Nem mindig sikerül a legszebbet kapni. Néha viszont igen, s ezt onnan tudjuk, hogy még évek után is emlékszünk rájuk. Ezek az ajándékok és emlékük aztán melegít azokon a napokon is, mikor zimankósabb idők járnak felettünk. Olvasóinkat arról kérdeztük, mi volt a legszebb ajándék, amit kaptak?
Egy távoli ország maharadzsája egymillió aranyat ígért annak, aki fenséges palotájának egyik termét elefántokkal ékesíti. Festők hada egy álló évig dolgozott a művön. Mikor az uralkodó meglátta az eredményt, dühbe gurult, s mérgében az összes művészt lefejeztette. Megérkezett a festők következő serege. Szorgos munkával fél év alatt készültek el, azonban ők is elődeik sorsára jutottak. Utánuk már csak egyetlen ember mert jelentkezni, aki pár órás munka után jelentette: elkészült a nagy mű. A maharadzsa pedig elámult. Mikor az ügyes művész a bérét kérte, az uralkodó nem akart fizetni, pár óra munkáért sajnált annyi pénzt kiadni. A festő erre csak ennyit mondott: Egyéves koromtól elefántokat festek, ez az életem.
Kanovits Gábor (bűnösen) fiatal fotós, akit összeállításunk – A legszebb ajándék – képanyagának fotózására kértünk fel. Ő mesélte el a fenti szép történetet, mégpedig a párhuzam okán. Mert neki is egyvalami tölti ki az életét: a fényképezés. A mindössze 26 éves dunaszerdahelyi fiatalember azon szerencsés kevesek közé tartozik, akiknek a munkája egyben a hobbija. Szép sikereket mondhat magáénak: már kétszer megnyerte a Magyar Fotóművészek Világszövetségének díját, és tehetségét a Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége is elismerte. Ő mégsem küldi versenyekre képeit (pedig amelyik versenyre bejelentkezik, azt megnyeri!), nem fényképez esküvőket, sem szalagavatókat, sőt kiállítást is csak kényszerből rendez. Budapesten tanít, kezdőknek adja át tapasztalatait – miközben legszívesebben a dalai lámát fotózná.
– Nagyjából hét évvel ezelőtt, egy hirtelen ötlettől vezérelve kezdtem el a fotózást – mondja. – Édesapám öreg fényképezőgépével készítettem az első képeimet. Nagyjából fél éve fotózhattam, amikor a Fuji itt helyben kiírt egy versenyt, melynek öt kategóriájából hármat megnyertem, illetve a pályázat abszolút győztese is én lettem.
Gondoltam, ez már kötelez, és ettől kezdve komolyan elkezdtem foglalkozni a fotózással. Beiratkoztam egy magyarországi fotósiskolába, ahol fél évig Rátki János, Magyarország egyik legismertebb reklámfotósa, majd Karl Péter divatfotós mellett dolgoztam.
– Hogyan jellemeznéd a képeidet?
– Munkáimat minimalizmus – letisztultság és egyszerűség – jellemzi. Eleinte a riportfotózás érdekelt, de rá kellett jönnöm, hogy a riport nem az én műfajom. Mégpedig azért, mert ott nem én rendezem be a helyszínt: azt kell, hogy fotózzam, ami történik. Mára a portréfotózást szeretem a legjobban. Sokszor visszahallom, hogy ez igen, nagyon jól elkaptad a pillanatot. Holott nálam erről szó sincs: a jó kép az aprólékos beállítás és tervezés eredménye. Természetességre törekszem, ezért a modelljeimet mindig csak egy pontból világítom meg, hiszen a Földön is csak egyetlen fényforrás van: a Nap.
– Kik vannak rád hatással a híres fotóművészek közül?
– Két példaképem van. Az egyik a magyar fotóművészet doyenje, Szipál Martin, aki negyven évig volt egy hollywoodi filmstúdió fotósa. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen bekerültem a tanítványai közé. Megtanított arra, hogy ne „lövöldözzek” feleslegesen: egy kattintásból hozzam ki a legtöbbet. A másik mester-példakép pedig a francia Patrick Demarchelier, akitől a technikámat kölcsönöztem. Az ő képeit is a szürke háttér, a minimalista megvilágítás és az egyszerű pózok jellemzik.
Kanovits Gábor
– A fotózáson kívül mással is foglalkozol?
– Nem. Én azt tartom, hogy a cipész maradjon a kaptafánál. Ezért kizárólag fotózással foglalkozom, még az óriásplakátok esetében sem ártom bele magam a grafikus munkájába. A retust én csinálom, de sose viszem túlzásba. Egy csúnya pattanást például eltüntetek, mert az már a jövő héten nem lesz meg, de nem kendőzök el semmi adottságot.
– Milyen modellekkel szeretsz dolgozni? Egyáltalán: kikről lehet jó képet csinálni?
– Szerintem bárkiről lehet jó képet készíteni, csak jó pszichológusnak kell hozzá lenni. Fontos a magabiztosság: ezzel a fotós bizalmat kelt a modellben. Senkinek sincs ma ideje arra, hogy napokat pózoljon egy műteremben. Ezért már ránézésből tudni kell, kiből mit lehet kihozni. Az is fontos, hogy az ügyfél elhiggye nekem: minden úgy lesz jó, ahogy mondom. Érdekes, hogy a férfiak nem szeretnek mosolyogni, nőiesnek tartják az érzelmek kimutatását.
