Gyermekeinknek már az óvodában mókás dallamok segítségével tanítgatjuk, hogy szemetünket szelektálni kell. A kék kukába papír, a zöldbe üveg dukál. A kulturális szemetet azonban senki nem válogatja, eláraszt minket, mint a zavaros víz.
A modern kor nem csupán műanyaghegyeket hozott magával, hanem a kulturális szemét fogalmát is. A média egy medréből kilépő, zavaros folyóhoz hasonlít: tele van hulladékkal és szeméttel. A fejlődés gyors, akár egy tornádó, a szabályok kiforratlanok: ezért nem csak a gyerekeinket, önmagunkat is tanítgatni kéne a szelektálás tudományára.
„Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derűl” – mondta egykoron Kölcsey Ferenc. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy ma a szellemi gyarapítás luxusszámba megy, és már az is öröm, ha egy műsor nem butít? Az én generációm, amely még a Bud Spencer-filmeken és a Szeszélyes évszakokon nőtt fel, megdöbbenve nézte az első valóságshow, a Big Brother adásba kerülését. Emlékszem, nem is a forgatókönyv lepett meg bennünket – egy bekamerázott ház lakóinak mindennapjaiból készül műsor –, hanem az egész értelmetlensége. Ezt most miért? – kérdeztük bambán, a kanapéba süppedve.
Az influenszer szó az angol influence kifejezésből jött létre, melynek jelentése: hatással van valamire, rábír. Azaz egy adott személy népszerűségének köszönhetően képes befolyásolni a követőit. Véleményformálónak is nevezhetjük.
Erre van igény?
A láncreakció elindult. Idővel a hajdan élvezetes vetélkedőkből teljes műsoridőt kitöltő szószfolyam lett, s megjelentek a „mentorok”, a felkészítők, akik „zsűriznek”, külön kis műsorszámokat adnak elő, s furamód inkább csak magukhoz mérik a versenyzőket. A Nagy Ő leplezetlenül tálalta a kakas és a tyúkocskák közt zajló párviadalt; az emberi ostobaság bemutatására épülő műsorok (mint az Észbontók) szereplőin sokszor már kínunkban nevetünk; az Éjjel-nappal Budapest epizódjai után pedig a valaha megmosolygott brazil szappanoperákat sírjuk vissza. A kibeszélőshow-k félig megjátszott, félig botrányos értéktelenségei és a Való Világ sokadik szezonja után pedig már csak egy kérdés maradt: van-e még lejjebb?
A választás joga
A Sixtus-kápolna mennyezetére festett ikonikus freskó kiválóan szimbolizálja a pillanatot, amikor a Teremtő elengedi kezünket, és szabad akaratot ad nekünk. Mégis, számos szituációban viselkedünk marionettbábuként. A plazmatévé gravitációs mezejéből nehéz kilépni, de azért nem lehetetlen. Hozzám hasonlóan egyre több „dezertőr” nyergel át az interneten nézhető műsorokhoz.
Felszabadító érzés úgy csemegézni, hogy a döntés joga az én kezemben van, én dönthetem el, hogy ma egy krimit nézek meg, vagy egy sorozatot. Ám itt sem kalandozhatunk szabadon, csak a kínálatból válogathatunk, s igaz, ami igaz: az online világában is csak egy pöcegödör tetején ejtőzünk.
Az influenszerek, a TikTok és társaik
Mert az internet nem fenékig tejfel, sőt! Régen, ha már elcsattant egy csók a mozivásznon, a gyerek meg sem nézhette a filmet. Sokáig televízió sem volt minden családnál, ergo a zsenge fiataloknak minden pikáns képért meg kellett harcolniuk. A prűdség és tabuk világa nem nyerő, de az sem, hogy manapság a legtöbb kultúrszemétről a gyerekektől szerzek tudomást. Friss diplomásként hamar rájöttem, hogy a Peppa malac és a Micimackó hároméves korban már lejárt lemez. Az alsó tagozatosok pedig érdeklődve kérdezgették, szeretem-e a Való Világból Rodrigót... Később kicsit összekaptam magam, hogy képben legyek, odáig, hogy a felső tagozatosoknak már egyenesen zenehallgatási tilalmat rendeltem el a potyaórákon, mert annyira kiábrándító volt a repertoárjuk.
