárkózott emberek, a hollandok nyitottak, bár egy nyelvet beszélünk. Ám mi katolikusok vagyunk, szeretjük a szépet, a jó ételeket, és a luxust sem vetjük meg. A hollandok protestánsok és puritánok, egyenlőségeszményben gondolkodnak. Pont ezért volt számomra akkora kultúrsokk, amikor Hollandiába költöztem. Rengeteget tanultam, hasznosan telt az a három év. Sokkal gyakorlatiasabb lettem, de elég volt belőle.
Bár Amszterdam gyönyörű város, Jan és barátnője a Csallóközbe költözött.
– Nem volt nehéz Szlovákiába jönni. Az emberek nagyon barátságosak, de nem olyan aggasztóan közvetlenek, mint a hollandok. S ha összehasonlíthatom, akkor bizony a konyha és az étkezési szokások is hasonlítanak a miénkre, az otthoniakra. Nálunk is nagyon szeretik az emberek a hasukat, és szeretik az egészséges alapanyagokat. Ezért is érzem magam otthon. Ráadásul a Csallóköz gyönyörű! Belgiumban és Hollandiában állandóan esik az eső. Itt meg májustól szeptemberig minden csodálatos. Az igaz, hogy októbertől már négy órától sötét van, de ez nem zavar.
Jantól ugyanúgy megkérdeztem, hogy milyennek látja az itt élő embereket.
– Szlovákia fiatal ország, s úgy látom, kisebbségi komplexusban szenved. Lehet, hogy azért, mert nagy múlttal rendelkező országok veszik körül. A magyar emberek büszkék a kultúrájukra, az őseikre, szeretnek beszélni, és nagyon temperamentumosak. A barátnőmben is ez tetszett meg. A szlovák ember, úgy látom, hogy egyszerűbb, visszafogottabb. A szlovákiai magyarok mentalitásban már kicsit hasonultak hozzájuk, mert szelídebbek, és nem annyira nyomulósak.
S hogy ismerem-e a szlovák–magyar ellentétet? Igen, jól tudom, miről van szó, hiszen én is egy olyan kis országból származom, ahol kisebbségek élnek, és három nyelv hivatalos. Tudom, milyen az, mikor a népek között nyelvi és egyéb konfliktusok vannak.
Amikor megkérdezem tőle, hogy el tudja-e képzelni itt a jövőjét, egyértelműen igennel felel. Jan ismerkedik az itteni tradíciókkal, szereti a réteshúzás hagyományát, a disznóvágást, a népzenét, a cigány muzsikát – és azt, hogy itt sokkal családcentrikusabbak az emberek, mint náluk. És ez nagyon tetszik neki.
Milyen érdekes, hogy mi ezeket a különbségeket már észre sem vesszük! Nem igaz? Számunkra természetes, hogy a család az első. S ahogy hallgatom őket, rájövök: tényleg nem olyan rossz itt nekünk. Sőt! Gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyi mindenünk van. Ami a miénk. Amiért érdekesek, értékesek és izgalmasak vagyunk! S amiért mind hálásak lehetünk. Mert egyet azért be kell vallanunk: roppantul szeretünk panaszkodni. De ez már csak az én privát véleményem.
Expat munka
A dél-koreai származású Soyoung Nam közel hét éve él Szlovákiában. Anyanyelvén, a koreain kívül tökéletesen beszél angolul, mindent megért – és beszél is – magyarul. Sőt, szlovákul is tanul. Pozsonyban él, és a galántai Samsungban dolgozik pénzügyesként. Mi hozta őt ide Szlovákiába? Erről beszélgettünk. Magyarul kérdezek, Soyoung pedig angolul válaszol. Szerintem nagyon mókásak lehetünk a kívülállóknak. Mindketten beszéljük mindkét nyelvet, ám ő az angolban biztosabb, én pedig a magyarban. S milyen érdekes! Tökéletesen megértjük egymást. Soyoung hihetetlenül elbűvölő, tisztelettudó – és gyönyörű. Épp ezért bátorkodom feltenni a kérdést, hogy hány éves.
– 1977-ben születtem, tehát jövőre leszek 40, ha jól számolok.
– Nem szoktam bókolni nőknek, de most fogok! Ez elképesztő. Harmincnak tippeltelek volna.
– Nomen est omen. Neved a sorsod. Az angol „so young” jelentése: „mennyire fiatal” – mondja nevetve.
Soyoung
– Mesélj magadról, fiatal hölgy!
