Vadkerti Imrét a széles közönség elsősorban a hat évvel ezelőtti A Társulat című tévéshow-ból ismerheti, amelyben elnyerte, majd az azt követő István, a király című produkcióban eljátszotta Koppány szerepét. Mára a Kormorán együttes énekese, és állandó tagja a dél-komáromi Magyar Lovas Színháznak. Mindenfelé hívják egyéni műsorszámaival – a Felvidéktől kezdve, Magyarországon keresztül, Kanadáig. Imrét már húsz éve ismerem, még abból az időből, amikor Gábriel arkangyalt alakította a Jókai Színház Mária evangéliuma című rockoperájában.
Felesége, Zsuzsi pedig az osztálytársam volt a gimiben...
– A Mária evangéliuma nem volt rossz kezdet. Miért nem maradtál mindjárt a pályán?
– Hogy a Mária evangéliumába bekerültem, azt Derzsi Gyurinak köszönhetem. Annak idején, még 17 évesen ismerkedtünk meg a Ritmus amatőr rockzenei fesztiválon, Zselízen. Jó barátok lettünk. Arról álmodoztunk, hogy milyen jó lenne egyszer az István, a királyban játszani, s tettünk egy fogadalmat: amelyikünk előbb kerül be egy produkcióba, az megpróbálja behozni a másikat is. Eltelt néhány hónap, és a gútai kultúrház igazgatónője, Koczkás Adrika édesanyám után szaladt (még nem voltak mobiltelefonok, az én szüleimnek meg még telefonja se): azt üzenik a Jókai Színházból, hogy Imrét várják meghallgatásra... Elképzelni se tudtam, hogyan jutottam az eszükbe. Aztán kiderült: Gyuri szólt, hogy tud egy jó hangú fickót... Bekének, a rendezőnek pedig megtetszettem, és 18 évesen profi színházban énekelhettem! El is szálltam magamtól rendesen! Szerencsére a szüleim visszarángattak a földre. És hogy miért nem folytattam? Mert kishitű voltam. Másrészt pedig: Zsuzsi áldott állapotba került első gyermekünkkel, Bálinttal. Dönteni kellett: maradjak egy bizonytalan pályán? A család mellett döntöttem. Kétkezi munkás lettem, és az elmúlt tíz évben minden voltam, csak akasztott ember nem. Mikor A Társulathoz kerültem, épp szobafestőként dolgoztam.
– Nem hiányzott a színpad?
– Fájt a szívem. Ha valaki erre a pályára születik, mindig ott motoszkál a lelkében a zene... Kézzel-lábbal tiltakozhat, a színpad akkor is megtalálja. Játszottam a gútai Kis-Duna Menti Rockszínházban és az Érsekújvári Rockszínpadon, valamint vendéglátóztam, és esküvőkön játszottunk. Nem bántam meg, jó iskolának bizonyult. Sokféle stílusban kipróbálhattam magam, megtanultam kezelni az embereket, az éjszakai életet, és kiváló kapcsolatokra tettem szert. Megszületett középső fiam, Bence, és pár év múlva kislányom, Csenge is. Harminc évesen úgy éreztem: teljes az életem. Álmaim már-már feledésbe merültek.
– Miért jelentkeztél A Társulat című produkcióba?
– Kizárólag az István, a király miatt, ami szerintem a magyar rockoperák csúcsa, sőt, mára zeneirodalmunk emblematikus darabja. Emlékszem, pénteki napra esett a meghallgatás. Majd háromezren jelentkeztünk, köztük ismert színészek, befutott énekesek. Mi keresek én itt? – kérdeztem magamtól. Labdába se rúghatok! Úgy döntöttem, visszalépek. És milyen a sors, ismét Derzsi Gyuri segített rajtam, aki szintén jelentkezett A Társulatba. „Ne légy ostoba – mondta nekem. – Ha nem teszel próbát, sose tudod meg, hogyan alakulhatott volna.” Végül mindketten bekerültünk álmaink előadásába.
