Rendhagyó természetismeret-órát tartottunk egy pénteki napon a sárosfai alapiskolában. A harmadik és negyedik osztályosok a madarakkal ismerkedtek.
Kihalnak a madarak! Egyre kevesebb madár van már nálunk is... Az ember rengeteg élőhelyet elpusztít. Mindent irányítani akarunk: a folyókat beszabályozzuk, belemászunk az állati élőhelyekbe, rengeteg vegyszert használunk. Ma már alig van bozót, mert mindent kultiválunk: lemetsszük, kivágjuk, ami már nem tetszik, vagy nekünk nem jó. Mindezt csak azért, hogy a fák szépek legyenek, nehogy véletlenül valami lelógjon, kilógjon a sorból. Az öreg fákat is kivágjuk, mert azok már nem szépek, göcsörtösek, pedig annak is van ám funkciója! Az öreg fűzfában is van még olyan rovar, ami csak ott szeret, s ha kivágják, a madár nem találja meg azt a rovart... Minden mindennel összefügg: olyan ez, mint a pókháló. Jobban kéne figyelni a környezetünkre! A minket körülölelő, csodálatos és nem utolsósorban éltető természetre.
45 perc – tele meglepetéssel
Az interaktív tanórán a gyerkőcök, a tanító nénik, a fotós, a videós és jómagam is csillogó szemekkel figyeltünk, ám volt olyan is, hogy hangosan felkacagtunk. Fekete Zoltán bősi erdész mesélt nekünk a csallóközi madarakról. Az óra alatt megtudhattuk, miért érdemes etetni madarainkat, és melyikek telelnek át nálunk.
– A madarak, mint tudjuk, a természet részei – nyitotta meg a rendhagyó órát Zoltán. – Szlovákiában vagy 400 madárfaj fordul elő, ám ebből nem mind fészkelő. Az ember mindig igyekezett a maga hasznára fordítani a természet javait, ezért pár madarat háziasított, mint például a kacsát, a libát, a gyöngytyúkot. Nekünk, embereknek van egy fura szokásunk, hogy mindent beskatulyázunk, éppen ezért a madarakat is felosztottuk. Ismerünk káros és hasznos madarakat. Ez mára kissé elavult, nem modern megközelítés, ezért inkább azt kéne mondani, hogy az ember szempontjából vannak káros és hasznos madarak. Hasznosak például a cinkék, hiszen megeszik a rovarokat. Észre sem vesszük, és a gyümölcsfákból kihúzzák a kártékony hernyókat, és ezzel naponta letisztogatják azokat. El sem tudjuk képzelni, milyen hasznos szolgálatot végeznek az ember számára.
Bizony, Zoltánt hallgatva nekem is eszembe jutnak Herman Ottó szavai: „...sohasem szabad megfeledkeznünk, hogy tudniillik: ott, ahol az anyatermészet szűzen tiszta és érintetlen, ott nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van. Hasznossá és károssá a madár csak ott lesz, ahol az ember megbolygatja a szűz természet rendjét, és nagy tömegben termeszteni kezdi maga javára az életet, a gyümölcsöt, a majorságot és egyebet.” (Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról)
Megtudjuk, hogy a feketerigó még pár éve is ritka madárnak számított a Csallóközben, most meg temérdek van belőle, s olyan szemtelen, hogy megdézsmálja a korán érő cseresznyét! A cinkék hasznosak, hiszen megeszik a rovarokat. Észre sem vesszük, és a gyümölcsfákból kihúzzák a kártékony hernyókat, és ezzel naponta letisztogatják azokat. El sem tudjuk képzelni, milyen hasznos szolgálatot végeznek az ember számára.
Költöző és itthon telelő madaraink
Hasznos madaraink egy része télen elköltözik. A legtöbb Afrikába, Algéria és Marokkó környékére, a gólyák pedig egészen délre repülnek. Na, de mi van azokkal, amelyek itt maradnak nálunk?
– Milyen madarak telelnek át a Csallóközben? – teszi fel a kérdést Zoltán. Kezek lendülnek a magasba. – A veréb, a cinke, a varjú, a holló, a feketerigó! – sorolják a nebulók, a tanító bácsi pedig hozzáteszi, hogy a fakúsz, a csuszka és a harkály is itt maradnak. Azt is megtudjuk, hogy a feketerigó még pár éve is ritka madárnak számított a Csallóközben, most meg temérdek van belőle, s olyan szemtelen, hogy megdézsmálja a korán érő cseresznyét!
– Tíz-húsz évenként, ha nagyon-nagy a hideg, akkor messzi északról lehúzódnak az olyan madarak, mint a meggyvágó és a süvöltő. Meggyvágót például még csak egyszer láttam én is életemben. A nyolcvanas években pedig megjelentek a csonttollúak: ezek kimondottan az északi vidék madarai. Hihetetlenül gyönyörűek! Erős csőrük van, és tarka szárnytollaik.
