Manapság sok minden – vagyis majdnem minden – megváltozott körülöttünk. Az iskola pedig maradt a régi. S ezzel a tanítók nehéz helyzetbe kerültek, ugyanis sok olyan dolgot el kell végezniük, ami nem tartozik a nevelői munkához. Sok olyan feszültség rajtuk csapódik le, aminek ők csak a villámhárítói. Milyen ma pedagógusnak lenni? Erre a kérdésre kerestük a választ.
Rengeteg az olyan iskola, ahol megnőtt a roma tanulók száma, de ezzel vége, senkit nem érdekel, hogy ezek az iskolák különleges problémákkal küszködnek. Pedig ezekben az iskolákban a tanító bizony sok mást is csinál, mint tanít. Beszélni erről a „másról” azonban nemigen beszél. Hogy miért, nem tudjuk. Talán, mert még mindig azt hisszük: amiről nem beszélünk, az nincs is. Ahányszor erről akarunk írni, a tanítók visszamondják a riportot, mondván: az igazgató nem egyezik bele, hogy ilyesmiről nyilatkozzanak.
– Sokszor az az érzésem, hogy szélmalomharcot folytatunk – mondja egyik interjúalanyunk, aki egy gömöri faluban tanít. – Van olyan gyerek, aki nem beszél se magyarul, se szlovákul, amikor az iskolába kerül. A romák nálunk nem járatják óvodába a gyerekeket, aki hat-hét évesen kerül közösségbe. A kiselsős sokszor hónapokig sír az anyja után. A gyerekeket nem kísérik el a szülők az iskolába, és tízórait sem nagyon csomagolnak nekik. Inkább pénzt adnak – vagy semmit. A gyerekek reggeli nélkül jönnek, az iskolában fognak neki az evésnek. Ha valamelyiknek nincs ennivalója, a többiek adnak neki, vagy pedig közülünk valaki. Iskolatáskát nem hordanak, és semmit sem adhatunk velük haza, mert az soha nem kerülne vissza. Az iskolában tartjuk a könyveket, füzeteket, az ellenőrzőt, a tollat, ceruzát, de még a tornaruhát is, amit alapítványi pénzből szerez be az iskola, és a takarítónő mos ki.
– A nagyobb gyerekek általában tisztán járnak, ők már gondoskodnak magukról, de a kisebbek között sok az elhanyagolt. Nemegyszer szólni kell, hogy már illene megmosakodni, és tiszta ruhát venni. Mivel semmit sem visznek haza, csak annyit tanulnak meg, ami az iskolában rájuk ragad. Azt mondják, hogy nem fontos a tanulás – hiába, otthon ezt hallják. Kár értük, mert sok a jó képességű gyerek köztük. A tanító dolga nehéz. A szülők nem járnak el a szülői értekezletre, nem érdeklődnek. A tanítónak kell kimenni a romatelepre. Elvisszük megmutatni az ellenőrzőt, szólunk, hogy szülői értekezlet lesz, vagy figyelmeztetjük őket: ha gyerek huzamosabb ideig nem jön iskolába, azt jelentjük az állami szerveknek, és akkor elveszítik a segélyt. Egyedül ez használ, erre már elküldik a gyereket.
Ha meghal náluk valaki, és virrasztás van, olyankor napokig nem jönnek a gyerekek. Ha a családban valaki megjön a börtönből (van gyerek, akinek mindkét szülője „hűvösön van”), akkor sem jön a gyerek, mert napokig ünnepelnek.
– A segélyt napok alatt elköltik, nem tudják beosztani a pénzt. És a gyerek számára ez a minta. Sok mindent meg kell tanítani velük az iskolában, ami nem a tananyag része. A romáknál a nő alacsonyabb rendűnek számít. A kicsiket nem bántják, de a nagyobb lányokat lelkiismeret-furdalás nélkül megverik. Egyszer az egyik fiú megrugdosta az anyját. A lányokat korán – 14-15 évesen – férjhez adják. A hagyományok szerint a szülők megegyeznek (a fiatalok tudta nélkül, akik esetleg nem is látták egymást), mennyit fizetnek a lányért, megtartják az esküvőt, aztán a fiú és a családja elviszi a lányt. Volt, hogy a lány nem jött többet iskolába – a többiek mondták, hogy férjhez adták egy távolabbi faluba. Egész évben küszködünk, aztán mikor a nyári szünet után visszajönnek, nemegyszer kezdhetjük elölről. Bár sok mindent megtanulnak, és aztán rajtuk keresztül a szülők is. Például, hogy illik köszönni, ha találkozunk az utcán.