– Húsz éve tartjátok a barátságot?
– Bizony! Lassan már olyanok vagyunk, mint a rossz házasok.
Együtt lépünk fel, több napig össze vagyunk zárva. Ilyenkor sok minden előjön: már nem csak egymás jó oldalát ismerjük. Mégis kitartunk egymás mellett.
– Hitted volna, hogy a 25., jubileumi előadáson te játszhatod Koppány szerepét?
– Már azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán bekerültem a tévéshow-ba. A rendezőnek, Szikora Jánosnak azonnal megtetszettem, csak azt nem tudta eldönteni, Istvánt játsszam-e vagy Koppányt. A legjobb szerepet, Koppányt osztotta rám... Ettől egyszerre voltam nagyon boldog – és nagyon boldogtalan. Beteljesültek az álmaim, sőt, annál is több. Másrészt viszont rettegtem: hogy léphetnék én Vikidál Gyula helyére? Az előadások után kaptam hideget is, meleget is. Volt, akinek nagyon tetszett, volt, akinek nagyon nem. Ma már tudom: nem kell hasonlítani senkire se.
– A Társulat hatására megváltozott az életed. Hirtelen ismert lettél, rengeteg rajongóval, szerelmes levelekkel. És alig voltál otthon... Megváltoztatott a műsor? Zsuzsi, milyen volt a hirtelen jött ismertséget feleségként elviselni? Csenge akkor volt kisbaba.
Imre: – Hát, észen kellett lenni. Szerencsére volt ebben némi tapasztalatom: egykor, a Jókai Színházban, már elszaladtak velem a lovak... Nehogy már elfelejtsem, ki vagyok, és honnan jöttem! Három gyermek vár otthon. Nem partiztam a többiekkel az Operaház környékén, hogy a közelébe férkőzzek valamelyik sztárnak. Eljártam sörözni, de vasárnap már siettem haza – bár gyakran akkor se...
Zsuzsi: – Nehéz volt, hiányzott Imi. Féltékenység? Hát, nem volt könnyű. És Imre jól néz ki... Volt, hogy levelet kaptam: ne sajátítsam ki a férjemet, adjak teret másnak is! Néha még ma is elkap a féltékenység, hiszen sokat van távol. Azt mondanám, hullámokban tör rám. Egyébként ma már másféle, elismerő leveleket kapok: milyen rendes asszony vagyok, hogy összetartom a családot.
– Az István, a király csak ugródeszka volt...
– Az István, a király nagyjából 2009-re lecsengett. Ezután a Pécsi Nemzeti Színházba kerültem, egy szerep erejéig. A Leányvásárban Tom Migglest, egy bonvivánt alakítottam... Elsősorban a rockzenét kedvelem, mégis szerettem játszani, és most jött jól csak igazán a vendéglátós múlt! Az évad eltelt, el kellett gondolkodni, hogyan tovább. Ekkor keresett megKoltay Gergely, a Kormorán együttes vezetője. Közölte, hogy Mr. Basary helyett keresnek valakit, és nem lenne-e kedvem beállni közéjük? Egy ideig megszólalni sem tudtam. Engem? Mr. Basary helyett? Ugyanaz a lemez: nagyon boldog voltam, közben halálosan aggódtam. Méltó vagyok én erre a feladatra? Azért elfogadtam a kihívást. És jól tettem: rengeteget köszönhetek Koltay Gergelynek és a Kormoránnak. Ekkor kezdett igazán gurulni a szekér: Gergely ajánlásával bekerültem Pintér Tibor társulatába, először a Szigetszínházba, majd a RaM Colosseumba. 2010-től pedig a komáromi Magyar Lovas Színház tagja vagyok. Ettől kezdve járom a Kárpát-medencét, hol a Kormoránnal, hol kettesben a Kormorán énekesnőjével, Fehér Nórával, hol szólóban. Van egy felvidéki zenekarom, Vadkerti Imre és barátai néven lépünk fel. Gyakran énekelek együtt Varga Miklóssal és Vikidál Gyulával – mi vagyunk a 3V –, sőt Charlieval is. Egy színpadon állni példaképeimmel – csodás érzés! És nemcsak kollégák vagyunk, hanem barátok is. Ők szerény, kedves emberek. Vikidál Gyula olykor meg is látogat – szeret horgászni a csallóközi vizeken.
