A lánykérés elmarad! Ezzel a két szóval tudnánk jellemezni a mai helyzetet. A mai lányok ugyanis hiába várják, hogy párjuk megkérje a kezüket.
Kati 38 éves, húsz éve van együtt a párjával. „Ha megkérne, nem mondanék nemet”, mondja csöndesen. S minden barátnője hasonló cipőben jár. Jegygyűrűről álmodoznak (még pipacsszárból is kötheti a nagy Ő a kerti út mellett, nem kell méretes gyémántgyűrű). A férfiak azonban nem teljesítik az örök női vágyat – a lánykérés elmarad.
(© Anna Devís, Daniel Rueda)
Börtön vagy szabadság?
Azt hiszem, sokak fejében ez fordul meg, mikor a házasságról hallanak. Mi most kiderítjük, ki szerint fontos a házasság, és ki szerint egy teljesen felesleges macera. Mindent az együttélésről, a közös vagyonról és a családmintákról.
Távoli nagynéném örökös panasza mindig arról szólt, hogy az egyetlen fia nem bír megházasodni. Együtt élnek a barátnőjével már vagy 8 éve, közös házuk van, kutyát tartanak, és gyereket szeretnének, mégse kötik össze az életüket. Számtalan kérdés merül fel ilyenkor: Kinek a nevén van a kölcsön és a ház? Minden közös? Van-e szerződésük róla? Miért nem mernek összeházasodni? S egyáltalán: merjünk-e minderre nyíltan rákérdezni? Az élettársi és házastársi viszony a tabutémák közé sorolható. Nem merünk róla beszélni. Mintha egy forró tűzgömböt vizslatnánk a messzi távolból. A nő vágyik a jegygyűrűre, ám a férfi sokszor hallani sem akar a házasságról. Az ő fejében nem szól Wagner Nászindulója. Néha elég egy rossz minta a szülőktől, és megy papír nélkül is! Vagy mégsem?
Két véglet
Amikor gondolkozni kezdtem, hogy kit szólítsak meg (fiatal házasokat, régóta házasokat és elváltakat, élettársakat), hirtelen megtelt az A4-es lap. Az egyik pár 9 hosszú év után házasodott csak meg, a másik 10 évet várt, a harmadik pár még mindig nem kelt egybe. Csodálkozva néztem a neveket, mert két véglet látszott kirajzolódni.
Az egyik oldalon voltak azok, akik bátran, már a húszas éveikben elköteleződtek, a másik oldalon meg olyanok, akik több éves élettársi kapcsolat után sem hajlandók kimondani a boldogító igent. (És belőlük volt a több.) A sor aljára kerültek a harminc felettiek, akik bár összeházasodtak, de pár év után elváltak, mert nem bírtak összecsiszolódni.
Tény, hogy döntést hozni nem egyszerű. Nem is erről szól a nagy lamúr. A fiatalok mindig nagy szerelembe tudnak esni, lásd Shakespeare veronai ifjait. Rómeó, mért vagy te Rómeó? Ilyenkor még nem a közös vagyon a téma, hanem hogy mikor lesz gyűrű, és mikor lesz hét határra szóló lakodalom. István (28) és Ági (27) húszas éveik elején jártak, amikor összekötötték az életüket. Akkora nagy szerelem volt az övék, hogy az egész világ előtt fogadalmat akartak tenni.
– Az első gyermek úton volt, így nem is volt kérdés, hogy összeházasodunk-e. Szüleink is házasságra biztattak. Nem gondolkoztunk azon, hogy kinek mije van, hol fogunk élni. Majd megoldjuk valahogy. Az évek során kezdtünk csak rájönni, hogy egy házasság felelősséggel jár.
Ági szüleinek köszönhetően saját lakásba költöztek, amelyik közös névre került. Úgy vélik, ha már egyszer megházasodtak, akkor legyen közös minden. Nem szül jó vért, ha a gyerek állandóan azt hallja: Ez az enyém.
„Ami a tiéd, az az enyém is, de ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd!”
