Útjaink rég szétváltak azzal, aki egyszer egy hosszú hajas képet készített rólam. Hosszú éveket töltöttünk együtt, most mégis úgy megy el mellettem, mintha sosem ismertük volna egymást. S ez talán kicsit igaz is.
A történetem: Volt egy nyolcéves kapcsolatom, együtt éltünk az egyetem alatt, majd kiköltöztem hozzá falura. Nehezen, mert én abban nőttem fel otthon, hogy a falu unalmas, ott nincs semmi. Aztán mégis megszerettem, a régi házat is, amelyben éltünk, ezért nehezen tudtam otthagyni. Levágattam a hajam, hogy elkezdődjék a változás, s beleszerettem az egyik kollégámba – végül ez segített, hogy elgondolkodjam azon, miért toporgok egy olyan kapcsolatban, amely már csak baráti. Az új szerelem plátói volt, de nem is baj: nekigyürkőztem, és elkezdtem élni. S mikor már semmi nem hiányzott, találkoztam a férjemmel. S most megint falun vagyok, és boldog vagyok!
Szalma Nikoletta
Nem régi a kép, mégis mintha az előző életemből köszönne vissza. Az udvarba, ahol készült, nem lépek be többé. Bár akkor még semmit sem sejtettem, úgy éreztem, jó helyen vagyok ott, és azzal, akivel lennem kell. Aztán egy évvel később elmentem a fodrászhoz, és rövidre vágattam a hajam. Elveszett valami, amit még sokáig hiába kerestem... Egy zsákutcában toporogtam, s vártam a gyorsliftre, amely majd kilő ellaposodott életemből. Azt hiszem, a végén mindenki őrültnek nézett, hogy otthagyok mindent. A falut, amitől először idegenkedtem, s amit nagyon megszerettem, a házat, amit addigra már a szívembe zártam, és sokáig elképzelni sem tudtam, hogy képes leszek majd elhagyni. Azt hiszem, mindenki mélységesen sajnált. Most pedig itt vagyok az új énemmel, egy teljesen újrafogalmazott élettel. A változás én vagyok.
Ketten ülünk az autó hátsó ülésén, s úgy teszünk, mintha rendkívül ingergazdag táj venne körül bennünket, amit alaposan meg kellene szemlélni. Hideg, februári este van, mély, sötét este. Vibrálnak a távolból az utat szegélyező ostorlámpák, a házakból kiszűrődő kockafény felveszi az ablakok formáját, mikor elérünk egy lakott területet. Arra gondolok: milyen boldogok lehetnek azok, akik felkapcsolták ezeket a lámpákat. Talán épp most nyúlnak el egymás karjaiban a kanapén. Röpke két hónapja, hogy a mi lámpánk kiégett Z.-vel, és már nem cseréltünk benne körtét. Akkor már szerettem volna elmenni...
De még ennél is jobban akartam, hogy a parázsból lángot fakasszon Ő, akivel most épp visszafelé tartok az osztrák Alpokból, egy baráti körben töltött síelés után. Akkor már feladtam mindent: az otthonomat, a hűen gondozgatott kertemet, a hozzá fűződő álmaimat. Elengedtem, az összes gyöngyszem leszaladt a szálról...
A hajvágással indult az egész. Akkor már tudtam, hogy változás kell, hát rövidre vágattam a régóta növesztett, derékig érő frizurám. Z. rajongott érte. A hosszú hajamért. Nekem viszont egyre inkább nyűg volt ez a sok haj. Na meg az állóvíz, melyben már oly régóta tapicskoltam. S én bizonyosságot akartam, tudni azt, hogy mennyire kellek Neki, a másiknak, kellek-e egyáltalán ezzel az új megjelenésemmel. Emlékszem, mennyire beteges emberke voltam akkoriban. Pedagógusként nem maradhattam otthon, menni kellett tanítani, de nem is akartam otthon maradni. Nem vágytam arra, hogy órákig a falat bámuljam az ágyban egy olyan házban, amitől lassan elidegenedtem. Sorsszerűnek tűnt az egész, az tartott életben, hogy ott lehettem a közelében. Egy olyan valaki közelében, akit alig ismertem. Kész őrület! Akkor még nem tudtam, hogy Ő lesz a menekülő útvonalam, mert menekültem ebbe az új érzésbe...
