Szendi Gábor magyar pszichológus. Klinikai szakpszichológusként szorongásos-depresszív betegeket kezel (Depresszióipar című könyve nagy visszhangot váltott ki). Emellett a funkcionális meddőségben szenvedők pszichoterápiájával foglalkozik.
– Könyvében azt írja: a dolgok mai állása szerint az minősül betegségnek, amit a gyógyszeripar annak tart. Ez alól a meddőség sem kivétel...
– A medikalizációnak van egy csapdája: minél jobb a mikroszkóp felbontása, annál inkább megtaláljuk az elváltozásokat – csak éppen az egészet tévesztjük szem elől. A stressz, szorongás és depresszió is okozhat meddőséget – csak ez pszichobiológiai mechanizmusokon keresztül valósul meg. Ha a sejtek szintjén vizsgálódunk, azt látjuk: ez vagy az gátol valamit. Erről az orvostudománynak mindig ugyanaz jut az eszébe: adjunk be egy olyan szert, amely majd a problémát megoldja. Holott ha félretennénk a mikroszkópot, és az egész embert néznénk, akkor kiderülne: a betegnek nem biztonságos a párkapcsolata, amitől szorongani kezd, és ez meddőséget okoz nála. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk – leszámítva az organikus okokból eredő nőgyógyászati elváltozásokat –, hogy a meddőségi esetek kb. 50-60%-a valamilyen módon pszichés okokra vezethető vissza. Több olyan külföldi vizsgálat volt, amikor a nők csoportos terápián vettek részt, ahol megtanították nekik, hogyan kezeljék a stresszt és a depressziót – és fele részük teherbe esett. A vizsgálatra olyanokat válogattak be, akik már két éve nem tudtak teherbe esni, még mesterséges úton sem. Mert létezik egy olyan megközelítés is, mely szerint a meddőség az egyén élettörténetéből, környezetéből, életfeltételeiből levezethető adaptív válasz. A meddőség tehát a helyes válasz bizonyos körülményekre. Lehet, hogy a szervezetnek jó oka van nem teherbe esni?
– Ön gyakran közelít az evolúciószempontjából a jelenségekhez...
– Ha az evolúció szemszögéből nézzük, mindig oda kell képzelni azt a több millió évet, ami alatt az ember kifejlődött. Sok milliárd nemzedéken át csiszolódott ki a nőstény azon képessége, hogy szabályozni tudja saját termékenységét. Magyarán: minden állat arra törekedik, hogy szaporodjon, minél több életképes utóda legyen. Azoknak a nőknek van erre a legnagyobb esélyük, akik „beépített szűrők” segítségével meg tudják „jósolni”, mikor érdemes teherbe esni és szülni, mikor nagyobb annak a valószínűsége, hogy az utód életképes lesz. S ha a körülmények nem kedvezőek, akkor a szervezet “megmakacsolja” magát.
Tehát ha nem organikus, szervi okok állnak a háttérben, a nő nem meddő, hanem kifinomult biológiai mechanizmusokon keresztül késlelteti termékenységét! Mintha eltenné a termékenységét egy olyan időre, amikor nagyobb esélye lesz arra, hogy sikeresen hordja ki és nevelje fel utódát.
– Mikor nem kedvezőek a teherbe esés körülményei?
– Több kockázati tényező gátolhatja a megtermékenyülést, illetve a magzat kihordását. Először is az, hogy van-e elegendő táplálék. Azt gondolhatnánk, ez ma már nem téma. Pedig elég csak arra gondolni, milyen sok nő fogyókúrázik. Az alultápláltság pedig az agy számára „táplálékhiányos környezetről” ad hírt. Tavaly például megjelent egy tanulmány egy külföldi nőgyógyászati szaklapban, miszerint Ausztráliában és Új-Zélandon bizonyos testtömegindex fölött és alatt nem kezelik a meddőséget. Kiderült ugyanis: ha 20% alatt van a test zsírtartalma, akkor kimaradhat a menstruáció. Ez a helyzet paradox módon túlsúlyos nőknél is fennáll. Az alultápláltság észrevehetetlen formája a vitaminhiány. Meddőséget okozhat az intenzíven űzött sport is, ugyanis az emberi szervezet a folyamatos fizikai aktivitást stresszként érzékeli. Csak az ember olyan oktalan, hogy feleslegesen rohangál; egy épeszű állat kétszer is meggondolja, hogy fusson-e egy métert is, ha annak nincs valami haszna. A sportoló nőknél nagyon gyakori a menstruáció kimaradása, ami részben az alacsony testzsír, részben pedig a folyamatos stressz miatt van. A sport és az éhezés nem tömegprobléma. Tömegprobléma viszont a stressz, a szorongás, a depresszió, és az általuk okozott tartós negatív érzelmi állapot.