– Koreából származom. Egészen 25 éves koromig ott éltem. Ekkor hagytam el az otthonomat, Amerikába költöztem, ahol az YMCA nonprofit szervezetnél gyakornoki programban vettem részt. Ötvenen voltunk a csoportban a világ minden tájáról. Dolgoztunk, kaptunk egy kis pénzt is, szóval, jó ugródeszka volt az életbe. Izgalmas volt, mert sok új embert ismertem meg. A legizgalmasabbnak az afrikai embereket találtam, hiszen azelőtt soha, de soha nem találkoztam afrikaiakkal. Ők pedig sosem találkoztak a hóeséssel. Amikor leesett az első hó, elképedtek. Nyalogatták, ettek belőle, hógolyóztak. A program végén pedig rájöttem, hogy kinyílt számomra a világ, és én is megváltoztam.
– Mesélj nekem arról, hogy milyen az élet Dél-Koreában.
– Nem is tudom, hol kezdjem – nevet fel. – A gyerekkorom olyan volt, mint mindenki másé. Nekem az volt a normális. A külföldiek számára érdekesség, hogy milyen nagyok nálunk a generációs különbségek. Anyukám 1947-ben született, apukám pedig 1939-ben. Szóval, amikor én megszülettem, már elég sok mindenen túl voltak: háborúk, észak és dél, a kapitalizmus és a szocializmus, vagy ahogy hívni akarjuk. A háború végeztével nem maradt semmijük, szó szerint semmijük. Mindent az elejéről kellett kezdeni. Ráadásul enni sem volt mit. Volt, hogy panaszkodtam, nem ízlik az étel, mire édesanyám az mondta: „Amikor én gyerek voltam, mint te, nekünk nem volt mit ennünk. Te meg az ételre panaszkodsz?” Megértem én, de mi már egy másik generáció vagyunk. Számukra még az jelentette a boldogságot, hogy tudnak hol aludni, tudnak mit enni. Ők felépítették az országot. Nekünk meg ez a természetes. Mi még nem tettünk le olyan nagy dolgokat az asztalra, mint a szüleink, így nem hiszem, hogy elégedettek lennének velünk – mosolyodik el.
– S milyen a mostani Korea?
– Korea sorsát a szívügyemnek érzem. Folyik a korrupciós botrány, az államfőt felfüggesztették. Nem tudom, hogyan fog végződni. Azt hiszem, most fizetjük meg az árát annak, hogy olyan rohamtempóban fejlődtünk. Nem volt idő sok fontos dologra odafigyelni.
– Mióta élsz Szlovákiában?
– 2010-ben jöttünk ide. Lassan hét éve. Egy évben kétszer hazajárok. Amikor fiatal voltam, arra gondoltam: ha lenne pénzem és időm, utazgatnék a világban. Most pedig, ha van egy kis időm és pénzem, rögtön hazautazom.
– Amerika után rögtön Szlovákiába jöttél?
– Nem, három év Amerika után Magyarországra mentem. Amerikában találkoztam a férjemmel. Ő volt az első magyar ember, akivel találkoztam. Együtt akartunk lenni, így itt kerestem munkát. Három évet töltöttünk Magyarországon.
Amerika egy nagy olvasztótégely, sok nép él együtt. Na de Magyarországon! Emlékszem, ha megláttak a gyerekek, ijedten néztek rám: ki lehetek én? A férjem magyar, én koreai... Én beszélek egy kicsit magyarul, a férjem pedig koreaiul.
– Te tanítottad meg?
– Nem, két évet Koreában éltünk. Ünnepekre hazautaztunk, és kiderült, hogy a nővérem rákos. Együtt akartam lenni a családommal, így maradtunk. A nővérem kigyógyult, öt éve tünetmentes. Ezután jöttünk Szlovákiába, és jelenleg Pozsonyban élünk. Itt ajánlottak munkát a Samsungban.
– Hogy érzed itt magad? Könnyű volt beilleszkedni?
– Nincs is olyan nagy különbség a két ország, Magyarország és Szlovákia között. Nem akarok általánosítani, hiszen azért minden nép más. A családom meg szokta kérdezni, milyenek itt az emberek. Nagyobb különbség a magyar és a szlovák ember mentalitása között van. A kedvenceim, persze, a szlovákiai magyarok.
– Tényleg? Miért?
– Kétnyelvűek, ami nagyon különleges. Ráadásul kisebbségben élnek. Két nagyon nehéz nyelvet beszélnek, szóval alkalmazkodóak. Szeretem őket a munkában is. Sokat használom a magyar nyelvet, főleg Galántán.
