A vészterhes időkben nézegetünk ehhez hasonló képeket: mikor bizonytalanok vagyunk magunkban és a világban. A cédrus tájbeli magányossága rémisztő, a szépsége viszont reményt ad.
Azt mondják, hogy egy kép sokszor a festője lelkiállapotát fejezi ki. A cédrus itt a magára maradt embert jelképezi. A kép festője, Csontváry Kosztka Tivadar is magányos volt, mert különcnek bélyegezték a kortársai, nem értették meg az ideáit.
Csontváry a Felvidéken született 1853-ban. Gyógyszerész volt – ahogy már az apja is gyógyszerész volt. Az emberek akkoriban is sokat jártak patikába, s Csontváry így – hellyel-közzel tíz év alatt – a patikájából annyi pénzt össze tudott szedni, hogy festést tanulhatott Párizsban és Münchenben. (Utána pedig elmehetett ide-oda, például Libanonba, ahol a magányos cédrust megfestette.)
Gyógynövényt gyűjtött
Mit tudunk Csontváry életéről? Gyermekkora jól telt, pajtások egész hada követte a csínytevésekben. Az egyik írásában elmeséli, hogy kisgyerekként látott egy üstököst, s az annyira elbűvölte, hogy utána egész életében a természetet figyelte. A Tisza mentén kóborolva gyógynövényeket – székfűvirágot, ökörfarkkórót, pipacsot, ezerjófüvet – gyűjtött apja patikájába. Később Pesten tanult gyógyszerészetet, ahol azt várta, hogy professzorai felfedik neki a világ titkát – de mivel ez nem történt meg, maga kezdett neki a világ tanulmányozásának. Írt például egy beadványt a selyemhernyó-tenyésztésről, amelynek monopóliumával az ország szegényes állapotán szeretett volna javítani. Sajnos, nem érkezett válasz a minisztériumtól.
Ám ő továbbra is segíteni akart a népen: a szegedi árvíz idején mentési munkára jelentkezett, s itt szembesült először a természet pusztító erejével, amit eddig nem ismert. Hisz az ár elpusztított mindent, ami az útjába került, hernyót, embert, ártatlan gyermekeket.
Iglói látomás 1880-ban!
Csontváry először Iglón volt gyógyszerész, szabadidejében pedig a tájat tanulmányozta. Egy ilyen alkalommal, mikor éppen a Kárpátokat nézte, nem tudta nem papírra vetni az eléje táruló látványt: leskiccelte hát az előtte elhaladó tinós szekeret. Ekkor valahogy mögéje került a principálisa, vagyis a feljebbvalója, aki a rajzot meglátva felkiáltott: „Mit csinál, hisz maga festőnek született!” A rajzot Csontváry az oldalzsebébe tette, s mikor az utcán elővette, hátulról azt hallotta: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.”
Attól a pillanattól kezdve egy másik ember lett, boldog és elhivatott ember. A következő évben Rómába ment, hogy tanulmányozza Raffaello képeit. Utána megnyitotta Gácson a patikáját, és húsz évet adott magának, hogy megteremtse anyagi biztonságát. A gyógyszertár olyan jól fialt, hogy tíz év múlva bérbe adta, s ládafiókba rakta gyógyszerészi oklevelét. A bérleti díjból később utazgatni kezdett, nyers koszton, hagymán és szilván élt; és azontúl csak a küldetése érdekelte.
Az ifjú Kosztka Tivadar (© csontvarykod.blog.hu)
Hogy értsük: Csontváry már negyvenéves elmúlt, mikor képzőművészeti tanulmányokba kezdett. Közben folyton úton volt, elment Szicíliába, a Hortobágyra, Taorminába, és mindent lefestett, amit látott. Nappal festett, éjjel pedig a festményeiről álmodott. Zarándoklatával a mindenséget akarta szolgálni. A napút festője akart lenni, a fényt kutatta, világító sárgával, fájdalmas rózsaszínnel, lángoló pirossal, borzongató kékkel festett; vagyis a napút színeivel (ezeket a színeket mutatja a Nap az égen, ahogy bejárja pályáját).
