Mit jelent túlélni egy nehéz időszakot? Vannak napok, amikor fáj. Amikor ott, legbelül nem stimmel valami. Az ember csak bámul maga elé, s nem érti, mi történhetett. Hogy lehet, hogy a minap még önfeledten nevetgélt a barátaival egy pohár rosé mellet, ma pedig az ébredéshez is lelkierő kell. Nem akaródzik az öltözködés, a készülődés, és nem akaródzik a napi rutin. A legjobb lenne felszívódni, de legalábbis tizenöt perc helyett tizenöt órára szundit nyomni.
Különböző mértékűek a sebeink és a sorsunk sem egyforma, de mindannyian szenvedünk olykor. Te is, én is. Mégis hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy azok az emberek, akik előtt történetesen leplezni próbáljuk az érzelmeinket, nem tudják, milyen érzés félni, rettegni, szorongani. Nem hallottak még munkahelyi stresszről, családi viszályokról vagy párkapcsolati problémákról, s nyilván arról sincs fogalmuk, hogy milyen érzés elveszíteni, netán gyászolni valakit.
Paradox, hogyha a testünk megbetegszik, akkor egyetlen orvosi vizsgálat után a kezünkben tarthatjuk a fájdalomcsillapító pirulát, majd mindenki megértően bólogat, hogy nekünk bizony lábadoznunk kell. Ám ha a lelkünk lesz beteg – ahonnan tulajdonképpen minden fizikai fájdalmunk ered, az szinte senkit nem érdekel. De hogy is lehetne másként, ha legtöbbször még mi magunk is elbagatellizáljuk a mentális egészségünkről való gondoskodást? Ha pillanatnyi megoldásként inkább az elfojtást választjuk a problémamegoldás helyett – csak mert sokszor magunk előtt is ciki vállalni a megtört, megcsalt, elhagyott, elárult stb. ember szerepét? Meg aztán: a társadalom a kezdetektől fogva azt plántálta belénk, hogy aki erős, nem nyilvánít ki érzelmeket, s legfőképp nem panaszkodik. Így szépen, csendben viseljük a sorsunkat, míg egy szép napon szilánkokra nem törünk. (Vagy rosszabb esetben elénk nem vág az orvosunk egy borzalmas kórképet, amit a sokévnyi felgyülemlett stressznek, bánatnak és keserűségnek köszönhetünk.)
It´s ok, not to be ok...
Fontos tudatosítani, hogy bár különböző mértékűek a sebeink és a sorsunk sem egyforma, de mindannyian szenvedünk olykor. Te is, én is, a szomszédunk és a főnökünk is, sőt: még az az álomszép fotómodell is, akit múltkor a kappadókiai posztjáért irigyeltél az Instán. Mégis hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy azok az emberek, akik előtt történetesen leplezni próbáljuk az érzelmeinket, nem tudják, milyen érzés félni, rettegni, szorongani. Nem hallottak még munkahelyi stresszről, családi viszályokról vagy párkapcsolati problémákról, s nyilván arról sincs fogalmuk, hogy milyen érzés elveszíteni, netán gyászolni valakit.
Pedig a világ legtermészetesebb dolga olykor „nem jól lenni“, s ilyen esetben egyenesen fontos akár egy baráttól, akár egy szakembertől segítséget kérni. Mindenekelőtt azonban jó, ha egy-egy nehéz időszakban önmagunkkal is megértőbbek vagyunk, s hagyjuk a lelkünket regenerálódni.
Néhány öngondoskodási módszert én még azelőtt be szoktam vetni, mielőtt bárkinek is beszélnék a problémáimról. A kommunikáció nyilván létszükséglet, de míg nem ápolgatom kicsit a lelkem saját magam, addig ezt másoktól sem várhatom el. Íme azok a fázisok, amelyek egymást szokták követi nálam, ha beüt a ménkő.
Sportolás és sírás
Tudom-tudom, első olvasatra ennek a két dolognak nincs túl sok köze egymáshoz, mégis: mindkét módszer szuper a feszültség levezetésére, és a negatív energiák száműzésére. Inkább külön-külön, de nálam az utóbbi időben az „együttre” is volt példa. Futás közben épp a Hiperkarma Jószerencsét! című számát hallgattam, s azon kaptam magam, hogy a verejtékcseppek helyett a könnyeim potyognak. Lassítottam hát, s jó fél kilométeren át együtt ordítottam Bérczesi Robival (kívülről elég abszurd látvány lehetett), de rég éreztem akkora megkönnyebbülést, mint utána.
Kedvencek bevetése
Családi viták? Abigél! Munkahelyi gondok? Harry Potter-filmek! Szerelmi bánat? Epres túrórudi! Olyan ez, mint amikor a kisgyerekeknek kifestőt adnak fájdalomdíjként az orvosnál: azonnal tudom, hogy melyik problémámra melyik kedvencemet kell előhúzni.
Facebook vagy Instagram-detox
Mindenki, aki elmúlt már tizenkét éves, és jelen van a közösségi médiában tudja: a Facebook és az Instagram – bármennyire is szuper platform – valahol egy színház. Finomabban fogalmazva: a kreált fantáziavilágok nem feltétlenül fedik le minden ponton a valódit. Nekem, ha nem vagyok jó passzban, nem feltétlenül van szükségem ezekre az ingerekre, így olykor egyszerűen csak felfüggesztem a profilom. Ezt egyébként mindenkinek csak ajánlani tudom: hihetetlenül jó érzés néha kicsit elcsendesedni, s a külső impulzusok helyett csak a saját, belső világunkkal foglalkozni.
Minden külön értesítés helyett: Október 10-én emlékezzünk meg A Lelki Egészség Világnapjáról!