– Mióta tanulsz magyarul?
– A magyar munkahelyemen volt magyar kurzus, ám a legtöbbet mind a mai napig a férjem szülei segítenek. A magyar anyósom a kedvenc magyar ember az életemben. Tudom, sokan nem értik ezt, de tényleg nagyon szerencsés embernek tartom magam! Nagyon szeretem őt, és nagyon szeretek vele beszélgetni. Van egy közös nyelvünk. A férjem egyszer megkérdezte tőle, hogyan ért meg engem, hiszen még ő maga sem érti a magyaromat – nevet fel ismét.
– Milyenek a koreaiak?
– Koreában köszönéskor mindenki fejet hajt az öregebbek felé. Nem szabad idősebb emberek árnyékába lépni. Így mutatod ki a tiszteletedet. S ez fontos dolog. A tisztelet. Koreában a szülőket, nagyszülőket éppúgy tiszteled, mint a tanárokat! Ha tanár vagy Koreában, az összes férfi téged akar feleségül venni. Azért, mert te neveled a következő generációt. A rendőrök és a tűzoltók is nagyon megbecsültek. Jól keresnek, és nagy tiszteletben tartják őket.
– Mégis, milyen különbséget látsz az itt élő magyarok és szlovákok között?
– A magyarok, ha egyedül dolgoznak, akkor sokkal kreatívabbak. A szlovák ember, ha csapatban dolgozik, akkor sokkal ügyesebb. Tud alkalmazkodni, és remekül tudja teljesíteni a kiadott feladatokat. A magyar emberrel már kicsit nehezebb. Ha csapatban dolgozik, mindent megkérdőjelez. Azt mondod, ez a pohár legyen így, ő megfordítja. Vagy elmondja, hogy miért jó, ha nem úgy van, ahogyan te gondolod. Ám ez csak az én meglátásom. Mindkét nemzetet szeretem, pont azért, mert különböznek.
– Mi a hobbid?
– Nagyon kíváncsi ember vagyok, szeretek mindent kipróbálni. Imádom a sportot nézni a tévében. Ha majd Koreában rendezik meg a téli olimpiát, akkor kimegyek, és önkéntes munkát vállalok. Szívesen megtenném a hazámért.
– Korea és Szöul. Szlovákia és Pozsony. Más, ugye?
– Aki Koreából jön Pozsonyba, azt mondja, milyen szellemváros ez! Itt senki nincs az utcákon. Olyan lehangoló és depressziós. Este tízkor sötét van, és nem jár autó az utakon. Ha valaki üzleti útra megy Koreába, akkor úgy jön vissza, hogy „Te jó ég! Teljesen mindegy, hány óra van, éjjel 3 vagy délután 2, állandóan tele vannak az utcák!” És tényleg, ott éjjel-nappal történik valami. Nagyon sokan vagyunk ott. Szöul hatalmas.
Amikor Szöulban éltem, állandóan siettem. Az itteni élethez képest rohantam. Versenyt futottam az idővel: elérni a metrót, elérni a liftet. Ha otthon vagyok, és nincs mit csinálnom, akkor bűnösnek érzem magam. Sürget az idő, mindig tevékenykedni kell.
– Hogy telt nálatok az újév?
– Gyerekként hamburgert és pizzát ettünk karácsonykor, és anyukám azt mondta, menj, legyél a barátaiddal. Mindenki kint van a barátaival. Az újév viszont családi ünnepség, az összetartozás ünnepe! Ez a holdújév. Nagyon fontos, hogy az első közös reggelt az új évben a családdal töltsük. A hagyomány szerint szerencsepénzt adunk egymásnak. Az idősebb a fiatalabbnak pénzt ad. Sőt, a bank ilyenkor új bankjegyeket ad ki, hiszen mindenki a legújabb pénzt akarja. Elmehetsz a bankba, és a régit beválthatod újra. Persze, nem csak úgy van, hogy megkapod a pénzt. Tradicionális koreai ruhába öltözünk, a nagyszülők elé állunk, kis előadást tartunk, elmondjuk, hogy minden jót kívánunk a következő évre. Ekkor kapjuk meg a pénzt. Mi a férjemmel egymás szokásait tanuljuk meg: ő is tanulja a mi újévi szokásainkat.
Kérdésemre, hogy maradnának-e Szlovákiában, Soyoung egyértelműen igennel válaszol. Nagyon tetszik itt neki. Úgy véli, alkalmas és szép hely arra, hogy itt alapítsanak családot.