Sokszor nehéz meggyőzni őket arról, hogy derű nélkül bizony nem lesznek hitelesek. Ezt kértem mostani fotózásunk alkalmával is a hölgyektől: a mosolygós kép fél siker!
Hegedűs Adrianna (36) alsó tagozatos tanító néni Bátorkeszin, két kislány édesanyja
– Szégyen, nem szégyen, én karácsony előtt – takarítás ürügyén – a „padlástól a pincéig” átkutatom az egész házat. A férjem szerencsére tudja, hogy olyan kíváncsi vagyok, mint egy gyerek, és elrejti az ajándékait. (Ebből is látom – akárcsak az ajándékaiból –, hogy jól ismer engem.) A legnagyobb meglepetést két évvel ezelőtt szerezte. Már korán megvettem a báli ruhám, mert több bálba is készültünk. A tükör előtt aztán kicsit álmodozva megjegyeztem: Milyen jól illene hozzá egy Swarovski nyakék!
– Mire beköszöntött a karácsony, a nagy rohanásban a szívem mélyére űztem a vágyamat, szinte el is feledkeztem róla. Szenteste (ahogy nálunk a családi szokás diktálja) a gyerekekkel és az édesanyámmal vacsora után kimentünk az udvarra: karácsonyi dalokat énekeltünk, csillagszórót gyújtottunk. Közben odabenn megjött a Jézuska... S nekem mindjárt feltűnt a kis piros csomag. Mikor megláttam a nyakéket a karkötővel, a könnyem is kicsordult. A mai napig olyan örömmel viselem, mint azóta semmi mást.
Hegedűs Adrianna
Balla Mária (55 éves) óvodaigazgató Örösön, egy kis keleti faluban
– Kamaszkoromban láttam egy filmet, amelynek az egyik jelenetében a főhősnő egy hintaszékben olvasott. De szeretnék én is egy ilyen ringó hintaszéket! – gondoltam, és attól kezdve minden karácsonyra hintaszéket kértem a szüleimtől. Hiába. Nálunk a karácsonyt mindig a praktikus ajándékok jellemezték. És felnőttként már én is hasonlóképp gondolkodtam – így aztán nem lett hintaszékem. Két nagy fiam van, s mindig együtt választjuk ki az ajándékokat.
– Két évvel ezelőtt is már tervezgettük, hogy elmegy az egész család Királyhelmecre. S ekkor derült ki, hogy a férjem, a fiaim és az anyósom (kalákában) szeretnének venni nekem egy hintaszéket! Csak mikor már ott ringott az illatozó karácsonyfa alatt, akkor fogtam fel igazán, hogy majd negyven év után beteljesült a vágyam! Az ünnepek alatt percenként belehuppantam – s azóta is nagy kényelemben olvasom benne újra és újra (ki tudja hányadszor már) nagy kedvencemet, Margaret Mitchell regényét, az Elfújta a szélt...
Balla Mária
Nagy Lehocky Zsuzsa (32) Nyitráról érkezett, ahol az egyetemen matematikát és pszichológiát tanít
– Én valahogy az emlékezetes ajándékaimat nem karácsonyra szoktam kapni. Nálunk odahaza, Rimaszombatban a karácsony nem az ajándékozásról szólt. Nyolc évvel ezelőtt azonban, kezdő doktoranduszként kaptam egy „legszebb” ajándékot a páromtól. A szülei és a testvére is jelen voltak, a messzi Nagytárkányból utaztak hozzánk. Az ünnepi vacsora után a párom megkérte a kezemet – és ujjamra húzta a karikagyűrűt. Kell ennél szebb ajándék egy lánynak? Akkor már két éve jártunk, mégis minden megváltozott.
– Egyetemista korunkban ismerkedtünk meg, és a kezdetektől fogva tudtuk, hogy össze fogjuk kötni az életünket – a pillanat mégis megható volt. Két évvel később házasodtunk össze, majd megszületett a kislányunk, Lilla. Azóta háromszor tartjuk meg a karácsonyt. Advent harmadik hetében otthon ünnepelünk, majd a szüleimnél, az év végén pedig két hétre elmegyünk a férjem szüleihez. Nagytárkányban mindig megbékélésre lelünk: szenteste tízen üljük körül az asztalt, mindenki elmondja, mi történt vele, és újra és újra elmeséljük a karácsonyi jegygyűrű történetét, amely már a családi legendárium része...
Nagy Lehocky Zsuzsa
Dóka Tímea (29) az Új Nő menedzsere
– Gyermekkoromban a hőn áhított Barbie baba volt a legszebb ajándékom. Felnőttként mindennek egyformán örültem. A legkedvesebb mégis az első külön karácsonyom volt: az első kettesben töltött karácsony a férjemmel. Nem is tudom, mi volt a fa alatt, csak arra emlékszem, hogy olyan boldog voltam, mint még soha, mikor feldíszítettük az első élő karácsonyfánkat. Ami csak a miénk volt! Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki csodát lát: előtte ugyanis csak műfáink voltak. Remélem, hogy jövőre már egy kisbabát is hoz nekünk a Jézuska, és akkor mindketten megkapjuk életünk másik legszebb karácsonyi ajándékát.
Dóka Tímea