– Állandó probléma az erőszak: a romák bántalmazzák a nem romákat. Ha megrójuk a gyerekeket, rögtön azt vágják a fejünkhöz, csak azért szólunk rájuk, mert ők romák. Nehéz őket meggyőzni arról, hogy az erőszak nem vezet semmi jóra, és később csak problémáik lesznek, ha nem tanulják meg a szabályokat. Hamarosan eljutunk oda, hogy már csak roma diákjaink lesznek, a fehérek inkább utaztatják a gyerekeiket. (Amit azért meg lehet érteni.) Pedig fontos lenne, hogy elfogadjuk egymást, s megtanuljuk tisztelni a másik értékeit. A romák egészen más paraméterek szerint élnek, mint mi, a becsület fogalma például náluk egészen mást jelent, mint minálunk. A fejünket dugjuk a homokba, ha ezt nem akarjuk látni, s úgy teszünk, mintha egy roma gyereket ugyanúgy be lehetne iskolázni, mint egy fehéret. Vele bizony máshol kell kezdeni.
A tanári pálya már nem a tanításról szól
– Harmincöt évvel ezelőtt, amikor először léptem át friss diplomásként az iskola küszöbét, még tele voltam idealizmussal. Azt nem mondanám, hogy a tanításba fáradtam bele, sokkal inkább a „titkárnősdibe”. Néha egyenesen úgy érzem, belefulladok az adminisztrálásba! – mondja Kovács Klára szakközépiskolai tanár (Komárom). – A magyar tannyelvű iskolákban mindent két nyelven, tehát szlovákul és magyarul is dokumentálni kell, és emellett rengeteg felesleges rendeletnek kell megfelelni. Csak a diákok érdemjegyeit három helyre kell beiktatni: az osztálykönyvbe, a személyes adatlapjukba és az elektronikus rendszerbe. A személyes adatlapok vezetése egyébként is rengeteg időt vesz igénybe, hiszen ebben fel kell tüntetni még azt is, ha a szülőkkel beszéltünk, az intőket, megrovásokat, az igazolatlanul mulasztott órák szankcióit. „Önkéntes szabadságra” pedig elég sűrűn járnak a diákok, az osztályom 10%-ánál ez rendszeres probléma. S ha egy diákunk – és bizony erre akad példa – javítóvizsgára vagy átlépési vizsgára kényszerül, akkor többoldalas paksamétát kell kitöltögetnünk.
– Magyar–német szakos tanárként a versenyekre való felkészítését meg tudod oldani a tanítási órákon?
– Lehetetlen, hiszen a tananyagra sincs idő. A diákjaimat a szabadidőmben készítem fel. Fontosnak tartom, hogy részt vegyenek a tanulmányi versenyeken, mert az ügyes, jó képességű gyerekek így plusz sikerélményhez juthatnak. Egyébként az angolszász országokban a nyelvészeknek hét ledolgozott év után jár egy tanévnyi fizetett tanulmányi szabadság: ez alatt megpihenhetnek. De nem is kell jó példáért idegenbe menni, hiszen az első Csehszlovákiában is kevesebb óraszám volt kötelező a nyelvszakos tanárok számára.
Kovács Klára
– Az érettségi vizsgákra való felkészítés milyen terhekkel jár a számodra?
– Idén először egységesítették az érettségi vizsgákat. Véleményem szerint ez sem végleges, mert míg a gimnazisták könnyedén vették az akadályt, addig a szakközépiskolák diákjai nehezen birkóztak meg a vele. Ez nem meglepő, hiszen nálunk például a magyar nyelvre csak heti két óra jut. Ennyi idő alatt szinte lehetetlen egy nagy létszámú osztályt – harminchárom diákom van – becsülettel felkészíteni az érettségire. Elsőseink már szerencsére emelt óraszámban tanulják a nyel-veket.
– Mint pedagógus gyakran veszel részt továbbképzéseken?
– Megszámlálhatatlanul sok felesleges továbbképzésen vettem részt, melyek többnyire délutánonként és hétvégeken zajlottak. Tavalyelőtt például nagylelkűen kötelezővé tették nekünk az ingyenes számítógépes tanfolyamot, ami hasznos lett volna – csak éppen pár évvel korábban. Már korábban napvilágot látott egy rendelkezés, hogy minden tantervet számítógépes kivitelezésben kell leadnunk. Így a legtöbben kénytelenek voltunk saját zsebből kifizetni a számítógépes tanfolyamot. Máskülönben a tantervírás az egyik fő „szabadidős” elfoglaltságunk. Az elmúlt évben, amikor ripsz-ropsz bevezették az új iskolai reformot, még nyáron, szabadságunk alatt is ezzel voltunk elfoglalva. Felkészítés nélkül, sebtében írtuk meg. És ősztől valószínűleg nem is lesz érvényes. Szeptembertől ugyanis elkezdjük bevezetni a második idegen nyelvet. Ezenkívül változtak a tankönyvek is. Én eddig a németet egy magas szintű, jó áron elérhető tankönyvből tanítottam, melyet az Országos Módszertani Intézet ajánlott. Év közben azonban megszületett egy központilag kiadott tankönyvjegyzék, melyen a Tangram nem szerepel, hanem egy gyengébb tankönyvet ajánlanak helyette. Sajnos, ez nem egyedi.
