Beszélhetünk-e még közösségépítésről a közösségi oldalak esetében? Valóban dróton rángatnak bennünket a nagy cégek? Hogyan élnek vissza az adatainkkal az olyan platformok, mint a Facebook? Létezik-e kiút? S vajon visszatalálhatunk-e valaha ahhoz a közvetlen hangvételhez, amely az internet aranykorát jellemezte? Kérdések, melyekre csak a jövő adja meg a választ.
Napjaink egyik közismert szólása, hogy ha nem fizetünk egy áruért, akkor mi vagyunk az áru.
Cikkünk apropója, hogy nemrég hekkerek feltörték és törölték magazinunk Facebook-oldalát. Egyértelmű jelzés ez mindenkinek, mennyire ki vagyunk szolgáltatva a csalóknak vagy az elérhetetlen ügyfélszolgálatoknak. Beszélnünk kell Mark Zuckerberg birodalmáról, amely mára jóval több, mint közösségek hálózata. Karámba terelte az embereket korosztálytól és nézettől függetlenül. Az egyetemen volt egy csoporttársam, aki büszkén vallotta, hogy ő nem jár fel Facebookra, mert egyszerűen nem érdekli, ami odafent zajlik. Így gyakran lemaradt az órarendet érintő fontos infókról – és nem tudott más, egyéb eseményekről sem. Mert a világ jelentős része már a 2010-es évek közepén is a kék-fehér platformon élt. Ott leltünk második hazára. Ha el akartunk érni valakit, meg akartuk osztani a véleményünket, pozitív visszajelzésre vágy-tunk vagy csupán szórakozni akartunk, felmentünk a Facebookra.
Mi vagyunk az áru?
Az eredetileg egyetemi projektként, a hagyományos évkönyvek kiváltására szolgáló Facebook szó szerint megváltoztatta a világot. Akkor még nem tudtuk, hogy egy olyan házba költözünk be, ahol a tulajdonosok éjjel-nappal nyomon követik a viselkedésünket, reakcióink alapján pedig pavlovi reflexek sorát építik ki bennünk. Ahogy a híres kísérlet során a kutya már a csengő hallatán nyáladzani kezdett (azt gondolván, hogy ételt fog kapni), úgy mi is hasonlóan reagálunk egy-egy felugró értesítésre. S ez nem véletlen.
A témával foglalkozó Társadalmi dilemma című dokumentumfilmben szilícium-völgybéli szakemberek elmesélik, hogy ha huzamosabb ideig mellőzzük a közösségi applikációkat, akkor azok előbb-utóbb „csakazértis” feldobnak egy értesítést, hogy visszacsábítsanak bennünket. Azért, mert így tervezték őket, s mert így leszünk hasznosak számukra.
Napjaink egyik közismert szólása, hogy ha nem fizetünk egy áruért, akkor mi vagyunk az áru. A közösségi média esetében ez hatványozottan igaz: a hirdetők a vevők, ők fizetnek a termékért, s a mi figyelmünk az áru. Többek közt ezért futunk bele 4-5 poszt után egy számunkra releváns reklámba vagy hirdetésbe. Ezt a jelenséget hívja a szakirodalom megfigyelési kapitalizmusnak, melynek koncepcióját Shoshana Zuboff amerikai szociálpszichológus és egyetemi professzor dolgozta ki. „Az ipari kapitalizmus a természet kizsákmányolásától és ellenőrzésétől függött, katasztrofális következményeit csak most ismerjük fel. A megfigyelési kapitalizmus pedig az emberi természet kizsákmányolásától és ellenőrzésétől függ” – mondta egy interjúban.
A jelenség lényege, hogy a nagy cégek – mint a Google és a Facebook – a felhasználóiktól begyűjtött adatokat és információkat arra használják, hogy átszervezzék az emberek viselkedését. Magyarán mondva: a nagy internetes cégek többet tudnak rólunk, mint mi magunkról, így aztán a tudtunk nélkül befolyásolhatnak, hogy olyan dolgokat tegyünk (és vegyünk), amelyek az ő érdekeiket szolgálják. A megfigyelési kapitalizmus továbbá hatással van a kulturális és politikai életre is. Utóbbira jó példa a 2018-ban kirobbant híres Cambridge Analytica botrány, melyben a cég csaknem 90 millió Facebook-felhasználó adatait szerezte meg jogtalanul, hogy azokat aztán politikai célokra használja fel. (Például a választók szavazási preferenciáinak befolyásolására a 2016-os amerikai elnökválasztás vagy a Brexit-népszavazás során.)
