A fiókrámolós takarítás mindig egy meredek érzelmi hullámvasút. Sosem lehet tudni, hogy éppen valami kacatot találunk-e, vagy olyasmire bukkanunk, amitől hirtelen visszarepülünk életünk egy olyan pillanatába, amiről már kezdtünk megfeledkezni, pedig életre szóló élmény volt.
A múlt hétvégén éppen egy ilyen fiókrámolás közben akadt a kezembe egy régi-régi, saját kezűleg kreált magazin. Ahogy belelapoztam, akkora erővel zúdult rám annak a gyereknek az élete, aki régen voltam, hogy néhány pillanatra le kellett ülnöm. Hiába vagyok felnőtt, néha elég kegyetlenül arcul csap a felismerés, hogy tényleg az vagyok.
Még mindig a magazint szorongattam, amikor felhívott egy barátom, akit még kollégista koromban ismertem meg.
Régen sokat nevettünk együtt: bezabáltunk gumicukorból, darazsakat üldöztünk, sorozatok egész évadjait daráltuk le napok alatt, miközben a sok üléstől elzsibbadt a fenekünk. Vagy amikor saját lustaságunkat megelégelve elmentünk túrázni a Pilisbe, mert azt hittük, rövid lesz az út egyik faluból a másikba. Aztán kiderült, hogy öt óra oda és öt óra vissza. Másnap olyan izomlázzal ébredtünk, hogy inkább visszatértünk a sorozatokhoz.
A júniusi estéken a teraszon ültünk, és azon tanakodtunk, hogy a szomszéd, aki hálóval kergeti a bogarakat, vajon létezik-e, vagy csak egy szellem, mert egyébként sosem láttuk őt napközben. Nem Budapesten laktunk, de elég gyakran jártunk fel moziba, hogy aztán rohanjunk az állomásra, mielőtt ott hagyott volna minket az utolsó vonat.
Volt, hogy éjjel tizenegykor egy kihalt McDonald’sban sajtburgert tömtünk magunkba, miután Mozart Requiemjét hallgattuk. Míg máskor annyi palacsintát ettünk, amivel talán be tudtuk volna takarni a Holdat is.
Könnyen lehet, hogy korban felnőttek voltunk, de még nagyon messze jártunk a „felnőttesdi” realitásától. Azok az évek végtelen hosszúságúnak tűntek, tele lehetőségekkel – mintha minden gyerekkori álmunkat, még a valószínűtleneket is, képesek lettünk volna valóra váltani.
Így visszatekintve a felnőttlét egyáltalán nem olyan, mint ahogy azt anno elképzeltük, amikor a kollégiumban beszéltünk a jövőről – vagy épp ignoráltuk azt. Mert ugyan vágytunk rá, de valahol nem hittünk benne, hogy egyszer minket is elér.
Azt nem mondanám, hogy rossz felnőttnek lenni, de az állandósága kifejezetten bosszantó. Mindig van valami, amit el kell intézni, ahová el kell menni, amit rendbe kell tenni, amit meg kell oldani és akit fel kell hívni... Ha pedig éppen pihen az ember, akkor sem tudja teljesen kizárni ezeket a gondolatokat, mert folyamatosan azon kattog az agya, hogy mennyi mindent csinálhatna a tespedés helyett. A felnőttek két lábon járó teendőlisták. Olyanok, amelyekről soha nem fogy el a tennivaló, inkább egyre csak gyűlik. És ahelyett, hogy kidobnánk a listát, még több lapot teszünk hozzá, csak hogy még több feladat férjen fel rá.
(© Jovana Rikalo)
Azzal ámítjuk magunkat, hogy bírjuk, holott mindennél jobban vágyunk azokra az időkre, amikor az hittük, hogy felnőttnek lenni egyet jelent a szabadsággal, hogy azt tehetünk, amit csak akarunk. Mielőtt elbúcsúztam volna a barátomtól, még megígértettem vele, hogy vigyáz magára, és hogy júliusban találkozunk néhány napra, szigorúan ignorálni a felnőttlétet. Utána még néhány pillanatig csak ültem a saját kezűleg gyártott magazinom felett, majd arra gondoltam: a teendőlistás életérzés mellett azért az én felnőttlétemben még mindig van valami abból a gyerekből, aki a magazint készítette.
Aki tágra nyílt szemmel figyelte a világot, tele szájjal nevetett. Most is ugyanolyan lelkesen keresem a témákat vagy találom ki a történeteket, mint akkor. Összességében nézve tehát így, hogy néhány gyerekkori álmot és elképzelést sikerült magammal hoznom, azért elviselhetőbb a felnőttlét súlya.
