14 éves korától modellkedett, naptárakon, reklámokban szerepelt. Főszerepet játszott az Éljen anyád! című filmben, szerepelt A dokumentátor és A nagy postarablás című filmben. 1988-ban megnyerte Olaszországban a film ifjú csillaga című versenyt, és ő volt az első magyar lány, aki szerepelt az olasz Playboyban. Modellkarrierjét a fotózás kedvéért 1988-ban fejezte be.
Marja Judit a többször börtönbe zárt vállalkozó, Tasnádi Péter felesége volt. Annak idején a rendőrség azzal gyanúsította a vállalkozót, hogy a börtönből megszervezte Marjai Judit meggyilkolását, mert nem tudta megbocsátani, hogy a nő elhagyta őt. Egy tévéshow-ban Marjai Judit elmondta: Naiv fiatal lányként ment hozzá Tasnádi Péterhez. Az apát is kereste benne. Azonban hamar kiderült, hogy a vállalkozó megcsalja őt. „…úgy gondoltam, a házassági eskü nem véletlenül született. Jóban-rosszban kitartottam mellette. Aztán idővel ennek is vége lett."
Írásai rólunk, nőkről szólnak. És megdöbbentő bölcsességről árulkodnak. Honnan ez az érzékenység, ez a különleges látás – fogalmazgatom magamban az első kérdést, amit abban a pillanatban, ahogy a teázó ajtajában lobogó vörös fürtökkel, tökéletes alakkal felbukkan Marjai Judit fotográfus, modell, író – azonnal el is felejtek. El is felejtek afölötti ámulatomban, hogy a valóságban még szebb, mint a képeken.
– Köszönöm – mosolyog kedvesen Judit. – Mondhatnám, hogy a külsőmet a jó géneknek köszönhetem, de szerintem bármilyen jó adottságokkal születik is az ember, ha nem törődik a testével, akkor az megbosszulja magát. Én kifejezetten utálok, sőt gyűlölök sportolni, mégis lassan huszonöt éve rendszeresen járok fitneszterembe, jógára, női tornára. Amint van egy lyukas órám, rohanok a sportcentrumba, és ami éppen elkezdődik, arra bemegyek. A táplálkozásomra is odafigyelek. A cukrot szinte teljesen száműztem az étrendemből. Szerencsére istenien főzök, legyen az indiai, thai, kínai vagy éppen olasz recept. Persze, néha én is elcsábulok, de ritkán. Ahhoz én túlságosan értékelem a csodát, ahogy az egykori rút kiskacsából szépséges hattyú lett!
Sokkoló fotói beleivódnak retinánkba, hogy képzeletben újra és újra levetítsük azokat, egészen addig, míg meg nem látjuk a mögöttük rejtőző felkiáltójelet. Mert az ő képein nincsenek kérdőjelek. Csak felkiáltójelek! Vigyázat, ez a társadalom nem a nőkért van!
– Nehéz téged elképzelni rút kiskacsaként.
– Nem, ez tény. Nincs benne semmi túlzás. Kicsinek még egész szép kislány voltam, aztán úgy nyolc-tíz éves koromra formátlan, duci gyerek lett belőlem. Rengetegek csúfoltak emiatt. Az egyik nagy trauma a nyári táborban ért, hetedikes koromban. Napközben a többiek megegyeztek, hogy este a fiúk „átszöknek” a lányokhoz üvegezni. Csakhogy a fiúknak volt egy kikötésük: a „kövér Marjai” ne legyen ott, különben nincs buli. Hát igen, akkor kevesen mondták volna rólam, hogy egykor majd rivaldafénybe kerülök. Egy évvel később aztán, a nyári szünetben, mikor pont egy épülő ház előtt mentem el, meghallottam, hogy füttyögnek a munkások. Visszafordultam, hogy megnézzem, ki az a jó csaj, kinek szól az „elismerés”, de sehol senki nem volt, csak én. Rohantam haza, megnéztem magam a tükörben jobbról-balról, de semmi. Nem láttam változást. Újra elmentem az építkezés felé, és újra fütyültek. Valahogy egyik napról a másikra megszépültem.
– Hogy jutott eszedbe szerencsét próbálni egy olyan szakmában, ami Kelet-Európában jóformán nem is létezett?