Gyakran tapasztaltam a pályám során, hogy az állami oktatási program és a módszertani intézet követelményei és ajánlásai nem fedik egymást, sőt egymással ellentétesek.
– Megmaradt még valami a fiatalkori idealizmusodból?
– Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy miért szeretem még mindig ezt a pályát, amikor olyan kevés megbecsülésben van részünk. Az egyetlen, ami örömet és értelmet ad a munkámnak: a sok-sok szeretet, amit a diákoktól kapok.
Minden gyerekhez vezet út
A gyereknek kijár a szeretet, a törődés és az odafigyelés – kezdi Nádasdi Hilda, aki nemzedékeket oktatott és tanított jóra (és magyar nyelvre) a királyhelmeci alapiskolában. A Nádasdi tanító házaspár nevét nemcsak a Bodrogközben ismerik. Gyermekszínjátszó csoportot vezettek, szinte minden alkalommal eljutottak a Duna Menti Tavaszra, ahonnan majdnem mindig vittek haza díjat.
– Sőt, a mai gyerek több odafigyelést igényel – folytatja Hilda. – Bizonytalanság van otthon: sok szülő munkanélküli, vagy éppen látástól vakulásig lót-fut. Tetszik, nem tetszik: az iskolának fel kell vállalni a pótszülő szerepét – még ha nem akarja is. A régi poroszos iskolarendszer ma már nem időszerű – ma nem lehet úgy nevelni, mint évtizedekkel ezelőtt! Ezt egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennünk! Régen, ha egyszer szólt a tanító, rögtön fegyelem és csend lett. Ma már nem ez van. Nekünk a férjemmel sokszor a szemünkre vetették, hogy a gyerekeket közel engedjük magunkhoz. De nálunk ez bevált. A gyerekek érezték, hogy odafigyelünk rájuk, és megnyíltak. Nemegyszer olyasmit is elmondtak nekünk, amit a szüleiknek nem. Volt egyszer egy osztályom, amelyben nem voltak jók a gyerekek. Aztán az egyik pszichológus barátomtól kérdeztem, mit tehetnék velük. Végül sikerült őket megszelídíteni – tehát mindig van megoldás, csak keresni kell! A szülőkkel való együttműködés is fontos. Sajnos, ma hiányzik a szakma – a tanítóság – társadalmi megbecsülése, ezért is nehezebb a dolgunk. Másrészt mindenki belebeszél, hogyan is kellene tanítani. Ha a szülő leszólja a pedagógust, a gyerek átveszi a mintát, ő sem fogja tisztelni a tanítóját. A szülőknek és a pedagógusoknak együtt kell működni – a gyerekek érdekében. Nincs más út.
Nádasdi Hilda és Nádasdi János
– Nem hiszem, hogy lelkületükben a mai gyerekek másak – mondja Nádasdi János, aki biológiát tanított a királyhelmeci alapiskolában. – A rácsodálkozás képessége, a közösség iránti igény ugyanúgy megvan bennük. Ám ennyi inger, hatás soha nem érte a gyerekeket, mint most. Sok esetben a szülők nem tudják, hogy mihez jutnak hozzá a gyerekek az interneten. Örülnek, ha a gép előtt ül a gyerek: legalább addig nem kell foglalkozni vele. Az én gyerekkoromhoz viszonyítva több tízszerese az az információáradat, amit ma kapnak a gyerekek. Ezzel sokszor nem tudnak mit kezdeni. Olyan impulzusokat, információkat kapnak, amire semmi szükségünk sincsen. Ennél is nagyobb baj, hogy ezeket nem tudják megbeszélni a szülővel vagy akár a pedagógussal. Az iskolának ezért sokkal nagyobb hangsúlyt kéne fektetni a nevelésre. Még talán az oktatás rovására is, mert a fiatal korosztálynál egyre inkább kiugranak a nevelési hiányosságok. Rengeteg a jó intellektusú gyerek – az érzelmi intelligenciájuk viszont rengeteg kívánnivalót hagy maga után! A fiatalok ma sokkal előbb nyúlnak az alkoholhoz, a drogokhoz, és így tovább. Ezzel is komolyan foglalkoznia kell az iskolának. Az utóbbi években sokat beszélnek ezekről a dolgokról az iskolákban, de nemcsak beszélni kell róluk, hanem tenni is kell valamit.