A szemléltetéshez vendégtanárunk segítségül hívja öreg barátját, Schmidt Egon bácsit, a híres ornitológust. Zoltán azt mondja, gyerekkorában állandóan az ő könyveit bújta. Egyik könyve például a madáretető vendégeit tárgyalja ki, a másik pedig az odúlakókat. A könyveket körbeadjuk: megtekintjük a széncinkét, melynek a feje búbja kék, s a vörösbegyet, melynek a begye értelemszerűen vörös színben pompázik. Ekkor Zoltán elmeséli nekünk, hogy a csuszka és a fakúsz minden nagyobb erdőben megtalálható. A csuszka úgy keresi táplálékát, hogy lefelé csúszik a fa törzsén. A fakúsz pedig körbemászik felfelé a fatörzsön, ha táplálék után kutat.
A téli etetés
A madarak, melyek itt maradnak nálunk, az ember segítségére szorulnak – tudjuk meg. Valószínűleg túlélnék a telet ők egyedül is (mert a természet ezt is megoldotta), de könnyebb lesz nekik télvíz idején, ha segítséget kapnak. Vendégtanárunk újabb kérdést tesz fel: – Mi a különbség a madáretető és az odú között?
A válasz nem várat sokat magára, a gyerekek rögtön rávágják, hogy az etetőbe enni járnak a madarak, az odúba pedig fészkelni. Ekkor következik az óra legizgalmasabb pillanata, hiszen a tanító bácsi egyest ígér annak, aki mond egy odúlakó madarat. „A fakopács!” – érkezik az első izgatott válasz Benovics Eriktől. „A bagoly!” – folytatja Červenka Vanda, és a tanító nénik büszkén bólintanak. Zoltán pedig megjegyzi, bizony a szaván fogjuk a tanító nénit, hogy bekerüljenek az ellenőrzőbe a kiérdemelt egyesek!
Ezt követően azt is megbeszéljük, mivel etetjük madarainkat. – A napraforgómag és más olajos magvak azért olyan jók, mert sok energia van bennük – mondja Zoltán, majd figyelmeztet bennünket, hogy sose adjunk sós szalonnát a madaraknak. Továbbá kenyeret sem adhatunk nekik, mert az megsavanyodik a pici gyomrukban, amitől elpusztulnak. Ekkor az egyik gyerkőc a faggyúra hívja fel a figyelmünket, amitől mindenkinek tátva marad a szája. Bizony, az állati zsiradék rendkívül jó táplálék a madarak számára, valamint szóba jöhetnek még a gyümölcsök és zöldségek is: az alma, a körte, a főtt sárgarépa, illetve a dióbél!
Barkácsoljunk!
Végül meleg kabátba bújunk, és nagy izgalommal az udvarra vonulunk. Zoltán a gyerekekre bízza a kalapácsot, a fogót, a szögeket és a madzagot, ő maga pedig az asztalos barátjától kapott madáretető darabjait hozza. Senkit sem érdekel a nyirkos idő, sorba állunk, hogy részt vehessünk a barkácsolásban. Egymás után verjük be a szögeket a finoman megmunkált fába, és közben jól szórakozunk. A gyerekek is készültek, és bizony most Zoltántól kérdezik, tudja-e, hogy melyik ló repül. Zoltán a fejét csóválja: Hát a hol-ló! A móka közben egy szög sem görbül! A tanító bácsink pedig elárulja nekünk, hogy az itt telelő madaraink szívesen fészkelnének öreg fák odvába, azonban az erdőkben az öreg fákat kivágják, mert a hozzá nem értők azt hiszik, hogy azok már haszontalanok. Pedig egyáltalán nem így van. A madaraknak a fészkeléshez szükségük van odúra, így gyakran az odútelepítés a megoldás: úgynevezett műodúkat helyeznek ki a számukra. A fészkelőodú mérete rendkívül fontos, attól függően, hogy melyik madárnak szánjuk. Mindig a madár méretéhez igazítjuk a nagyságát, és magát a röpnyílást is.
S hogy még mi fontos?
Az, hogy a madáretető és az odú felkerüljenek a fára! Hiszen ha a földön csipegetnek a madarak, akkor nemcsak nekik lesz terített asztaluk, de a szomszéd ragadozó természetű kandúrjának is... Ezért a madáretetőt felakasztjuk a fára, diót szórunk bele, az odúba pedig fűrészpor kerül. A lelkes gyermekhad csillogó szemmel figyeli ügyködésünket. Az óra végén az erdész még figyelmeztet bennünket, hogy ha már egyszer odaszoktattuk és elkezdtük etetni a madarakat, akkor nem szabad felhagyni vele, mert a madár számít az eleségre. És ha nem kapja meg, akár el is pusztulhat, mert erre is sok példa van. Így a madáretetőt, ha elutazunk, jó előre fel kell tölteni. Ám ekkor már nagy a gyerekzsivaj, hiszen kicsöngettek... A mi gyerkőceink azonban maradnak, s velünk együtt csodálják a szépséges madáretetőt és odút. Közben pedig arról beszélnek egymás közt, vajon milyen színűre fessék be az udvar legújabb ékét, s hogy kit jelöljenek ki innentől kezdve madáretető- és odúfelelősnek...
Derzsi Bernadett
Fotó: Dömötör Ede és Fodor Péter
Kapcsolódó írásunk: A madáretető