Nem a szókimondó, feszültségoldó slágerekkel van a baj – hanem a zeneileg értéktelen, mesterségesen megkomponált „dalokkal”. Egy anyuka nemrégiben megvigasztalt, hogy annak idején mi is olyan zenékre ráztuk, mint a „Tedd meg velem, úúú, baby!” Hát igen! A legendás rockegyüttesek és popsztárok muzsikája hozzátartozott a kamaszkorunkhoz. Ám a többségünknek legalább voltak zenei alapjai, s azért tudtuk, hogy mi benne a zene, s mi benne a lázadás.
Ha nincs nézettség, nincs adás, állítják sokan. A mérleg – akárcsak a bíróságon – az ötletgazda, a műsor szellemi atyja felé billen. Övé a felelősség a színvonalért! Ha az utcán a szomszéd Feri ordibál Rozival, bizony a legilledelmesebb lakó is félrehúzza a függönyt... Az ezüsttálcán felkínált, nívótlan haknizásoknak nehéz ellenállni.
Ma a kulturális hanyatlás korát éljük. A közvetlen, családon belüli „értékátadás” tünedezőben van. A gyerekek sok esetben múlt nélkül nőnek fel, azt hiszik, velük kezdődik a világ. Olyan alapvető fogalmakkal nincsenek tisztában, mint hagyomány, múlt, nemzet. A legtöbb gyerek semmit nem tud családja történetéről, hogy kiféle-miféle ember volt a nagyapja, dédapja, a felmenői – a saját népe történelméről pedig abszolúte semmit. Hogy pár évtizede volt egy kitelepítés, amikor egy bőrönddel keltek útra a dédszüleink, na, ilyenről otthon nem beszélgetnek. Nem tudják, hogy minden csak ismétlődik a történelemben, a háborúk és a békék is, s mindenből van kiút. Az okítást, nevelést átvette a kereskedelmi tévé és a közösségi média: ma mindent visznek a tiktokos poénok. A kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a gyerekeknél az internethasználat a kapcsolattartást és a videójátékozást szolgálja.
A közösségi élmény – hogy valaki törődjön velünk és hozzánk szóljon – mára annyira hiánycikk lett, hogy bárki „mögé” beállunk, bárkit követünk, akiről úgy érezzük, hogy hozzánk szól vagy megszólított bennünket. Így jönnek képbe az influenszerek, youtuberek, akik közt szép számmal akadnak valódi értékeket közvetítők, de kifejezetten kártékony szemléletűek is.
A jelenség valójában őskori: mindig is példaként álltak előttünk sportolók, színészek, zenészek. Ma viszont a sztárokkal ellentétben sokszor átlagos embereket „követünk”, akik nem csupán egy szűk holdsugarú körnek adják meg az irányt, hanem – a közösségi médiának köszönhetően – kvantumugrással terjesztik az igét.
(© J Keslassy)
Felgyújtom a hajam...
Ami a buktatóit illeti, az átlagember „csupán” a perverz és pedofil alakok miatt aggódik. Valós veszélyről van szó, de ez csak a jéghegy csúcsa. Ugyanolyan veszélyesek az életkornak nem megfelelő tartalmak is: az önbántalmazók, a depressziósok videói, a durva átverések, a veszélyes kihívások, a hamis posztolás és a lejáratás. A magamutogatás és lájkvadászat mára extrém méreteket öltött. A kamera előtt gyakran ülnek nyilvánvalóan mentális és (vagy) lelki sérült emberek, akik szexuális tevékenységeket mutatnak be; akad, aki élő adásban könyörög nézőkért, majd beharangozza, hogy pontban 13:45-kor felgyújtja a haját. (Meg is teszi.)