Régen tisztelet övezte a tanítókat, tanárokat. A tanítóra felnéztek, munkáját megbecsülték. Ez már, sajnos, a múlté. Pedagógusfizetésből ma már nem lehet eltartani egy családot, emiatt a pálya elnőiesedett. A szülők ma már nem azt mondják a gyereknek: fiam, biztos a tanítónak van igaza, hanem esetleg még lovat is adnak a gyerek alá, ha az szidja tanítóját. Egyre több az olyan felnőtt, aki maga sem adja meg a tiszteletet gyermeke oktatójának. (Hallottunk olyan esetről, hogy a tanító bejegyzésére, miszerint a gyerek megrongálta az iskola környékén lévő telefonfülkét, azt írta vissza a szülő, hogy a tanítónak semmi köze hozzá, hogy viselkedik a gyerek iskolán kívül...)
És nemegyszer a tanítók sem adják meg egymásnak a tiszteletet: a kolléga a kollégának, a beosztottak az igazgatónak vagy az igazgató a beosztottaknak. Normális az, hogy egy vezető leteremti a beosztottját a diákok füle hallatára?!
Akkor meg hogy várhatnánk, hogy a diákok tisztelni fogják a pedagógusokat? Néhányan azt mondják, milyen jó a tanítóknak: az utolsó óra után akár haza is mehetnek, és mindig szünetük van, amikor a gyerekeknek is. Azt viszont nem látják, hogy ha az oktató becsülettel végzi a dolgát, ugyanúgy ledolgozza a nyolc és fél órát, mint bármelyikünk. A tanítás után felkészül a következő napra, segédeszközöket készít, kis- és nagydolgozatokat, tollbamondásokat javít, ellátja osztályfőnöki teendőit, papírmunkát végez, kirándulásokat szervez, műsorokat állít össze, tovább képezi magát... Ha kell, helyettesíti a kollégáit, hetente legalább egyszer ügyel a folyosón – kora reggeltől délutánig, minden szünetben. Mindeközben nevelni próbálja a rábízott gyerekeket, ami egyáltalán nem egyszerű, ha a szülők otthon nem állítottak fel semmilyen szabályokat.
– A számítógépek térhódításának az oktatásban kétségtelenül megvan a maga jó oldala is – mondja Kovács-Csomor Endre pedagógus (Szentpéter), aki rendhagyó magyar történelem-órákat tart a környező iskolákban. – Egyrészt haladni kell a korral, a Gutenberg-galaxisnak vége, a mai gyerekek a számítógépes kultúrában nőnek föl. Hátulütője viszont, hogy az olvasás teljesen a háttérbe szorult, így a gyerekek egyre nagyobb számban küszködnek szövegértési problémákkal. Riasztóan magas a száma azoknak (20-25%), akik funkcionális analfabétaként kerülnek ki az iskolapadból.
A falusi iskolában nehezebb
– Sajnos közhiedelem, hogy a falusi kisiskolák diákjai kevesebbet tudnak – mondja Fiser Angéla tanító (Madar). – Így nekünk, vidéki pedagógusoknak naponta bizonyítanunk kell. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy jó iskola vagyunk, a különböző alapítványi és önkormányzati támogatásokból sok mindent bebiztosítunk a tanulóknak – és nagy hangsúlyt fektetünk a modern oktatásra.
Fiser Angéla
– Nem vagyunk könnyű helyzetben: 159 diákunk van, s a harminc százalék roma származású, akiket először szocializálni kell. S csupán utána lehet megkezdeni – néha különfoglalkozások keretében – a felzárkóztatásukat. Ezeknek a gyerekeknek a zöme nem járt óvodába, így nagyon nehéz velük. Egy részük még az alapvető higiéniai szokásokkal sincs tisztában, így először az olyan elemi dolgokra kell őket megtanítani, mint a kézmosás. Nem egy roma gyermek az iskolapadba ülve találkozik életében először először ceruzával, gyurmával, festékekkel. De talán nem is ez a legnagyobb gondunk, hiszen sok minden pluszmunkával behozható, ha pedig a gyereknek nincs tízóraija, veszünk neki. Viszont állandó harcban állunk a szülőkkel. A szülőkkel, akik nem küldik el a gyermekeiket az iskolába.