Ne kergessünk naiv ábrándokat: amikor belépünk ezekre az oldalakra, mindannyian elfogadjuk a felhasználási feltételeket, s végső soron önként osztunk meg információkat magunkról, melyekből aztán a körmönfont algoritmusok csemegéznek. Persze attól még nem kellene visszaélni az adatainkkal – ahogyan azt a Meta (lánykori nevén Facebook) teszi. Nem véletlen, hogy az Európai Unióval rendre meggyűlik Zuckerbergék baja, hiszen az számos adatvédelmi rendeletet vezetett be az elmúlt években, köztük a GDPR-t, melynek megsértéséért a Metára idén májusban 1,2 milliárd eurós büntetést róttak ki. S bár egyre több országban merültek fel aggodalmak a Facebook működésével kapcsolatban, illetve perek sokasága zúdult a kaliforniai székhelyű vállalat nyakába, ezek nem sokat érnek. A büntetést kifizetik (vagy fellebbeznek), a pereket elhúzzák, etikátlan tevékenységeiket pedig szemrebbenés nélkül folytatják.
Kék pipa és nincs koncepció
Nézzük most meg a felszínt, amely a háttérhez hasonlóan igencsak szövevényes. Egyfelől a Meta birtokában van még az Instagram és WhatsApp is, másrészt a cégnél már jó ideje tombol a kreativitás hiánya – már ha a riválisok megoldásainak lemásolását nem tekintjük annak. Zuckerkbergék ezen a téren nem voltak restek. A Snapchat 24 órás formátumából lettek a Történetek, a TikTok rövid videóiból pedig az úgynevezett Reels-videók. Ráadásul a Meta idén nyáron elindította saját Twitter-klónját, a Threadst is – a napnál is világosabb, hogy ma ezek a cégek már meg sem próbálnak egyediek vagy kreatívak lenni. (Mert persze a konkurenciát sem kell félteni.) Csak a jól bejáratott eszközökre építenek, hogy minél több felhasználót tudjanak maguknál, minél több profitot termelve.
S ha már profitról van szó: hamarosan érkezik a kizárólag európai piacra szánt, reklámmentességet ígérő Facebook és Instagram. Fiókonként 10 eurót kóstál majd, egyszóval fizetős! Emellett a híres-neves kék pipát is áruba bocsátották, amely után oly sok feltörekvő influenszer sóvárgott. (A kék pipa jelképezte, hogy hiteles profilról van szó.)
Nem mellesleg a kék pipa kiárusítása sem eredeti ötlet, mivel a modellt elsőként Elon Musk vezette be az azóta már X-re átkeresztelt Twitteren.
Kiút
A Facebook napjainkra olyanná vált, mint a kapszulás kávézás: működik, kényelmes, de hosszú távon fenntarthatatlan. Organikusan már szinte lehetetlen elérni rajta az embereket, elég megnézni, hogy a több tízezer követővel rendelkező oldalak posztjain olykor alig-alig van három számjegyű reakció. A rendszer mindemellett értékel és büntet. A cenzúrát jobbára algoritmusok végzik, amelyek nem tudják megkülönböztetni a művészetet a pornográfiától, s akár egy női mellbimbó miatt is letilthatják a tartalmat. Így járt a willendorfi Vénusz-szobrocska, de a meztelenség miatt Gustave Courbet A világ eredete című festménye sem úszta meg a törlést. Sőt, olyan is előfordult, hogy a rendszer egy láda hagymát nyilvánított túlszexualizált tartalomnak. S akkor a vélemények ugyancsak egyoldalú cenzúrájáról még nem is beszéltünk.
Nem csoda, ha manapság már csak kommentelni járnak fel az emberek a Facebookra, hogy kiadják magukból a feszültséget és belerúgjanak a másikba. Egy toxikus, fülledt levegőjű, túlzsúfolt kis szoba: ez ma a Facebook. S ennél már csak lejjebb lesz, mert a hajó évek óta süllyed. Persze nem tanácsos egyből a vízbe ugrani, inkább csak induljunk el a mentőcsónakok irányába. Szokjunk vissza a kevésbé kényelmes üzemmódra. Mert az internet nem egyenlő a Facebookkal és társaival. Így például az e-mail-marketing jó alternatíva lehet, hiszen egy hírlevél sokkal személyesebb és közvetlenebb módja a követőkkel való kapcsolattartásnak. A hírekről sem kell lemondanunk, hiszen már a Facebook előtt is léteztek RSS-hírolvasók, ahogyan a Pinterest is jó alternatíva lehet a fényképes tartalmakra. De van egy még jobb ötletem: vásároljunk nyomtatott újságokat és magazinokat, hiszen az a miénk marad. S még a cenzorok sem érik el, hisz már kinyomtattuk.
