Tisztelt Szerkesztőség! Úton vagyok a negyvenhez, de eddig szinte észre sem vettem, hogyan szaladnak az évek.
Az egyetem után külföldön töltöttem pár évet: éltem Németországban, aztán Londonban is. Hat év után az egyik régi osztálytársam kitűnő állásajánlattal keresett meg, hát úgy döntöttem, hazajövök.
A szüleim nagyon örültek a döntésnek, azt hitték, többet látnak majd. Az új munka miatt azonban a fővárosba költöztem, először csak albérletbe, négy évvel ezelőtt pedig saját lakást vettem. A cégnél, ahová tíz évvel ezelőtt beléptem, évről évre feljebb jutottam. Egyre többet kerestem, de egyre többet költöttem is. Úgy gondoltam, a megjelenésem is kulcsa a sikeremnek, így havonta jártam bécsi bevásárlótúrákra és minden másnap fodrász készítette el a frizurámat. A kozmetikusommal és a manikűrössel is többet beszéltem, mint a családommal.
Emellett a barátnőimmel szórakozni is eljártunk, pénteken és szombaton a környék legjobb helyein múlattuk az időt. Mindig tele volt a naptáram, pörögtem ezerrel.
Ebbe az életritmusba nem fért bele sem a családalapítás, de még egy társ sem. Jól éreztem magam egyedül, élveztem, hogy a magam ura lehetek, nem tartozom senkinek elszámolással sem az időmmel, sem a bankszámlámmal kapcsolatban. A feketeleves váratlanul ért: a főnököm fél évvel ezelőtt hívatott, és nemes egyszerűséggel közölte, nincs többé szüksége rám. Egy pillanat alatt foszlott semmivé a jól felépített életem. A nagy stressz miatt kisebb agyvérzést kaptam. Szerencsés vagyok, mert épp ez döbbentett rá, mennyi felesleges dolog volt eddig fontos számomra.
Miután kiengedtek a kórházból, visszaköltöztem a szüleimhez, és úgy döntöttem, hogy lelassítom az életemet. Élvezem a falu beszédes csendjét, édesanyámmal dolgozunk a kertben, gyümölcsöt szedünk, lekvárt főzünk, és közben nagyokat beszélgetünk. Úgy döntöttem, szeretnék abból megélni, amit a kertünk és a gazdaságunk nyújt. Új életre vágyom, melyben nincs helye a stressznek, a rohanásnak sem a felszínes kapcsolatoknak. Hiszem, hogy most kezdődik csak igazán az életem.
Anikó