– Még mindig nem hiszel magadban?
– Sajnos nem igazán. Ez már szinte betegség. Rettenetesen izgulok. Fellépés előtt a legszívesebben hazaszaladnék. Zsuzsi néha sokkot kap: „Mit gondolsz, vagyok olyan jó?” – hajtogatom. Aztán kilépek a színpadra – és megszűnik minden! Másik dimenzióba kerülök. Minden félelmem tovatűnik: csak az Itt és Most létezik. A színpad isteni hely – szó szerint. Ismerek színészeket, akik idősek és betegek, alig tudnak járni. Aztán fölmennek a színpadra, és táncolnak. Hogy lehet ez? Nincs rá magyarázat.
– A Kormorán legtöbb dala hazafias jellegű. A Magyar Lovas Színházban szintén érezhető a nemzeti érzület, és kampányoltál az MKP mellett is. Neked mennyire fontos a magyarságtudat? Véletlenül kerültél ezekbe a helyzetekbe? Felkértek, hát csinálod, vagy így érzel?
– Gútán születtem és nevelkedtem. A családomban nem volt kérdés, hogy magyarok vagyunk. Magyar iskolákba írattak – hová máshova? Aztán kezdtem megismerni a múltunkat, és megérteni a jelenünket. Ma büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. Ha valaki elénekel egy népdalt, akkor már jobbra tolják, és ez szomorú. Ha kimondja, hogy neki valami fáj vagy hiányzik, akkor szintén. Igenis, ha ránézek a térképre, nekem támad némi hiányérzetem... Szóval, azt érzem, amiről énekelek. És még valami: soha nem mennék el Gútáról. Minek? Nekem ez az otthonom.
– A alkarodon is látni valami rovásírásos tetoválást...
– A gyerekeim és a Kormorán együttes neve van rátetoválva. Nagyon szeretem a gyerekeimet, és szerencsére most már a munkával és a családdal töltött idő egyensúlyba került. Mindhárom gyerekbe szorult némi tehetség. A legkisebbnek, a hétéves Csengének figyelemre méltó hangja van. Énekesnő szeretne lenni, próbálgatja a ruhákat, mikrofonnal a kezében pörög-forog a szoba közepén. A 13 éves Bence a hegedűt nyúzza. Ügyesnek tartom, szeretném, ha nem veszne el ez a tehetsége. A 18 éves Bálint pedig szaval, konferál az iskolai műsorokon. Nemrég ötven Kárpát-medencei fiatal közül beválasztották a legjobb tizenháromba: a budapesti Krétakör Alapítványon belül készítenek egy előadást. Azt mondja, szeretné megpróbálni a színművészetit is. Én nem gátolom semmiben.
– Zsuzsi, milyen családapa Imre?
– Mindhárom gyerek rajong érte, mindenféle szempontból felnéznek rá. Ez azt jelenti, hogy jó apa. Úgyhogy valamit nagyon jól csinál.
– Jó, azért azt el kell mondani – teszi hozzá Imre –, hogy mivel nem sokat vagyok itthon, elsősorban nem én nevelem a gyerekeket. Ilyenkor az ember többet megenged nekik...
– És mennyire segítesz Zsuzsinak a háztartásban?
