Manapság a házasság már nem két ember gazdasági szövetségének megerősítése, amelyben a nő vezeti a háztartást, és a férfi keresi a pénzt. Ennek ellenére ma is szükség van házasságra – gyermekeink és saját lelki egészségünk végett.
A mi nemzedékünk ahhoz a generációhoz tartozik, amely a kilencvenes években volt huszonéves, amikor anyáik és apáik már csak az esküvőre gondoltak. Előttünk azonban szélesre tárult a világ kapuja, sosem látott szabadság, rengeteg kaland és szórakozás várt ránk – nem az esküvő volt a legfontosabb...
Lilla vallomása
„Langyos nyári este volt, egy étterem teraszán ültem a szívem választottjával, és vártam, hogy megkérje a kezemet. Minden csodálatosan alakult. Hős lovagom rám nézett, zakója zsebéből előhúzott egy aprócska dobozt, és titokzatos mosollyal átnyújtotta. Igen, benne volt… Benne volt egy fehér arany karikagyűrű, közepében kis gyémánttal. Pazar! A gyertya lángja táncolni kezdett, a város elnémult. A puha csendben megszólalt a kedvesem, és kifejtette, hogysoha nem fog megnősülni, mert a házasság csupa gond, egyszóval: rabság és kalitka. Mindenkinek egyszerűbb így, egy embert nem lehet birtokolni… Jobb, ha csak addig maradunk együtt, míg tudjuk, hogy dolgunk van együtt… Mindenkinek joga van a szabadságra. Hideg zuhany. Azon a szép nyári estén hős lovagomból rettegő kisfiú lett, akinek az »örökre« gondolatától lúdbőrözni kezdett a háta.
Sok barátnőm ugyanebben a cipőben járt. Valamennyien fennen hirdettük, hogy nekünk nem fontos az esküvő, mégis amikor három-négy párocska összejött, és a szó az esküvőre terelődött, jobb esetben kötekedés, rosszabb esetben hangos veszekedés és sírás lett a vége. És mindig a lányok sírtak! A női emancipáció a fénykorát élte. Mi, nők tanultunk, karriert csináltunk, pénzt kerestünk, és függetlenek voltunk, mégis párra vágytunk (utána stabil társra, pár év múlva meg egy férjre).
A pasijaink rettegtek az elköteleződéstől, a véglegességtől, hisz nemrég derült ki, hogy a világ mennyire végtelen (ne feledjük, 1990-et írtunk, kinyíltak a határok). A partinkból egyedül Zoli akart nősülni. Minden este unszolta a barátnőjét, hogy vegyenek fel lakáshitelt, és alapítsanak családot. Akkor azt gondoltuk: szörnyen ódivatú. Nem tud várni?! Hamar kiderült ugyanis, hogy a huszonéves lányok már alig szülnek, és alig mennek férjhez. Az esküvők száma 1990-től rohamosan csökkenni kezdett, ugyanakkor a menyasszonyok és vőlegények életkora hirtelen megemelkedett. 1999 előtt a menyasszonyok átlagéletkora 22 év volt, 2000-ben már 27, 2010-ben pedig már 29!
A statisztikák szerint sokkal gyakrabban bomlanak fel a házasságlevéllel meg nem pecsételt kapcsolatok, mint azok, amelyek hivatalosan köttetnek. A házasságkötés emiatt nemcsak a párkapcsolatokat, hanem a társadalmat is erősítette…
Úgyhogy mi, lányok akkor még úgy éreztük, van időnk, egyszer úgyis bekötik a fejünket. (Persze, azért egy karikagyűrűt nem dobtunk volna vissza, csak hát senki nem akarta a kezünkre húzni. ) Aztán betöltöttük a harmincat, és véleményünk homlokegyenest megváltozott. Akkor már úgy gondoltuk, ketyeg a biológiai óránk, itt lenne az ideje férjhez menni, és gyereket szülni. Irigykedve néztük Zolit és feleségét, akik már a harmadik gyereküket várták. Sajnos, a mi partinkban a pasik továbbra sem tartották fontosnak az esküvőt, mi pedig egyre jobban rágörcsöltünk, és egyre többet sérültünk kusza viszonyainkban.”
Mire jó a házasság?
A házasság intézménye az ókorban keletkezett, pusztán gazdasági okokból, a vagyon megtartása céljából. Szerelemről nemigen volt szó. Noha manapság sok férfi azt mondja, a házasság csupán formalitás, azért van egy-két nyomós ok, ami ma is a házasságkötés mellett szól. Igaz, hogy már nem létezik előnyös hitel a fiatal házasoknak, ugyanakkor a házasság még mindig nagy előnyt jelent örökösödési ügyekben, vagyonjogi ügyekben és ehhez hasonló apróságokban, amelyekből egyébként meglepően sok van.