– Mi történik stressz esetében? Hogyan reagál erre a női szervezet?
– A reprodukciós képesség feltétele a normális női havi ciklus, aminek működését bonyolult rendszer szabályozza, élén a hipotalamusszal. A hipotalamuszhoz kapcsolódik a hipofízisnek (agyalapi mirigynek) nevezett „tartály”, amely hormonokat bocsát ki. Például a CRH-hormont, amely a szaporodás egyik szabályozójának tekinthető. Terhesség idején ezt a hormont a méh is termeli, mégpedig a terhesség idejével arányos mennyiségben (majd elér egy szintet, ami belső jel a szülés megindulására). Ám míg a méhben termelődő CRH védi a terhességet, addig hipotalamikus eredetű gátolja a szaporodást, tehát veszélyes környezetben nem enged utódot világra hozni. Normális esetben a méhben termelődő CRH gátlólag hat a hipotalamusz CRH-termelésére, így védi a terhességet. Stressz vagy depresszió hatására azonban fokozódik a hipotalamikus CRH termelődése, ráadásul a kétféle eredetű CRH hatása összeadódik. Így idő előtt eléri a szüléshez szükséges mennyiséget, és korábban beindul a szülés (olyan, mintha az illetőnek sietne a biológiai órája). Ha valaki tartós stressznek van kitéve, akkor a mellékvese által termelt stresszhormonszint is magas, ami gátolja a nemi hormonok termelődését és a pete megtapadását. A női szervezet rendkívül érzékeny a stresszre (a munkahelyi stressztől kezdve mindenre), azonnal megváltoztatja a ciklus hosszát: megrövidíti, elnyújtja, elmarad, de egy a célja. Az evolúciósan kialakult „szűrő” azt mondja: ha veszélyes odakint a környezet, akkor abba nem érdemes utódot szülni. A környezet veszélyességét pedig a szervezet úgy tudja felmérni, hogy milyen magas a stresszhormonszint.
Szendi Gábor (© tenyek-tevhitek.hu)
– A párkapcsolat minőségének van-e valamilyen hatása a meddőségre?
– Mint már mondtam: minden jelenség igazi értelmét az evolúciós történet, az eredeti őskörülmények adják meg. Sok jel utal arra, hogy az ősembernek tartósabb kapcsolatai voltak. Mert különösen az őskorban igaz volt: ha a nő megszülte a gyermekét, és nem volt mellette a férfi, aki hazahordta a táplálékot, akkor az utód elpusztult. Vannak is ilyen vizsgálatok: az Amazonas menti őserdőkben élő indiánoknál megfigyelték, hogy a jó vadászoknak több feleségük és gyerekük van. Egyszerűen azért, mert képesek több táplálékot hazavinni, így több utódot felnevelni. Ha ebből a szemszögből nézzük: a nőben külön szűrő alakult ki annak a felmérésére, számíthat-e a férfira, szülhet-e neki gyereket. Sokszor nem is a férfin múlik a dolog. Ha például a nőnek kora gyerekkorában olyan tapasztalatai voltak, hogy nem bízhat a szüleiben, nem figyeltek rá, akkor a nő azt tanulta meg, hogy ő nem szerethető, és a másik bármikor elhagyhatja őt. Három kötődési stílust különböztetünk meg: biztonságosan kötődő, ambivalensen kötődő és kötődést kerülő típust. Amerikai vizsgálatok azt mutatják, hogy az emberek fele biztonságosan kötődik, a másik rész pedig fele-fele arányban ambivalens, illetve kötődést kerülő.
Egy spanyol kutató ezt a funkcionális meddőség fényében vizsgálta, és azt mutatta ki: a funkcionális meddőség a nem biztonságosan kötődő csoportban sokkal gyakoribb. Ami azt jelenti: lehet a férfi bármennyire szerető, ha a nőben van egy ősélmény, miszerint ő nem bízhat senkiben, akkor a férfiban sem fog bízni.