Mert ez van ma sokak fejében. Úgy érzik, ami a másiké, az őket is megilleti, viszont amiért ők dolgoztak meg, azon köszönik szépen, de nem szívesen osztozkodnak. Tied a kölcsön, enyém a rezsi, ha meg különválunk, akkor a ház a tied marad, az enyém meg... a nagy semmi! Ekkor kezdődnek a gondok. Ha nincs szerződésünk arról, hogy ki mit tett bele a közös kasszába, pórul járhatunk. Mert jaj annak, aki nem gondolkozik előre! Zsuzsa (30) egy évvel ezelőtta saját kárán tanulta meg, hogy a vak szerelem nyomorba dönthet. Jancsi, akivel 7 évet éltek együtt, szépen lassan kihátrált a közös életből, és Zsuzsának semmit sem hagyott hátra.
– Gyereket terveztünk, sőt, házasságról is beszéltünk. Így nem is jutott az eszembe soha: mi lesz, ha ...? Ha elhagy, ha megcsal. Azt hittem, velem ez nem történhet meg, én kivétel vagyok. Az ő nevén volt a kölcsön és a lakás is, így hát minden pénzem elúszott. Szerződést nem kötöttünk, mert el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer vége lesz. A szerelmes nem méricskél, hanem száz százalékosan szeret! – meséli Zsuzsa, aki hozzáteszi, hogy a rózsaszín ködnek köszönhetően a pucér alfelével maradt a nagyvilágban. Szülei anno csak azért házasodtak össze, mert Zsuzsa már édesanyja pocakjában volt, ám négy évvel később mégis elváltak. Zsuzsa mégis úgy gondolja, hogy a házasság fontos aktus. Ezért mindenképpen szeretne férjhez menni. Ám ügyeletes kedvese csak most válik, és soha többé nem szeretne megnősülni...
„Már összetörték egyszer a szívemet”
Egy válásnak ugyanis konzekvenciái vannak. Az egyik, hogy utána már nehezen szavaz az ember bizalmat valakinek. És a felek ismét csak beleragadnak az élettársi viszonyba.
Minden szakítás után kétség férge rágja a lelket. Hiszen ha az isten színe előtt köttetett házasság felbomolhat, akkor a következőre sem lesz „életre szóló” garancia.
Péter (38) öt évvel ezelőtt vált el, a házasságából egy kislánya született. Akkor megfogadta: ha törik, ha szakad, ő többször nem nősül meg.
– Nincs kedvem még egyszer átélni azt a sokkot. A mostani élettársammal jól megvagyunk.
Az már egy másik történet, hogy Péter őszintén bevallja: élettársának, „úgymond”, semmije sincs. Péter házában élnek, Péter autóját használják (több is van neki!). A pénz hozzásegít ahhoz, hogy hatalmad legyen a másik felett, így aztán Péter osztja a lapokat, és mivel nem akar esküvőt, nem is lesz esküvő! Élettársa pedig vagy elfogadja ezt, vagy mehet, amerre lát. (Ám kérdezhetnénk: micsoda hatalom valaki más félelmét a kezünkben tartani?!)
Godot-ra várva – avagy a nagy kérdés
Mit tehet egy nő, akinek nem kérik meg a kezét? A válasz egyszerű. Addig keresi az igazit, amíg meg nem találja. Vagy addig nyüstöli a férfit, míg az kötélnek nem áll. A harmadik opció pedig az, hogy belenyugszik a sorsába. A férfi mindig nehezen lép, főleg olyasmi irányába, ami satuban tartja, és elvileg „szabályozni” fogja őt élete egész hátralevő részében. Míg a lányok már gyermekkoruktól fogva az esküvőjükről álmodoznak. Arra vannak szocializálva, hogy az oltár felé lépkedjenek habos-babos ruhájukban. A sorsuk ezzel betelik!
(© Anna Devís, Daniel Rueda)
Ébresztő, Csipkerózsikák! Ma már kevés férfi akarja elkötelezni magát. A lányok pedig nem mernek kiállni magukért: „Figyelj csak, én azért szeretném, ha feleségül vennél!” Csak ülnek és várnak. A külvilág, sőt, a párjuk is elhiszi nekik, hogy elégedettek a státuszukkal. Pedig dehogy! Ismerek nőket, akik első „blikkre” harmonikus élettársi viszonyban élnek, nagyokat bólogatnak, hogy náluk minden rendben van, és minden közös. Ám titkon arról álmodoznak, hogy megkérik a kezüket. Bea (35) már 12 éve van együtt a párjával. Bea szerint nem gyakori téma náluk a házasság, és ő nem akar erőszakoskodni.
