A megbeszéltnél korábban érkezem a Komáromi Jókai Színházba, s egy hosszú kérdéssorral a kezemben várom Matusek Attilát. Ruganyos léptekkel szalad fel a művészbejáró lépcsőjén, és egy laza mosollyal üdvözöl. Hasonlóképpen zajlik a beszélgetésünk is a színház büféjében: hol lelkes, hol elgondolkodó arccal válaszol, néha pedig az izgatottságtól szinte fel akar ugrani a székéből, amikor a színházban, a forgatásokon vagy épp a családjával szerzett élményeiről mesél.
Matusek Attila (32, Komárom) a komáromi ipari szakközépiskolában érettségizett, ám a praktikus nevelés ellenére végül a színészet mellett döntött. Ebben nagy hatással volt rá nemcsak Kiss Péntek József (a Komáromi Jókai Színház egykori igazgatója), de Szabó Csilla drámapedagógus ÉS?! színháza is. Kaposváron diplomázott, majd néhány évig a szombathelyi Weöres Sándor Színházban játszott, s hazatérte óta a Komáromi Jókai Színház tagja. Emellett megjelenik a képernyőn is: szeptembertől a Pressburg többnyelvű sorozat főszereplőjeként láthatjuk az STV2-n.
– Most debütált a Pressburg a Szlovák Televízió kettes csatornáján. Hogy éled ezt meg a sorozat főszereplőjeként?
– Lélekben már elengedtem a projektet. Molnár Csabával, a rendezővel is így beszélgettünk róla egy ideje: felvettük, megvágták, leadták – ilyenkor már az ember semmit nem tud vele csinálni. Persze, azért biztos sokat fogok morgolódni rajta, amikor majd megnézem. Korábban azt mondtam, soha nem akarom visszanézni magam, de kíváncsi vagyok erre a sorozatra. Emlékszem egy részre, amit Csabi küldött régebben nyers változatban, és már akkor gondolkodni kezdtem, mennyi mindent lehetett volna másképpen csinálni. Az ember önkéntelenül is ostorozza magát ilyen pillanatokban. De ha nem is lesz pont olyan, amilyennek elképzelem, nagyon bizakodó vagyok: hogy a történet a maga sokszínűségével, szerteágazó történeti szálaival izgalmas és szerethető lesz a nézők számára.
– Az általad alakított főszereplőt Attilának hívják, ahogy téged is. Másban is hasonlítotok?
– Amiben biztos hasonlítunk, az a felnövéstörténetünk; a körülmények, amelyek meghatároznak minket.
Tóth Attila egyszerű falusi családból származik, és én is hiába nőttem fel Komáromban, igazából nem érzem magam városi gyereknek. Faluban mindig városinak számítottam, nagyvárosban pedig vidékinek.
– Van esetleg olyan tulajdonság, amelyet a saját énedből adtál át a sorozatbeli Attilának?
– A sorozatbeli Attila inkább forrófejű, intuitívan és hirtelen reagál. Bár én is tudok olykor indulatos lenni, egy döntés előtt mégis mindig racionálisan átgondolom a lehetőségeket és a következményeket. Emiatt sokszor éreztem úgy, hogy lassabban, nyugodtabban reagáltam, mint a karakter tette volna. Ő nem gondolkozik a következményeken, csak ha már megtörténik a baj. A való életben én ezt próbálom elkerülni.
– A Pressburg egyik központi motívuma az otthon. Számodra ez mit jelent?
– Ha elsőre kellene rávágnom, a válasz egyszerű: Komárom. Szerintem az is marad, tudja fene, miért. Évekig játszottam Szombathelyen, és ott szintén otthon éreztem magam. Szerintem alapvetően nem egy konkrét hely az otthon, lehet az bárhol, ahol az ember jól érzi magát. Azt hiszem, a szeretett emberek határozzák meg, hol van.
– A sorozatban lévő Attila sokat küszködik a szlovák nyelvvel. Neked milyen tapasztalataid vannak az államnyelvvel?
– Nyilván hallani a beszédemen, hogy magyar vagyok, hisz nem is jártam szlovák egyetemre. Bár a középiskola óta fejlődött valamelyest a szókincsem, továbbra is szörnyen ragozok, és a kiejtésemen is dolgozhatnék még. Igyekszem önironikus lenni, ha a szlovákot használom. Inkább én csinálok viccet a hibáimból, mielőtt mások tennék ugyanezt. Az egyik forgatási napon szólt Csaba, hogy „Attila, kicsit hozd vissza a magyar akcentust, mert elkopott”. Pedig csak annyira izgultam, hogy jól megtanuljam a szlovák nyelvű szövegeket, hogy néha már túl könnyen jöttek ezek a mondatok.
