Ezzel a címmel mutatta be legújabb előadását a pozsonyi Ifjú Szivek Táncszínház. Ha eddig nem tudtuk, ki volt Martin György, ezek után biztosan megjegyezzük. Egyenesen a Borbély Jolán, a felesége kérte meg Hégli Dusant, hogy a Martin György szívének oly kedves tájékok fiataljai is megismerjék, hogy milyen csodálatos táncokat táncoltak és népdalokat énekeltek az ő apáik és anyáik anno. Mert Martin György szerette tájainkat és táncainkat, azért tért vissza hozzánk olyan sokszor.
Martin Györgyöt a néptáncosok Bartókjának is nevezik. Fiatalon, 51 évesen halt meg. De ki is ő, s mit érdemes tudni róla? Ismerjük hát meg a néptáncosok Bartókját az Ifjú Szivek Táncszínház művészeti igazgatója, a koreográfus Hégli Dusan által.
– Miért jelzőoszlop Martin György neve a néptáncban?
– Számtalan néptánccal kapcsolatos adatgyűjtést vitt véghez nem csupán nálunk, de Erdélyben és Magyarországon is. Ma ott tartunk, hogy Közép-Európában nem is nagyon lehet értelmezni a néphagyományt vagy a néptáncot Martin György megállapításai nélkül.
– Miben számított ő újítónak?
– Vegyünk egy mai fiatal táncost Jókáról, aki megtanulja ugyanazt a táncot, amit elődei, apái táncoltak régen. Ámde vigyázat, nem elég csupán mechanikusan betanulni a mozdulatokat! Ezeket a táncokat értelmeznünk is kell – és Martin György igazából ehhez adott nekünk kulcsot. Megteremtett egy tudományt, amelyet úgy hívnak: etnokoreológia. Vagyis a 20. század közepén, pontosabban az ötvenes években megalapította magát a néptánctudományt, s összehasonlító tánckutatással is foglalkozott.
Martin György nem csupán Magyarországon, hanem a szomszéd országokban is járta és tanulmányozta a falvakat, összehasonlította az ott élők táncait. S miként Bartók, ő is baráti kapcsolatokat teremtett a kelet-európai népek többi kutatójával is. Gyűjtőútjain – a tánczenei lejegyzések mellett – a népdalokat is feljegyezte. Jelentősek a különféle ritmikai megörökítései.
– Ez mit jelent pontosan? Hiszen, ugye, addig is különbözőképpen táncoltak az egyes tájegységek népei...
– Martin György nyelvész végzettségű volt, ezért morfológiailag tájegységekre, vagyis találóan táncdialektusokra osztotta a táncokat – azt például, hogy „erdélyi”, „dunántúli”, „északi dialektus”, ő fogalmazta meg. Ő határozta meg először, hogy ezeknek a táncoknak milyen technikái és jellemzői vannak.
– Kutatásainak fontos öröksége az is, hogy nem lehet csupán magyar szempontból vizsgálni a néptáncokat a nemzetiségi átfedések miatt. Az európai kultúrtörténeti korszakok lenyomatait is megfigyelte – a nagy, bő szoknyás viseletek Kelet-Szlovákiában például barokk kori „maradványok”, míg az erdélyiek hosszú szoknyái inkább reneszánsz koriak. A korszakok lenyomatai, a különféle népek keveredésének átfedései ugyanúgy a táncban is megfigyelhetőek: például amit mi, magyarok ugrós táncnak ismerünk, annak gyökerei a dél-franciaországi „la volta” nevű tánchoz köthetők.
Akkoriban is ugyanúgy jöttek és hódítottak a divatok, mint ma bármelyik TikTok-trend, csak természetesen sokkal lassabban történtek ezek a folyamatok. Az akkori divatos táncok, hangszerek, dallamok a nemesi rétegtől indultak, s jutottak el fokozatosan a kiszolgáló személyzeten vagy az ott játszó falusi zenészeken keresztül a jobbágyközösségbe...
– Ezért van például, hogy egy Kolozsvár környéki, mezőségi vagy széki dallam visszaköszön Dél-Franciaországban is. Ilyen az is, hogy magyar jellegzetességnek tartjuk a tekerőlantot vagy a dudát, azok azonban a XIV-XV. században egész Európában elterjedtek voltak.
– Vannak folytatói Martin György kutatói munkásságának?
– Az általa felgyűjtött hatalmas adatmennyiség révén – például a némafilmek alapján – igyekszünk rekonstruálni még ma is a táncokat. Ezekből kiindulva aztán visszamegyünk a falukba, hogy pótoljuk a hiányzó láncszemeket. Nem egyszerű azonban annak a dolga, aki ma ilyen jellegű kutatómunkába fog. Tudni kell ugyanis, hogy a néprajztudomány úgy tartja, hogy azt nevezzük hagyományos kultúrának, ami a paraszti társadalmakban létrejött. Ennek a csúcspontját pedig valahová a XX. század elejére teszik.