– A férfi hamar bepánikol, és „csakazértis” nemet mond. Van egy hároméves lányunk, neki nem számít, hogy nem esküdtünk meg. Az élettársi viszony előnye, hogy ha válásra kerül a sor, akkor nem kell papírozni. Mindenki viszi, amit hozott. Hátránya pedig: ha ne adj isten, történik valami a másikkal, akkor az élettárs nem kap semmit.
Bea hiszi, hogy egyszer majd eljön annak is az ideje, hogy összeházasodjanak. Szóval: ő is vár, mint a többiek.
Közös élet, külön kassza. Hogy is van ez?
Kényes téma, hiszen senki sem szereti, ha turkálnak a pénztárcájában. Azonban lehet, hogy mindennek ez az origója.
Nem szívesen osztozkodunk másokkal. Még a nagy Ő-vel sem. Ez visszavezethető arra, hogy a mai világban az Én a fontosabb, mint a Mi. Az individualizáció korát éljük. Pár éve szó sem lehetett arról, hogy az együtt élő felek külön kasszán legyenek. Manapság szinte természetes, hogy mindenki külön gazdálkodik.
Leo (35) és párja már hat és fél éve járnak együtt, és most lesz négy éve, hogy együtt élnek. Pár hónappal ezelőtt vettek közösen egy ingatlant.
– Mindent felesben fizetünk, s ez a jövőben is így marad! – válaszol kurtán Leo. Bár rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy ha már egyszer közösen vesznek lakást, és közös jövőt terveznek, akkor miért nem házasodnak össze. Leo rögtön rávágja: – Nem tartjuk fontosnak. Nem szeretjük a protokollt.
Mármint Leo nem szereti, aki szerint az egész gyűrűcsere egy avítt tradíció. A szakértők szerint a külön kassza fontos jelzés. Már ezzel is elhatároljuk magunkat a másiktól, akit „szeretünk”. És ha az olyan fontos dologról, mint a házasság, nem beszélhetünk nyíltan (mert a párunk ideges lesz tőle), akkor mi az, amit bizalmasan meg tudunk beszélni? Véleményem szerint semmi fontosat.
Ház van, gyerek van, felelősség nincs
A riportalanyok 90% százaléka nem volt tisztában azzal, hogy milyen következményekkel jár az, mikor az élettársak különválnak. Sőt, arról sem szívesen beszéltek, írtak-e vagyonjogi szerződést. Pedig csak arra voltunk kíváncsiak, hogyan oldják meg az anyagiakat. Az esetek többségében csak a vállukat vonogatták. Inkább csak hümmögtek.
(© Anna Devís, Daniel Rueda)
Kitti (33) egy éve házas, és most már tudja, hogy nagy felelősséggel jár, ha az ember családot alapít.
– Amikor úton volt a második gyerekünk, azt mondtam, hogy ez így nem mehet tovább. Van egy közös házunk, jönnek a gyerekeink, s ha az egyikünkkel, ne adj isten, történne valami, a másikat még a kórházba sem engednék be utána.
A vadházasságban élő párok nem gondolják végig, milyen mintát mutatnak a gyereknek. Hiszen abban nőttek fel, hogy van külön anya pénze, meg van külön apa pénze, van külön apa érdeke, meg külön anya érdeke. Közös nincs. Mintha kicsipeszelnék őket egy láthatatlan szárítókötélre, hogy ott, a semmi közepén csak úgy lógjanak.
Hol rontjuk el?
Legfőképp akkor, amikor nem beszélgetünk a témáról eleget. Nem merünk lépni. Nem lázadunk, hogy igenis menyasszonyok és vőlegények akarunk lenni. Elkényelmesedünk. Nincs kedvünk harcolni (meg papírozni). Tisztelet a kivételnek, mert vannak élettársak, akik mindent átbeszélnek töviről hegyire, és tényleg képesek úgy felnevelni a gyerekeiket, hogy azok jól működő családként látják magukat, és képesek lesznek később az életben elköteleződni.