Mielőtt kiszállt volna az autóból, bepötyögtem a mobilomba: „Hiányozni fogsz!”, és odanyújtottam neki, hogy olvassa el. Megfogadtam, ha most nem, akkor soha többé. Békén hagyom, lepattanok róla. Némán visszaadta, egy pillantást sem vetett rám, kiszállt, kipakolta a bőröndjét, intett, és elindult a sötétbe... Újra megsemmisültem, akkor már sokadszorra. Minden igyekezetem hiábavaló, mégis újra és újra megpróbáltam megmászni a hegyet. A legrosszabb az volt, hogy Z. is hagyta, nem lökött a szakadékba; nem mondott nemet, de igent se... Egyszer sem mondta, hogy eddig és ne tovább. Viszont remekül szlalomozott a letérősávok között: az úton maradt – és mégsem volt az úton. Nem hagyott el, nem engedte el a kezem, csak épp művészi ügyességgel kikerülte a számára nem kívánatos helyzeteket. Szeretett. A barátom akart lenni vagy maradni, már nem is tudom. Talán ismert, s tudta, hogy én mindig jó voltam abban a műfajban, hogyan maradjunk „örök barátok” a zátonyra futott szerelem után.
Telt-múlt az idő, mire egyszer csak elfáradtam – és már nem akartam hegyeket mászni. Az albérletemben üldögéltem magányosan, és Daughter-számokat hallgattam. Miközben lecsúszott egy-két és sok pohár bor, azon töprengtem: mi a fészkes fenét keresek itt? Arra vágytam, hogy ismét ott ébredjek falun, a régi ágyamban, hogy kihúzzam a függönyöket, kilépjek a verandára, és megsimogassam a kutyát... Na meg hogy Z.-t lássam meg elsőnek, aki annyit tett értem az évek során – biztosan meg tudnánk beszélni, hogy mostantól majd minden másképp lesz, most majd jobban figyelünk erre meg arra... Az örök remény a nők délibábja, hiába tudjuk, hogy ezután sem fog menni, ha eddig nem ment. Permanens harcot vívtam a könnyeimmel, de olyan jó volt, hogy nem volt ott senki, aki azt akarta volna, hogy ne sírjak, fojtsam a párnába az arcom. Gyászolhattam békében.
Majd eljött a nap, amikor már nem számított semmi, el akartam engedni a szenvedést; elhatároztam, hogy útra kelek, és szembemegyek azzal, amit a nagybetűs életnek hívnak. Így is tettem: utaztam, rendezvényeket szerveztem, különmunkákat vállaltam, flörtöltem. Persze a magány ott csücsült a vállamon, és alkalomadtán a fülembe súgta: „Már nem mehetsz vissza!” Bár sokkal több emberrel vettem körül magam, mint azelőtt bármikor, beborított fátylával az egyedüllét. Hiányzott az otthon melege. Fél évvel később aztán munkahelyet váltottam, és visszaköltöztem a szülővárosomba. Oda, ahová megannyi gyermekkori emlék fűzött, s amelyik kireptetett, de akár egy meleg fészek-éden: mindig visszavár. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy az életben nincs fontosabb ennél, mindig a biztonság a legfontosabb. Alapfeltétele a boldogságnak – és nekem csak ez hiányzott! Mindig is erre vágytam!
Elvált szülők gyermeke vagyok, annak idején két szobám is volt, váltakozó gondozásban nevelkedtem. Abszolút lojalitászavarban teltek a napjaim, mert nagyon nehéz volt két emberhez hűségesnek lenni, akik egymáshoz nem voltak azok.
Nem volt, nem lehetett igazi otthonom, mert kettő is volt. Ennek híján nehezen találtam rá önmagamra, és csapódtam ide-oda, kapaszkodtam mindenkibe, aki azzal kecsegtetett, hogy képes kiemelni ebből a kéttányéros mérlegből. Vártam a felszabadulást, ami Z.-vel meg is jött, s végre bűntudat nélkül ki mertem mondani, hogy „Jó veled!”. És többé nem kérdezte senki, hogy de mégis: kinél szeretsz jobban, anyánál vagy apánál?! Nem kellett többé attól félnem, hogy kikotyogok valamit, amit a másiknak nem szabad tudni, esetleg rosszul esik neki. Szavaim csendőre voltam.
Aztán felnőttem, és kinőttem Z.-t is: hosszú volt az a nyolc év, s a végén már csak barátok voltunk, nem szerelmesek. S megjelent ő, akit a nagy Ő-nek hittem, de kellett ez a zsákutca is, a viszonzatlan rajongás. A nagy Ő küldetése annyi volt, hogy kezet nyújtson, és kisegítsen a léket kapott csónakomból. Igazán akkor tudatosult bennem, hogy megérkeztem, mikor már nem fájt, hogy nem vár otthon senki. Amikor már nem szorongattam a markomban a szívemet, hogy védelmezzem. Megtanultam egyedül élni.
S mikor végigjártam az utat, ami a címben említett szimbolikus hajvágással kezdődött, megérkezett az életembe az igazi. A nagy Ő, aki ma már a férjem, s van két szép gyermekünk. És boldog vagyok!
Szalma Nikoletta