Hégli Dusan vezetésével készült el az Ifjú Szivek Táncszínház Martin György utolsó szavai című előadása
– Az első világháború kitörésével és a vasút elterjedésével viszont a különféle tájegységek között elmosódtak a határok. Aki 1900-ban született, annak a legnagyobb táncos – azaz a házasság előtti – évei még az első világháború előtti időszakba belefértek. Ők voltak azok az emberek, akik az ötvenes, hatvanas években 65-70 évesek voltak. Ez az úgynevezett aranygeneráció, amelytől a legtöbb néprajzzal kapcsolatos adatot össze lehetett gyűjteni. Persze, most is vannak olyan idős emberek, akiktől értékes adatokat gyűjthetünk, viszont tudni kell, hogy az ő életük úgy zajlott le, hogy már jelen volt a rádió és a tévé, melyek egyaránt hatást gyakoroltak rájuk és a kultúrájukra.
– Az iskolai néptáncoktatás mennyiben segít tovább éltetni a régi táncokat?
– Segít, segít, de azt is tudjuk, hogy ami az iskolában kötelező, az egy idő után már nem olyan vonzó. Amikor Genfben voltunk néptáncot oktatni, találkoztam ott élő magyarokkal, akik az órára érkeztek a helyiekkel. Azt mondták, hogy ők csak itt, külföldön kezdtek el néptánccal foglalkozni – mert bár igaz, hogy otthon is lehetett volna, de akkor az kötelező volt. S mivel kötelező volt, úgy nem szerették. Amióta azonban emigráltak, fontossá vált számukra visszanyúlni a gyökerekhez.
– Ön számára melyik az itteni térségek közül a legérdekesebb?
– Tánc szempontjából rendkívül érdekesnek találom a gömöriek pásztorvilágát, tehát a hozzájuk kötődő pásztortáncokat. A viseletek terén pedig az archaikus martosit vagy a zoboraljait emelném ki. A nagyon északi nyelvterületek vegyes lakosságú falvai – mint Magyarbőd vagy Györke – szintén nagyon érdekesek számomra. Ezek részben magyar, részben szlovák, részben ruszin nyelvterületek, amelyek esetében rendkívül különlegesnek tartom a többszólamú éneklést. Régi jelenség egyébként, hogy e népek a dalokat is lefordítják egymás közt.
Mindenki ismeri gyerekkorából az „Egy boszorka van…” kezdetű dalocskát. Ezt például Bartók szlováktanárnőkéntdolgozó édesanyja fordította le szlovákból, Bartók pedig megírta a gyerekeknek zongoralecke formájában.
– Ez a fajta átfedés azonban nem csupán nyelvek, hanem tájegységek között is működik... A csitári hegyek alatt című dalról azt gondolnánk, hogy székelyföldi, valójában azonban egy zoboraljai dal. A zenében – vagy akár a táncban is – azok a legizgalmasabb területek számomra, ahol valamiféle átfedés figyelhető meg. Ennek az ütközési pontnak pedig nem kell mindig nemzetiséginek lennie. Lehet például urbánus, azaz városi és népi átfedés is, vagy akár rendbeli is. Ezek gyakran megtermékenyítették egymást – és sosem fogjuk megtudni, hogy Mozart a legismertebb dallamait Bécs valamelyik kis utcájában fütyörésző „melósoktól” hallotta-e...
– Előadásuk nagy sikert aratott. Mit érzett a bemutatók után?
– Szeretem látni azt, hogy az emberek egy jó előadás után nevetnek vagy sírnak, hogy valamilyen módon megérinti őket az alkotás. Emellett szeretem a „flow” érzését, amely elkap a kutatómunka vagy alkotás közben. Számomra, amit csinálunk, nem egy teátrális, oltárszerű valami, hanem élő tisztelet. Mi, magyarok általában hozsannákat, nagy és szép szavakat mondunk ahelyett, hogy a hagyományainkat „használnánk”, mégpedig úgy, hogy megismernénk, kipróbálnánk és megkóstolnánk őket – s nem kell, hogy ezzel kizárjuk a modernt, a mait. Azt keressük a munkánk során, hogy hogyan tudunk aktuálisak lenni, felhasználva a hagyomány eszköztárát. Szerintem ha tisztelettel használjuk azt, amit elődeink tudtak, azzal leszünk képesek csak igazán közösséget teremteni.