De az okosak azt is kimutatták, hogy a házasságban élők tovább élnek és boldogabbak. Talán, mert nagyobb a stabilitás az életükben. Az élettársi kapcsolatok sokkal sérülékenyebbek (ezt is számadatok bizonyítják!), a férfiak itt hamarabb odébbállnak. Ezekben a viszonyokban a nők jobban ki vannak szolgáltatva, nem védi őket a jog pallosa. A férfi ugyanis nem mondta ki: én téged választalak. Azzal, hogy semmit sem mondott, nyitva hagyott egy kiskaput.
És van még valami, ami a fentieknél is sokkal fontosabb: a házasság lelki vonatkozása. A pszichológusok nagyon egyetértenek abban, hogy egy esküvő lelkileg is megszilárdítja a párkapcsolatot. Sokkal nehezebb ugyanis (lelkileg) kilépni egy házasságból, mint egy élettársi viszonyban becsapni magunk mögött az ajtót. A válás azért még mindig nagy mumus. A pszichológusok szerint a rokonság számára is nagy megnyugvás a házassági értesítő: lecsillapítja az anyák, nagyanyák aggodalmait, a pár számára pedig megszűnnek a kellemetlen kérdések, amelyeket minden családi összejövetelen fel szoktak tenni: No, és veletek mi lesz?
A pszichológusok nemegyszer figyelmeztetik azokat a nőket, akik túl sokáig türelmesek, mert titokban azt remélik, párjuknál egyszer csak leesik a tantusz. Figyelmeztetik őket arra a veszélyre, hogy a férfiak hajlamosak megszokni a mindennapi komfortot, amely semmilyen kötelességgel és kötöttséggel nem jár. És ha végül mégis szóba kerül a házasság, a férfiak nemigen örülnek ennek. Azt gondolják: minek vegyek gondot a nyakamba, amikor eddig így is jó volt, és mindenem megvolt?
Nem tudunk (akarunk) felnőni
Tény, hogy bármennyi érv szól is a házasság mellett, a házasságok száma csökken. A házasságkötések száma 2010-ben volt a legalacsonyabb. A nyugati kultúra megszállottan hirdeti az egyén egyediségét (én vagyok magamnak a legfontosabb, nem a másik). Az ember egyedül is önellátó, nem szorul rá a másikra úgy, mint azelőtt. Másrészt a technika vívmányainak „köszönhetően” az ember szociális kapcsolatai szegényednek, kommunikációs készségei elsorvadnak. Egyre több az olyan ember, aki egyedül él. A statisztikák szerint tőlünk nyugatabbra minden második. Mert egyedül élni sokkal egyszerűbb.
Visszatekintve a múltba megállapíthatjuk: minél kisebb volt az emberek választási lehetősége, annál tartósabbak voltak a párkapcsolatok (bár ezek minőségéről lehetne vitatkozni). De a gyerekek stabil körülmények között nevelkedtek, és ők is „stabil tervvel” léptek ki a felnőtt életbe: nemsokára megnősülünk és férjhez megyünk…
A házasság válsága összefügghet azzal is, hogy mára csak homályos elképzeléseink vannak a felnőtté válásról. Azelőtt a felnőttkor kezdetét pontos szertartások jelezték, és a felnőtt státusz egyértelmű definíciónak számított. A szertartások egyike volt például az érettségi vizsga, a diplomaosztó vagy a házasságkötés. A felnőtté válás szertartásai mára elveszítették jelentőségüket: harmincéves fiúk ülnek az anyukák szoknyája mellett, és járnak még mindig iskolába, vagy tartatják el magukat a szüleikkel, és élnek még mindig a szülői házban. A felnőttség fogalma összekuszálódott. (Egyébként a felnőtté válás egyik fontos jele az érett személyiség, amely magában hordozza a szabad döntéshozatal képességét, valamint azt is, hogy tetteinkért vállalni tudjuk a felelősséget.) Manapság azt tapasztaljuk, hogy az egyén szabadsága határtalan, a felelősségvállaláshoz azonban nemigen fűlik a foga.
Jó hírek
Pánikra azért nincs ok, a házasság nem megy ki a divatból, és az esküvő sokak számára jóval többet jelent egyszerű formaságnál. Ezt bizonyítja például manapság a regisztrált párkapcsolatért folytatott harc. (A homoszexuális párok küzdenek érte vehemensen). Miért van az, hogy a hetero párok meg éppen a „papír” ellen voksolnak? Ezen is érdemes elgondolkodni.
Bár azért sok igazi férfit ugyanúgy nyugtalanítja az „én egyáltalán nem akarok férjhez menni” mondat, mint a nőket a „nem akarok nősülni” kijelentés. Sok élettársi kapcsolatban élő nő ugyanis nem hajlandó házasságot kötni: általábanazért, mert egyszer már volt férjnél, és rossz tapasztalatai miatt nem akar még egyszer pórul járni. Vagy azért, mert jobb partira vágyik, mint a mostani pasija, úgy érzi, ő jobbat érdemel, de hát „ha ló nincs, szamár is jó”… Egy szónak is száz a vége: individualitás, önzés és modernség ide vagy oda, jobbat, mint a házasság, még nem találtak fel „családtartásra”. Mert családot tartani felelősség, és a házas ember felelősséget vállal.
