Ízig-vérig városi lány vagyok. Nem tudok biciklizni, fára mászni, vízhajtással sarat hajítani, sátorozni, játszani a játékért, vagy a kertben lenni egyszerűen azért, mert jó idő van.
Az egész, sajnos, valahol már jóval előttem eldöntetett és bevégeztetett, én nem nagyon szólhattam bele. Egy szó, mint száz, Y generációs fiatal vagyok, akinek a fejlődését már a technológiák határozták meg. Igazi lakótelepi nő, minden hozzárendelt kellékkel: sok cipővel és még több haszontalan csecsebecsével. Az otthonom a hetedik emelet, biztonságom legfőbb záloga pedig – így, nyár közeledtével – a szúnyogháló.
Neogrády Antal: Horgászó hölgy
És mégis: gyerekkorom legboldogabb napja első találkozásom volt az igazi természettel. Hétéves lehettem, amikor a délszláv háború után első ízben utaztunk el a nagyszüleimhez Belgrádba. A főváros központjától nem messze, egy dombon húzódik meg az a telek, amelyre a dédnagyapám még a próféták korában épített egy házikót. (Valószínűleg szilvapálinkát is ivott, meg káromkodott is – de ez, persze, csak fáma.)
A nagyapám pedig igazi művész volt. Kertművész. Ezen a nyári napon már várt minket, ahogy a haláláig minden évben. Egy foga volt, és hófehér haja, akár a mesebeli nagyapónak, és minden napját a kertben töltötte. Nem volt veteményese, sem háztájija, és igazából nem sokat dolgozott a kertben. Egyszerűen csak sétált, nézegette, mint a festő a vásznat, a zeneszerző a kottát.
Nagyapám komponált ebben a gyönyörű őskáoszban, ahol mindennek megvolt a maga helye: a két, ember nagyságú sufninak, az ősök összes limlomjával, a dombra felívelő kőlépcsőnek, a terebélyes fáknak, a gondozatlan gyepnek és a meglepetésszerűen elő-előbukkanó virágoknak csakúgy, mint Arcibaldnak, a kacsának.
Láttunk gyíkot, fogtunk szitakötőt, és bekentük sárral az ajtókilincsek alját. Senki sem szólt ránk.
Ebben a kertben volt minden! Igazi természetet rejtett, burjánzót, kacskaringósat és veszélyeset. Ahol első belgrádi napunkon az elemien gonosz bátyám a rekkenő hőségben locsolócsővel kergetett órákon át. Egészen addig, míg a trikómat egy közveszélyes hangya okán le nem téptem magamról...
Néhány napja új helyre költöztünk a párommal, egy második emeleti lakásba, ahol tágas erkély nyílik egy belső udvarra. Az erkély, bármily hihetetlenül hangzik is, veszélyes hely egy tősgyökeres fotellakó számára. A kényelmi zóna szinte azonnal megszűnik: a vakító napsütésben méhek repkednek, legyek zümmögnek, falevelek suhognak, rosszabb esetben általunk mindeddig nem ismert élőlények is előkerülhetnek.
Most mégis itt állok, az erkélyen. Városilány-logikával kizártam magam, miután újdonsült fürdőszobám kövén rajtakaptam egy hangyacsaládot, amely sziesztáját megszakítva, komótos léptekben haladt aprócska kádam felé. Hamar rájövök, mi a teendő. Kezemben az okostelefon: emancipált nőiségemet megtagadva férfit hívok. Segítséget.
Remegő kézzel verem a telefon kijelzőjét, miközben észreveszem, hogy egy tekintélyes akác magasodik előttem, amelynek ágain szajkók tízóraiznak, az idős szomszéd nénik jóvoltából. És abban a pillanatban eszembe jut a művész nagyapám mesekertje. Potyognak a könnyeim, de nevetek magamon. Talán csak vérig vagyok városi. Ízig semmiképp.
Janković Kincsi Dóra
