Nyugaton ma már természetes, hogy a jobb helyzetben levők önkéntes munkával segítik a hátrányos helyzetben élőket vagy a fogyatékosokat. Szerencsére már nálunk is vannak önkéntesek, akik tudják, micsoda örömet adhat az érzés: adni tudok.
Nem tagadom, hogy a riport elején szorongtam. Hogyan is kéne viselkednem, mit kell majd mondanom? A fogyatékkal élőkről bizony nem sokat tudunk. Hiszen az övéké egy teljesen más világ. Tévedtem. Ez a világ nem más, csupán tarkább, mint az, amihez mi hozzászoktunk.
A helyszín: Dunaszerdahely, a mentálisan sérültek klubja. A tízéves Máté fogad, rögtön kezet nyújt, és invitál befelé. Odabent úgy örülnek nekem, mintha régi jó barátok lennénk. A mai nap egészen különleges, mivel nemcsak a délutáni foglalkozás kedvéért (karácsonyi készülődés folyik) gyűltek össze a tagok, hanem az egyik fiú huszadik születésnapját is ünneplik. Van itt minden: díszesen megterített asztal, szendvicsek, torták, sütemények, a kis konyhában palacsintát sütnek. Mindenkinek dolga van, és: mindenki mosolyog. Szülők, gyermekek, segítők – és nemsokára megállás nélkül már én is!
– A klub azért jött létre, mert azt szerettük volna, ha van egy hely, ahol gyermekeink értelmesen eltölthetik a szabadidejüket – mondja Cséfalvay Ágnes, aki a dunaszerdahelyi székhelyű Mentálisan Sérülteket Segítő Társulás alapítója s egyben vezetője. – A városban működik az egészségkárosodottak nappali otthona, ahová hatéves korától járt az idősebbik lányom, Ágika. Én nem csupán azt vártam el, hogy felügyelet alatt legyen a gyermekem, hanem hogy fejlődjön is valamicskét. Egy idő után úgy láttam: a mentálisan sérülteknek szükségük volna valamiféle klubra, ahol társas életet élhetnek. Az alapiskola elvégzése után ugyanis bezárul körülöttük a világ. Nekiláttam az előkészületeknek, és több hónapnyi utánajárás után, 1998-ban polgári társulásként bejegyeztek bennünket.
A saját lányomon láttam, hogy milyen igényei lehetnek egy sérült embernek. Tisztában voltam vele, hogy milyen hiányosságok tapasztalhatóak a mentálisan sérült gyermekek nevelésében.
– Mi itt, a klubban nem pénzzel támogatjuk a tagokat (mellesleg ötvenen vannak), hanem ügyelünk valós – és egyediségükből adódó – igényeikre. A társulás bevette távoli céljai közé a tagok munkára való felkészítését, képzését, a munkahely és lakhatás biztosítását, lakóotthon formájában. Bárkit szívesen látunk, és általában az jön közénk, aki támogatni szeretné munkánkat. A szülőknek is nagy segítséget jelent a többi szülővel folytatott tapasztalatcsere, a pozitív példákkal való megerősítés. Itt mindenki barátokra talál! Sikerünk titka, hogy a mentálisan sérült fiataloknak döntésszabadságot biztosítunk. A programszervezésbe is bevonjuk őket, kikérjük és figyelembe vesszük véleményüket.
– Tagjainkra amúgy jellemző, hogy legtöbbjük meghazudtolta az orvosi prognózist: jóval többre képesek, mint azt bárki is feltételezné. Ez köszönhető a rehabilitációs üdüléseknek is. A klubban mindenkinek megvan a maga feladata: az egyik naponta kiviszi a szemetet, a másik ügyel rá, hogy a számítógépek ki legyenek kapcsolva. A hét minden napján más, hetente ismétlődő foglalkozásokat tartunk. Hétfőnként tagjaink születés-, illetve névnapját ünnepeljük meg, a kedd az autisták napja, szerdán pedig Uher Anikó nevelőnő foglalkozik a fiatalokkal. Csütörtökön individuális foglalkozások vannak: sétálunk a városban, színházba, moziba mehetünk, a péntek viszont a nagytakarításé és a szervezőmunkáé.