– Az 2023/24-es évadban négy nagyszabású bemutatót tartott a Komáromi Jókai Színház, s te mindegyikben szerepeltél. Mit viszel magaddal ezekből az élményekből? Meg tudja változtatni az embert egy próbafolyamat?
– Úgy érzem, az évek során minden játszott szerep fokozatosan beleépült a személyiségembe. Talán ijesztően hangzik, de valójában nem az: ez néha csak egy gesztus vagy jellemvonás szintjén történik. Azokat a tulajdonságaikat próbálom átvenni a szerepeimnek, amelyeket saját magamban hiányolok. Azt vettem észre, hogy egy-egy konkrét szituációban, amelyben csodáltam a karaktereimet – például bevállaltak egy nehéz helyzetet, kiálltak magukért vagy épp alázatot gyakoroltak –, mindig arra gondoltam, hogy igen, így kellene ezt csinálni.
Mintha a színészet egyfajta terápia lenne. És valóban, ha összehasonlítom a mostani és a tíz évvel ezelőtti énem, óriási a különbség. Aki nem ismer elég közelről, mint például a barátaim, lehet, hogy fel sem ismerne.
– Mondhatni tanulsz a szerepeidtől?
– Igen, de ez nem mindig tudatos. Olykor csak visszamenőleg jövök rá.
– Mondják, hogy egy színésznek a teste a munkaeszköze. Hogy látod ezt?
– Egyetértek. Szoktam is mondani, hogy a „testemből és a lelkemből élek”. Számomra egyébként mindig is fontos volt a testtudat, és eleve a mozgásszínház volt az, ami fokozatosan a színészet felé terelt. A színházban mindig sarkalatos pont lesz, hogy a test jelen legyen – és nem csak fizikai értelemben. A színművészet alapvető témája, hogy hogyan játszik a test: mi mindent lehet egy érintéssel vagy magával a mozgással kifejezni. És ez nem arról szól, ki hogyan néz ki, illetve milyen a fizikuma, hanem arról, hogy kifejező legyen, hogy maga az ember legyen jelen.
– Ebben az esetben az előnyös fizikum nem is segíti a színészt? Mennyire igaz ez a te megjelenésedre? Előny vagy hátrány a jó külső?
– Szerintem tud hátrány lenni, sőt. Nemrég elkezdtem bő szabású ruhákat hordani, mert feltűnt, hogy sokan szóvá teszik a külsőmet, és már jóformán több megjegyzést kapok a kinézetemre, mint a színészetemre. Ez óhatatlanul is beskatulyázza az embert. Persze jólesik a dicséret, hisz egy sportos testen sokat kell dolgozni, de ugyanannyi munka játszani is vele.
A Pressburg egyes jeleneteit a várkonyi gyümölcsösben forgatták, a képen a főszereplő Matusek Attila (Komáromi Jókai Színház).
– Mégis: ez is hozzájárult, hogy szert tettél egyfajta népszerűségre, elsősorban a nők körében. Hogy éled ezt meg?
– Nem szoktam ezen gondolkozni. Nyilván jólesik. Szeretek tetszeni az embereknek, de nem ez a prioritás, nem érzem magaménak a nárcisztikus hajlamot. Inkább magam miatt tartom fontosnak a külsőt: voltam duci kisfiú, és nem szerettem magam olyannak. Nem a csúfolódás miatt, hanem mert lomhább voltam, az a mackós fajta, és nem éreztem magam jól a bőrömben. A tempómmal, a habitusommal voltam elégedetlen. Most sokkal könnyedebb és magabiztosabb vagyok. Azért tornázom elsősorban, hogy jól érezzem magam a bőrömben: magamnak akarok megfelelni, nem másoknak. A nőideálom sem ilyen, bár sosem volt. Nem várom el egy nőtől, hogy tökéletes, kisportolt teste legyen. Szép dolog az esztétika, de egy férfinál is sokkal fontosabb az, hogy jó humora és karizmája legyen.
– A színházban és a forgatásokon is feszített a munkatempó. Mik azok a tevékenységek, melyek kikapcsolnak?
A testmozgás és az olvasás, bár amióta apuka lettem, nehezebben szakítok ezekre időt. Emellett nem igazán sikerült megtanulnom, hogyan egyensúlyozzak a munka és a családi élet között, s nem tudom, menni fog-e valaha. Ettől függetlenül igyekszem annyit lenni a kislányommal, amennyit csak tudok. Ez is egyfajta kikapcsolódást jelent számomra, bár azért van ebben egy furcsa paradoxon: a gyerekkel töltött idő egyszerre lefárasztja és fel is tölti az embert.
– Miket szoktatok együtt csinálni?