– Miért vált a meddőséggel foglalkozó tudomány is egyfajta iparággá?
– Orvosi szempontból a meddőség a szervezet hibás működése, tehát rendellenes. Az orvostudomány nem akar tudomást venni arról, hogy a meddőségnek pszichés és pszichoszociális okai is lehetnek. A meddőségi centrumok azt mondják: a háttérben valamilyen szervi vagy hormonális eltérés áll. Ezeket a centrumokat súlyos felelősség terheli: azt mondják, aki náluk nem esik teherbe, az valóban meddő. Pedig az utánkövetéses vizsgálatok azt mutatják, hogy a centrumokat sikertelen beavatkozások után elhagyó nők 20-25%-a spontán teherbe esik. A meddőségipar felelőssége, hogy kizárólagos megoldásként tünteti fel magát. A lényeg, hogy kipréseljék a páciensből a pénzt, aztán sorsára hagyják. És ez nagyon sok ember életét tönkreteheti, mert hiszen nem tudjuk, a lemondás kire hogyan hat. Van, aki örökbe fogad, viszont van, aki életre szólóan megnyomorodik, nem jut túl a súlyos megbélyegzettségen. Olyan ez, mintha kifosztanák a nőt: érzelmileg és anyagilag is. A meddőségipar ma óriási piaccal dolgozik! És nem tűri, hogy a betegek érdekét nézzük. Nem mondják a nőnek: ne haragudjon, de magának le kellene fogynia, vagy híznia kellene, és mindjárt jobbak lennének az esélyei. A depresszió vagy a szorongás is megnöveli a rizikót, hogy sikertelen lesz a mesterséges megtermékenyítés. Ráadásul minden egyes sikertelen megtermékenyítés óriási kudarc: a nő egyre jobban beássa magát a depresszióba. Volt erre egy érdekes vizsgálat, amikor közvetlenül a mesterséges megtermékenyítés előtt mérték meg a stresszhormon szintjét, és kiderült: azoknál, akiknél hirtelen megnőtt, sikertelen volt a mesterséges megtermékenyítés.
– Mit tanácsol azoknak a pároknak, amelyeknek nem sikerül a teherbe esés? Először hova, kihez forduljanak?
– A meddőség medikalizálódása azt jelenti, hogy az emberek ma nem a természetre bízzák, mikor essenek teherbe. Mert annak megvan az optimális ideje. Sok olyan párral találkozni, amelyek mesterségesen kitolják az időt, mert először legyen meg a kocsi meg a ház, utána jöhet a gyerek. Aztán meg idegesek lesznek, ha egy éven belül nem jön össze a gyerek. Nagyobb türelem kellene, nem jó, ha rögtön meddőségi központba szaladnak. Egy vizsgálatban a meddőségi kezelésen átesettek és a várólistán lévők ugyanolyan arányban termékenyültek meg, de a várólistások közt több volt a sikeresen kihordott baba. Ha tehát én meddő lennék, először megnézetném, hogy nem vagyok-e gluténérzékeny (ugyanis a meddő nők 8-10%-a gluténérzékeny, és ez a felszívódási zavarok miatt gátja a teherbeesésnek), nincs-e vashiányom, vitaminhiányom, kiirtanám a transzzsírt a táplálékomból – és türelmes lennék. Elgondolkodnék azon – vagy egyedül, vagy egy pszichoterapeuta segítségével –, hogy vajon az én életkörülményeim megfelelőek-e? Elég, ha valakinek nincs állása, elég, ha bizonytalan a párkapcsolata, elég, ha a nyakán él egy anyós, aki pokollá teszi az életét. Ezek mind olyan tényezők, amelyek nagy súllyal esnek latba. Nyilván a szűrők egyénenként változnak, és nem biztos, hogy annak a jó, akinél gyengék. Az ilyen nő arról ismerszik meg, hogy bármilyen körülmények között utódot tud a világra hozni. Csak nem biztos, hogy ez az ő érdekeit szolgálja! Hány nő van, aki nem megbízható kapcsolatba gyereket szül, majd elhagyja őt a társa. Máris kiderül: jobb lett volna, ha a „szűrője” megakadályozza a megtermékenyülést.
Bernád Emese
