A mai ember a tárgyak bűvöletében él. Az eldobható tárgyak bűvöletében.
Régen generációk sora élte le az életét ugyanazon tárgyak között. A régi világ gyermekei hosszú ideig vágyakoztak egy-egy ajándék után.
A kislányok fodros ruhába, fűzős, száras cipőbe öltöztetett porcelánfejű babát kaptak karácsonyra, a fiúcskák pedig kisvasutat, hintalovat – és ezeket a játékokat megbecsülték. Az ő lányaik, fiaik játszottak még velük generációkon át.
A régi játékok fából, vászonból, bádogból, csupa-csupa természetes, jó tapintású anyagból készültek, ezért időtállóak voltak. Évekig szolgáltak a játék örömével. A múlt embere életének változatlan díszletei a szolid jólét bizonyítékai voltak.
Ma bizony megsértődnének a gyerekeink, ha azt mondanánk nekik, hogy évekig ugyanazzal az egy vagy két babával játsszanak – mert az tartós anyagokból készült.
Mára tárgyaink többször-sokszor lecserélődnek. A ma embere beleesett a fogyasztás csapdájába. A kutatások szerint a fiatal és kielégítetlen emberek a legjobb vásárlók, tehát a reklámok elsősorban őket célozzák meg.
Tökéletes testű, arcú influenszerek csábítanak még több vásárlásra. Nem véletlen, hogy a cégek nem az utca emberével reklámozzák a termékeiket – vagyis azzal az emberrel, akinek az árut el akarják adni.
Mert ha a reklámokból ugyanolyan molett nők mosolyognának ránk, mint amilyenek mi vagyunk, akkor nehezen lehetne bennünket rávenni arra, hogy megvegyük az x-edik fogyasztószert. Hiszen akkor nem akarnánk a reklámra hasonlítani, elégedettek lennénk magunkkal úgy, ahogy vagyunk – márpedig az elégedett ember nem jó fogyasztó.
Ez a túlhajtott fogyasztás persze szörnyen káros, mert hatalmas pazarlást eredményez a nyersanyagokat és az erőforrásokat tekintve. A végeredmény pedig elhelyezhetetlen szeméthegyek – és frusztrált karácsonyok.