– Kik segítik szerteágazó munkájukat?
– Csupa önkéntes. Vezetőségünkben található pszichológus, könyvelő, jogász, adótanácsadó, szülők, nyugdíjas besegítők, számítógép-szakértőnk pedig az egyik tagunk. Határon túli szervezetekkel is együttműködünk, valamint a Carissimi nonprofit szervezettel – jóvoltukból már több szakelőadáson is részt vehettünk. Hagyományos farsangi bálunkat a galántai szervezettel együtt rendezzük, és úgynevezett „örömnapokat” is tartunk, fellépésekkel.
– Az „örömünnep” fő attrakciója a bál, melynek idén októberben már százötven résztvevője volt! A bálban az egyik magániskola pincér-szakács tanulói vállalják a felszolgálást. December 3-án van az egészségkárosodottak világnapja: ebből az alkalomból (már sokadjára) megrendezzük a versmondó fesztivált, ahol fiataljaink az egészséges középiskolásokkal együtt szavalnak. Egyes iskolák ilyenkor nyílt napokat tartanak. Régóta megszervezzük a sportnapokat, ahol egészséges és sérült gyermekek sportolnak közösen. Felemelő érzés, hogy az iskolák vezetősége és a diákok már maguktól keresik velünk a kapcsolatot.
Az igazi integráció vagy a társadalomba való betagozódás majd akkor következik be, ha a munkánkat segítő diákok felnőnek. Ők ugyanis már az a generáció, amelyik a „saját bőrén” megtapasztalta, hogy fejlesztéssel és szeretettel csodákat érhetünk el fiataljainkkal.
A nagy asztalnál serényen rajzolnak, nyírnak, ragasztanak.
– Ez már a karácsonyi készülődés – mondja Ágnes. – Az adakozóknak kedveskedünk az ajándékokkal. Mert hozzánk is jön a Mikulás, és mi is állítunk karácsonyfát. A legnagyobb akciónk a karácsonyi gyűjtés! Immár harmadik éve részt veszünk a Tesco áruház segítő projektjében. A tőlük kapott pénzt rehabilitációs üdültetésekre költjük. Hálásak vagyunk a diákoknak, aki évről évre gyűjtenek nekünk.
Uher Anikó a szerdai egész napos foglalkozásokat tartja. Üdvözlésképp megfogják egymás kezét, és már szavalják is: „Tiszta forrás, szép szó, ez legyen a jelszó, és legyél a barátunk!” Bemelegítésképp logopédiai szójátékok, ritmusgyakorlatok, éneklés hangzik el, majd Anikó mesél a karácsony igazi üzenetéről, a kis Jézus születéséről. Ezután elpróbálják a karácsonyi műsort, végül pedig pihenésképp adventi csillagfüzért meg papírmikulást készítenek.
Uher Anikó a helyi szabadidőközpontban dolgozik. Véletlenül került kapcsolatba mentálisan sérült fiatalokkal – ám ez a találkozás sorsszerű volt. Már ha küldenék, sem menne innen el. „Ez az a hely, ahol száz százalékos a visszacsatolás. Tudom, hogy amit adok, azt örömmel fogadják. Ha pedig valami nem jó, azt rögvest megmondják. Ezek a fiatalok nem tudják, mi az a hátsó szándék. Az ilyen őszinte közeget egy képmutató világban nagyon meg lehet becsülni."
Búcsúzkodom, és bizony nekem is kijár az ölelésből és a búcsúpuszikból. Visszavárnak, mondják. Az én szívem pedig ettől a perctől kezdve más ritmusban dobog.
Dömény Andrea