– Játszótérre járunk, a kislányom ugyanis nagyon szeret csúszdázni. Vagy nemrég voltunk a Malkia Parkban, az egy csodás őrület volt, együtt lesni az állatokat, imádja őket. Ahogy a könyveket is – nem tudom, hogy alakult ez ki nála, mert pont a születése után kevesebbet olvastunk; valahogy mégis gyorsan rászokott. Rengeteg mesekönyve van, azokból kell állandóan felolvasni, egy csomó szót így tanult meg.
– Milyen tapasztalat lányos apukának lenni? Másképp látod ettől a nőket, a női létet?
– Az első pillanattól örültem annak, hogy lányom lesz. Szerintem nem is tudnék fiús apuka lenni. Nem nézek focit, illetve más, tipikusan „férfias” szokások is valahogy távol állnak tőlem.
Mondhatni feminista vagyok. A nőknek nagyobb az igazsága, mint a férfiaknak, csak sokszor mellőzzük ezt, esetleg nem vesszük észre. Én igyekszem a nők pártjára állni, amikor csak lehet.
– Van valamilyen hobbi vagy szenvedély, amit szeretnél a lányodra átörökíteni?
– Nem akarom rászoktatni semmire, majd kiderül, hogy ő mire vágyik. Bár az már most feltűnt, hogy szeret szerepelni, öltözködni, forogni a tükör előtt. Ha most kellene megjósolnom, lehetne modell vagy színésznő – de ezt majd ő úgyis eldönti. Nem akarom egy konkrét irányba terelni, szerintem hamar kialakul magától, mi szimpatikus egy gyereknek, mi érdekli. Bármi is lesz, abban szeretném támogatni, illetve segíteni a fejlődését.
– Dunamocson építkeztek, a családi házatokat te magad építed. A szó legszorosabb értelmében otthont teremtesz. Milyen élmény ez számodra?
– Azt nem állíthatom, hogy mindent egymagam építek, de a munka oroszlánrészét valóban én végzem. Amikor elkészült a házunk alapja, tudatosítottam, hogy minden egyes vasat én hajlítottam meg és kötöztem össze benne, tehát amikor ráöntötték a betont, tudtam, hogy az egész jó alapokon fog állni. Megnyugtató a tudat, hogy nem fog megsüllyedni a ház. A YouTube egyébként nagyon jól jött, de még fontosabb volt apukám és apósom rengeteg segítsége, sőt: néha a barátok is csatlakoztak. Rendeztünk pár brigádot, eljöttek a legjobbak, és segítettek alapozni, cserepet rakni a tetőre... Jó kis önismeret ez a folyamat, s valahol hasonlít a színházra. A színházban is építesz, csak nem kézzelfogható a végtermék, egy háznál viszont igen. Mindkét esetben igaz azonban, hogy te jobban látod a hibákat, azokat a kis görbületeket, amelyek másoknak talán fel sem tűnnek. Az a kis tökéletlenség pedig egyrészt zavar, másrészt meg büszke vagy az eredményre.
Forgatás a várkonyi almáskertben
– A színházban is véget ért a „nyári szünet”. Volt időd ténylegesen szünetet tartani? Hogy töltöd általában a nyarakat?
– Kicsit olyan ez, mint az iskolában. Júliustól már nem játszunk, illetve új próbafolyamatot csak augusztus végén kezdünk. Ennek ellenére sosem tudom előre megjósolni, mennyi szabadidőm lesz. Ilyenkor szokott az ember nyári táborokat vállalni, idén például eljutottam az Árgyélus színjátszó táborba Csallóközaranyosra, amely gyerekeknek szól. Emellett néha bejön egy-egy forgatás, de ezek gyakran bizonytalan vagy váratlan dolgok. A Pressburgot két éve kezdtük felvenni, amikor azt gondoltam, hogy lesz egy szabad nyaram, aztán helyette harminc forgatási nap következett. Ám ha mégis vissza kellene emlékeznem pár évvel ezelőttre, amikor lazább nyaraim voltak, akkor azok mindig a barátaimról szóltak. Illetve szívesen utazok, ha tehetem. Olaszországba bármikor visszamennék, nagyon szeretem a konyhájukat, a mentalitásukat.
– Mik a terveid a közeljövőben? Hol láthatnak majd viszont a nézők?
– Most szeptemberben kezdték adni a Pressburgot az STV2-n, illetve jövő év januárjában debütál a Ranč című sorozat a Joj TV-n, amiben egy kisebb szerepet játszom. Októberben lesz a Windsori víg nők bemutatója a Komáromi Jókai Színházban, decemberben pedig a Tartuffe kerül színpadra Kassán a rendezésemben, melyet elhozunk majd Komáromba is.
Finta Viktória