– Édesapámnak, Marjai Tamásnak tizenhét éves korában egy szörnyű baleset során mindkét lábát levágta a villamos. Később hihetetlen akaraterővel mégis Magyarország elismert gokartversenyzője lett. A siker azonban nem volt elég ahhoz, hogy eloszlassa a félelmeit a jövőtől. Miután megismerte az anyukámat, mindjárt a kezdetek kezdetén megmondta neki, hogy nem szeretne gyereket, mert nem akar negyvenéves kora után is élni, és tehetetlen vénemberként mankózni. Mikor anyu mégis várandós lett velem, hazaköltözött az édesanyjához. Hároméves voltam, amikor az édesapám beváltotta az ígéretét – és öngyilkos lett. Anyukám soha többé nem engedett férfit az életébe! Hármasban éltünk egy szoba-konyhás szükséglakásban. Amikor 81-ben a tanács kiutalt nekünk a békásmegyeri lakótelepen egy 2 szobás lakást, ahol nemcsak meleg víz, de saját vécénk is volt, úgy éreztük: ez maga a paradicsom. Nagyon szegények voltunk. Miután megszépültem, anyukámmal együtt arra jutottunk, a modellkedés az egyetlen kiút a szegénységből. Beküldtük az egyik képemet az Ifjúsági Magazinba, és egy hét múlva jött is a távirat, hogy mehetek címlapfotózásra.
Hihetetlen sebességgel indult be a karrierem. Szinte minden napra esett valami fotózás. Késő este volt, mire a HÉV-vel hazaértem, reggel meg irány az egészségügyi szakközépiskola, ahol a fáradtságtól elaludtam a padon.
– Modellkedtél, reklámokban szerepeltél, filmeztél, elnyerted Olaszországban „A film ifjú csillaga” díjat, huszonegy évesen mégis azt mondtad: elég ebből. Mi volt az ok?
– Akkor már egy ideje azt éreztem, hogy az én helyem a fényképezőgép másik oldalán van. Mikor Rómában az olasz Playboynak dolgoztam, megkérdeztem a fotóst, hogy asszisztensként mellette maradhatnék-e. Egy évvel később már Phil Collins sajtófotósa voltam Londonban. Nemrég fotóztam – ügynöksége nagy örömére – Chick Coreát, tavasszal pedig Amerikában jártam, ahol NBA kosárlabdameccseket, sporteseményeket örökítettem meg. Szeptemberre pedig „red carpet fotósként” meghívást kaptam a Santa Catarina-i filmfesztiválra, ahol olyan sztárok lesznek jelen, mint George Cloony, Angelina Jollie. Jól hangzik, ugye? Csak, sajnos, van egy szépséghibája a dolognak: nem fizetik meg! A szervezők úgy gondolják, szegény európai fotós örüljön, hogy egyáltalán ott állhat a vörös szőnyeg mellett. Azzal vigasztalom magam, hogy estélyiben jól fogok mutatni a sok sötét öltönyös fotós közt. Minden lehetséges – még fel is fedezhetnek!
– Mint dívát?! Több mint tíz kiállítással – és egy emlékplakettel a női esélyegyenlőségért folytatott kiemelkedő munkásságodért, amit a Parlamentben vehettél át – befutottál. A KádEr című sorozat képeit, ahol Karafiáth Orsolya költőnőt egy kád húslevesben fotóztad le, sokan ismerik.
– Eredetileg színésznő szerettem volna lenni, de nem vettek fel a Színház- és filmművészeti Egyetemre. A mai napig nem adtam fel az álmomat. Egyszer még szeretnék Kurázsi mamaként a színpadra lépni. Mert hiába tettem le az elmúlt huszonöt évben sokat az asztalra, a nagy projektekhez nem engem kérnek fel. Valahogy megosztom a szakmát! Fintorognak. A nézők sokkal nyitottabbak a képeimre. Talán az a baj, hogy túl sok mindenre szeretném felhívni a figyelmet. A Jelenetek a dologházból című kiállításom képein például ismert nőket örökítettem meg egy-egy „nemszeretem” házimunka közben. Ma Magyarországon még mindig azt várják el a nőktől, hogy maximálisan teljesítsenek a munkahelyükön, rohanjanak a gyerekért az iskolába, óvodába, közben vásároljanak be, főzzenek meg – és miután elmosogattak, és letették a gyerekeket a patyolattiszta lakásban, még legyen kedvük kényeztetni a férjüket. Ez nem két műszak, hanem jó esetben négy! Legutolsó sorozatomon olyan molett nőket fotóztam le, akik fellázadtak a szépségdiktátum ellen, és igenis, fel merik vállalni több mint egymázsás testüket: megmutatják nekünk, hogy nem csak a botsáskaszerű nők lehetnek csábítóak! Ezek a nők, akiknek a hurkák körülölelik a csípőjüket, befonják a hasukat: igenis szépek. Nem értem, miért várják el a nőktől az uniformizálódást. Azt meg végképp nem, hogy miért is akarunk ennek megfelelni! Szilikonozott mell, ugyanolyan hajpótlás, feltöltött ajkak és egyenbarnára szoláriumozott bőr… Hol itt az „én”? Hol itt az egyszeriség? Hol a női önbecsülés?
– Egy női fotós másképp látja a világot?