– Háááát... Őszintén? Amikor itthon vagyok, akkor pihengetek, butítom magam a tévével. Esetleg előveszem a gitáromat, és dalokat írogatok, vagy leugrok a sarki Kiscsapóba meginni egy-két sört. Igazából minden Zsuzsira hárul.
– Zsuzsi, neked milyen érzés, hogy a fény és a csillogás Imrének jut?
– Soha nem akartam a központba kerülni. Ezek a kérdések föl se merültek bennem. Én teszem a dolgomat. Nekem ez természetes. És hogy kapok-e megbecsülést? Napi szinten nem, hiszen senki se fogja mondogatni: „Jaj, de hálás vagyok neked, hogy elmosogattál!” De azért, úgy érzem, Imi elismer.
– Abszolút! – szól közbe Imre. – Jó ránézni a gyerekekre, látni, hogy rendben vannak; a lakásra, hogy tiszta. Jó hazajönni, mert mindig van itthon meleg étel. Ha Zsuzsi nem lenne, minden összeomlana körülöttem. Nélküle még azt se tudnám észben tartani, mikor hova kell menni..
– Zsuzsi, ezek szerint „titkárnői posztot” is betöltesz?
– Hát, sokan ismerik a hangomat, az biztos! Ennek gyakorlati oka van. Imrének hol a magyarországi, hol a szlovák telefonszáma él, aszerint, hogy éppen hol dolgozik. Ezért aztán elterjedt: „Hívd fel a feleségét, majd ő megmondja, mikor ér rá!” Ennek az lett a vége, hogy én kezelem Imi határidőnaplóját. Sőt, újabban már afféle menedzser is lettem: legutóbbi nagykoncertjét már teljesen én szerveztem. Ő csak a fellépő művészekkel egyeztetett, minden mást én intéztem.
– Te mit szólsz ahhoz, hogy a fiad is szeretné megpróbálni ezt a hivatást?
– Nem a színpadtól féltem a fiamat, hanem attól, ami mögötte van.
– De hát Imre kimondottan boldog!
– A helyzet az, hogy Imre egy végtelenül jóindulatú ember. Még csak feltételezni se feltételez senkiről semmi rosszat. Én kívülállóként már másképp látom a dolgokat, hamarabb gyanút kelt bennem egy s más. De mondani nem mondok semmit. Ő mindig a saját feje után megy. Majd rájön! Egyébként nem könnyű, hogy olyan sokat van távol. Különösen Bence és Csenge miatt – ők még gyakran sírnak, ha az apjuk útra kel. Sőt, van, hogy én is elpityeredek, ha hosszabb turnéra indul... Annyira tudom őt félteni!
– Imre, úgy tudom, egy új CD-n dolgozol...
– 2013-ben több Kormorán-CD is készült, illetve készül. Nemrégiben jelent meg az Angyalok éneke, majd az Álmaink útján. Ez utóbbi egy válogatás, amelyen 22 dal hallható, és többek közt Deák Bill Gyulával és Charlie-val énekelek egy dalt rajta. Most egy új lemezen dolgozunk, az erdélyi TransylMánia nevű együttessel közösen. Valamikor 2014 elején fog megjelenni. Ami pedig a „nagy durranás”, legalábbis a számomra az: tavasszal szeretnénk kiadni egy saját CD-t a felvidéki együttesemmel: Emmer Péterrel, Kovács Lászlóval, Tornóczi Tiborral, Sipos Dáviddal, valamint Szűcs Istvánnalés Zsoldos Tamással. A dalokat Emmer Petivel és Kovács Lacival írjuk. Érdekessége, hogy teljesen más lesz, mint ahogy azt a közönség megszokhatta: életképeket írtunk, roadzenei stílusban. Ami a többi elfoglaltságot illeti: továbbra is játszom a Magyar Lovas Színházban, májusban pedig egy kanadai turnéra készülök Fehér Nórival. Egyszóval: a 2014-es év is színesnek, kihívásokkal telinek ígérkezik.