Három kiállítás Budapesten
Csontváry először 1905-ben, majd 1908-ban és 1910-ben állított ki a fővárosban, de kortársai különcnek bélyegezték. Kritikusait nem hatotta meg, hogy Csontváry „elsőrendű művésznek” érzi magát. Főleg a tiszta színkenését kifogásolták, meg azt, hogy horribilis méretű képeket fest, 20 és 30 négyzetméteres tájképeket, miközben nem is tud rajzolni. A Műcsarnok nem is volt hajlandó beengedni a képeit. A pesti művészkörök sem igen fogadták be, mert „gőgösködő magatartást” tanúsított a Japán kávéházban, s magát az ugyanazon asztalnál ülő Szinyei Merse Pálnál is nagyobbra értékelte.
Festőnk annyira lázasan akarta beteljesíteni a küldetését, hogy sokan attól tartottak, megtébolyult. Még ma is vitatkoznak a lélekbúvárok azon, hogy skizofrén volt-e Csontváry?
1919-ben egy kérdőívben azt írta, hogy ő a világ „legnagyobb érzés plein air festője”; ezt a választ az Est című lap ki is figurázta. Csontváry a kommunista Tanácsköztársaság alatt halt meg, szegényen, köztemetőben hantolták el – pedig annak idején vagyonos ember volt. Jellemző, hogy festményeit kapzsi rokonok kocsiponyvaként akarták elárvereztetni (mert mindig jófajta belga vászonra festett, saját maga által kikísérletezett temperával). A fuvarosok helyett azonban egy Gerlóczy nevű építész vette meg a képeket – megmentve őket az utókor számára.
A magányos cédrus
A képen a fát a tomboló viharok megtépázták, de nem tudták megtörni erős törzsét... Kissé különösnek tetszhet, hogy miért éppen a libanoni cédrust festi meg egy látomásos magyar festő? Pedig erre is van magyarázat. Csontváry saját bevallása szerint hazáját nagynak akarja látni, ezért lemond a kényelemről és a bőségről, s útnak indul, hogy ecsettel a kezében „a világ megújhodásáért” küzdjön. A Nap útjának színeivel a természetfelettit akarja megfesteni. Önéletrajzi írásában azt írja: nem érti, mi célja van az embernek a háborúkkal, hisz így a mennyországba nem juthat be... „Istentelenül pedig, kérdem, mi célja van az embernek a földön?”
A cédrusról
Évszázadokkal ezelőtt az egész Libanoni-hegységet cédruserdők borították. Az újkor leghíresebb hajósai, a föníciaiak (ők voltak, ugye, Libanon őslakosai) is cédrusból építették 30 méter hosszú hajóikat. A cédrus fáját a gyanta ellenállóvá teszi a vízzel szemben, ezért házépítésre is használták, mert földbe ásva is jól tűri a nedvességet; később pedig a vasútépítés alapanyaga volt. A cédrusról a Biblia is említést tesz, Salamon király palotáját is ebből építették. Máig sokra tartják, mert szívós fa, és hosszú ideig él.
Kétségtelenül a libanoni cédrusok a leghíresebbek, Libanon címerében is cédrus szerepel. Ma már azonban alig találni ott cédrust, szinte teljesen kipusztították.
Azonban egy ligetben – az Úr cédrusai ligetben – még él pár ezeréves példány, kettő 3000 évnél is idősebb. Sőt, ma is áll az a cédrus, amelyet Csontváry megfestett: a kiálló gyökerű fa három különálló ágat növesztett, s kitüremkedik a földből. („Egyik ága kardot ránt, s fenyegeti a világot...” – írta róla később a festő.)
A fa ugyan a hatvanas években kiszáradt, de még ma is meg lehet nézni; és magyar nyelvű tábla emlékeztet a bejáratnál Csontváryra, aki róla az egyik leghíresebb magyar festményt festette. Újabban pedig a liget melletti kis kertben a magyar látogatók a festő emlékére cédrusfát ültethetnek. A képet a Magyar Nemzeti Galériában nézhetjük meg Budapesten.