– Ha két férfi fotózza le ugyanazt a modellt, akkor sem lesz az eredmény egyforma, mert mindenki másként szűri meg a látottakat. Egy nő olyan dolgokat is észrevesz, amit egy férfi nem. Ez kicsit olyan, mint amikor egy férfi benéz a hűtőbe, és nem talál benne semmit. Nem, mert csőlátása van! Amikor előttem ott egy meztelen nő, és belenézek a keresőbe, látom a hasát, a mellét az összes kis hibájával együtt. De addig nem fotózom le, amíg azt nem látom, amit a nő is látni szeretne. Ugyanakkor szerelmes férfiként is szeretném látni, megkívánni. Igenis a fotósnak bele kell szeretnie a modelljébe, legyen az nő, sült csirke, bimbózó virág vagy éppen rohadó alma. Régebben nem érintett meg a természet, aztán pár hónapja kaptam egy csokor íriszt, és mintha csak életemben először látnám, rácsodálkoztam. Azóta rákaptam a természetfotózásra. Az esőcseppek melankóliája, az élet mikroszkopikus szépsége, a pusztulás varázsa… Jó lenne összehozni ezekből a képekből egy kiállítást, csak hát pénz… pénz… pénz. Egy kiállítás anyagának nagyítása úgy egymillióba jön. Szponzor nélkül megvalósíthatatlan. Én meg nem vagyok egy nyomulós típus.
– A kártyalapok nem árulják el a megoldást?
– Már nem is igen keresem. Annak idején még a nagymamámtól tanultam a jövendölést. Pár hónapra előre úgy nyolcvan százalékos pontossággal jönnek be a jóslataim. De mindig úgy gondoltam: ha isten kegyelméből van egy ilyen adományom, akkor én azt nem tehetem pénzzé! Pedig az adóhatóság nagyon megörülne, ha egyszer „jósdát” nyitnék, mert amikor az egyik napilapba kártyajóslással kapcsolatos cikkeket írtam, még három év után is leállítottak az emberek az utcán. De én nem vállalhatok felelősséget vadidegen emberek életéért! Abbahagytam. Ma már csak magamnak rakom ki a kártyát – de akkor sem arra keresem a választ, lesz-e pénzem. Nem vagyok materialista. A luxusról könnyen le tudok mondani. Nem fontos. Már a ruhák sem érdekelnek.
Retró fotózás, ennyit változott a világ
– És mi az, ami igazán fontos?
– Szeretet, szerelem, szabadság. Ez a három alapkő az életemben.
– Pedig a szerelemben igencsak csalódhattál, hiszen az első férjed, ha a hírek nem csalnak, sokszor megcsalt. Majd miután elhagytad, a te és szeretteid életére tört, ezért még mindig büntetését tölti.
– Én benne csalódtam – és nem a férfiakban vagy a szerelemben! De ahogy az ember a háborúban megtanul együtt élni a bombázás zajával, én is alkalmazkodtam az akkori életemhez. És legbelül akkor is, ahogy most is, hittem a szerelemben. Éppúgy, mint a szabadságban. Szűz Mária szobrát nem lehetne rólam megmintázni, de soha nem voltam hajlandó beleragadni egy korlátozó kapcsolatba. Még állást sem vállaltam el olyat, ahol nem volt meg a kellő szabadságom.
– A tizenöt éves lányodat és a tízéves fiadat is ebben a szellemben neveled?
– Az én édesanyám egy tündér, aki rengeteget dolgozott azért, hogy el tudjon engem tartani. Nem volt rám sok ideje, feltétlen szeretetével mégis olyan érzelmi biztonságot teremtett, amiből a mai napig erőt merítek. Ugyanezt szerettem volna megadni a gyerekeimnek. Bár ez a mai generációnál már másképp működik. Őket szigorúbban kéne fogni... A fiam nemrég felhánytorgatta nekem, hogy nem kérdezem ki tőle a leckét. Nem is értem, miért tenném, ha szegény este hatig bent van az iskolában, és már délután megírják a leckét. Ezzel az „élni és élni hagyni” filozófiámmal kilógok a szülők sorából. Már inkább el sem megyek a szülői értekezletekre. A legnagyobb szívfájdalmam, hogy a fiamat, akinek ráadásul az édesapja Shakespeare-fordító, alig lehet rávenni az olvasásra...
Pedig könyvek közt nőtt fel, és mi is otthon faljuk a könyveket. Kisiskolás koromban kiolvastam az iskola könyvtárát! Ez a kíváncsiság a mai napig megvan bennem. Ha maradtam volna a „kövér Marjai”, akkor ma biztosan régész lennék...
– Sajnálod, hogy így alakult?
– Nem. A hányatott gyerekkor előnye, hogy az ember megtanulja értékelni az élet apró örömeit, és megtanul hinni a csodákban. Mert csodák vannak, legfőképpen bennünk. Egészen addig, amíg vannak álmaink, vágyaink. Soha nem szabad feladni!