A legextrémebb videókról mindig a tanulóim adnak hírt, s azt is elmondják, hogy ezek a „celebek” több tízezer kiskorú követővel rendelkeznek. De van még tovább... Privátim voyeurségünket is kamatoztatjuk, nyithatunk egy olyan oldalt, ahova barátok, családtagok pucér képeit töltjük fel, precízen kategorizálva a tartalmakat. Hol van már az az idő, amikor viselt dolgaink pletykaszinten terjedtek? Ma nem kell találgatni, hogy zörög-e a haraszt, vagy csak a szél fújja: kihágásaink szembe jöhetnek velünk a TikTokon.
Sajnos, még a legártatlanabb bálványozás sincs jó hatással a gyermeki vagy fiatal lélekre. Az influenszer, aki semmi értékeset nem mutat be, akarva-akaratlanul is azt tanítja, hogy nem kell ügyesnek, okosnak lenni, elég egy jó fotót készíteni magunkról, majd tolni a reklámot. A posztokból összerakott, csillogó kirakatnak sokszor semmi köze nincs a valósághoz, és a végén szappanbuborékként pattan szét.
Ki a felelős?
A vádlottak padján a média háttérmozgatói ülnek – cinkostárs a felnőtt, az áldozat pedig a gyermek. Nemcsak a jó példa ragadós, a rossz is. A közép- és nyugdíjas korosztály ugyanúgy aktív szereplője a közösségi médiának, mint a fiatalok; ráadásul az online felületek etikettje még teljesen kiforratlan. A piacon mosolygó Mancika néni online játékokat és csodagyógymódok oszt meg; és kivégzéssel fenyegetőzik, ha valaki nem ért vele egyet. A szalagon posztolt Coelho-idézetekkel párhuzamosan tisztes családanyák szitkozódnak kommentben, a kilencéves Peti anyukája pedig a vállát vonogatva mondja: nem tudom, miket hallgat a gyerek, mert fülhallgatóval mobilozik, vagy magára csukja az ajtót.
Ne szépítsünk!
A nullától a pubertásig terjedő intervallumot elsősorban a felnőtt tölti meg tartalommal. Mindenekelőtt az értékeket, a hagyományokat, a szépet kell átadni gyermekeinknek. Mivel sajnálatos és érthetetlen módon nincs törvény és jogszabály, amely tiltaná a gyalázatos videók feltöltését – nekünk kell megvédeni a gyerekeinket.
(© Shereen Stone / Caption This)
A nyomozás, kontroll és hegyi beszéd nem old meg mindent. Bölcsebb, ha a kezdetektől őszinték vagyunk (a korosztálynak megfelelően), és nemcsak szülőként, de egy kicsit barátként is viszonyulunk csemetéinkhez. Ne feledjük, mi irányítunk: a média tempójával, a legújabb trendekkel nem kötelező lépést tartani. Attól még, hogy a mozikban a legújabb Tranformers- epizódot vetítik, nem kell szaladni az ötéves gyerekkel, ahogy a nyolcéves barátnők is tudnak mást csinálni a TikTok-videók készítésén kívül.
Az ilyen korú gyermek annak is örül, ha nyuszikat simogathat vagy piknikezhet a balkonon, igyekezzünk hát ebbe az irányba terelni őket. Végül pedig ne legyenek illúzióink. Előbb-utóbb tudomást szereznek majd a színvonalon aluli videókról, belekukkantanak néhány médiacelebrina tartalom nélküli hétköznapjaiba, és végighallgatnak jó pár trágár szövegű dalt. Ez önmagában nem tragédia, feltéve, ha mi már elvégeztük az értékes „alapozást", és a gyerek tudatosítja, hogy amit lát és hall, az kulturális és szellemi szempontból nem az igazi.
