Fiatalok és idősek is arról panaszkodnak, hogy valami baj lehet a világgal, mert alighogy elkezdődnek, nem folytatódnak az ismerkedések. Vajon miért?
Írásunkban a felgyorsult idő és a villámkapcsolatok körülményeit járjuk körül.
(© Gemmy Woud-Binnendijk)
Jó tanács: lassan járj
– Majdnem mindegyik ismerkedésemnél ugyanaz a forgatókönyv. Egy randiappon összejövünk, az első héten minden nap késő éjszakába nyúlóan csetelünk, rengeteg hasonlóságot találunk egymásban – meséli a 31 éves Zsuzsi. – Több kapcsolat van mögöttem, ma már első üzenetváltásra kiszúrom a szélhámosokat, akik más aranyláncával a nyakukban feszengenek. Már nem is szoktam csalódni. Most igazán normális, nekem való a pasi, akivel írogatni kezdek.
– Egy hétig kétóránként egymásra pittyegünk, aztán meg éjfélig beszélünk, feszül köztünk egy láthatatlan szál. Már mindent tudunk egymásról, amikor élesben randizni kezdünk. Találkozunk, s mivel nem akarom elveszíteni, lefekszem vele. Aztán ott ülünk egymással szemben: ismerjük egymást, hisz mindent tudunk a másikról, még a nagypapája cipőméretét is, mégis idegenek vagyunk. Nincs miről beszélni, mert hisz már mindent elmondtunk egymásnak... Aztán másnap a pasi már nem jelentkezik. S ez többször megtörtént már, nem tudom, mi lehet a hiba... Belezuhanunk egymásba, mint a fekete lyukak, aztán megsemmisülünk.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél. (József Attila: Kopogtatás nélkül)
Tari Annamária pszichológus arról beszél egyik videójában, hogy illúzió csupán, hogy rohamtempóban is lehet ismerkedni. Az ember nem így van behuzalozva, bár az órákig tartó beszélgetések azzal kecsegtetnek, hogy menni fog. Csetelés közben azonban nem látjuk a másik arcát, a szemét, a metakommunikációját. Az mind fent marad a rózsaszín felhőben, nem mászik át a sorokon.
„Bizonyos dolgokról csak bizonyos idő elteltével lehet beszélni – mondja Tari Annamária. – Mi pedig azonnal elkezdjük a beszédet, pedig csak megfelelő érzelmi térben lehet vallani, de ezek az érzelmek még nem alakultak ki. Ahhoz időre volna szükség. Nekünk pedig nincs időnk, mert mi mindent gyorsan akarunk, annak a bizonyosságát is, hogy végre megtaláltuk a másik felünket. Csak éppen: hiányzik alólunk a híd, ami megtartana bennünket abban az ismeretlen világban, ahova a másikkal való gyors intimitás által kerültünk. S lezuhanunk. A nagy ismerkedések bizony időt kívánnak, gyorsuljon fel bármennyire is ez a modern világ, a szerelemnek időre van szüksége. Lassan járj, tovább érsz! – ez az érvényes jelszó a szerelem és az ismerkedések világában. Még mindig.”
Tari Annamária (© uni-milton.hu)
Mindent és azonnal – Így ismerkedik az új generáció
Ülünk a kávénk fölött, egymástól karnyújtásnyira. Te éppen egy sztori közepén tartasz: edzőkről meg gólpasszokról beszélsz, én meg bámulok a nagy, szürke szemedbe, s arra gondolok: mennyire nem lennék focistafeleség... Aztán a csattanóhoz érsz, a saját vicceden nevetsz, s én veled együtt nevetek, nehogy megbántsalak. Valójában fogalmam sincs, hogy miről beszéltél. Nem figyeltem. A randink nagy részét nem veled, hanem saját magammal töltöttem... Vajon hogy alakíthat ki egészséges párkapcsolatot egy húszas-harmincas éveiben járó felnőtt, ha a közösségi média révén lépten-nyomon a saját pótolhatóságával szembesül? Egyáltalán: miként mutassa meg, hogy mennyire értékes ember, ha randipartnere rég mással flörtöl, mire ő is megnyílna?
LAURA
Ecsetével még egyszer végigsimít az arcán, óvatosan letörli a szemhéjára ragadt szempillafestéket, majd kedvenc illatáért, a Poison Girlért nyúl. Egy fújás a nyakára, kettő a csuklójára, végül a folyosó tükrében alaposan végigméri magát.
– Mit szóltok? – pötyögi a mobiljába, s lő egy szelfit a barátnőinek a közös csetcsoportba. Elsőként Niki reagál.
– Hű, ha Gergő meglát ebben a cuccban, tutira nem bír majd magával!
– Gergő? Ne viccelj! – horkan fel Laura. – A legutóbbi randinkon már a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem tőle: barátokat keres talán a Tinderen?
Szerintetek normális az, hogy négy találkozó után még egy csók sem csattant el? – méltatlankodik tovább.
– Jól értem, hogy te most azért vagy kiakadva, mert valaki végre nem akar ajtóstul a házba rontani? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Andi.
– Vagy az utolsó srácnál nem pont az volt a gond, hogy azonnal a lakására hívott filmezni...?
Laura szeme résnyire szűkül, miközben a képernyőt szuggerálja.
– Bocs, Andi, de nem fogom neked a társkeresők működését elmagyarázni. Ha én is a gimis szerelmemhez mentem volna férjhez, biztosan nem jutna eszembe attól rettegni, hogy az időmet vesztegetem. Sőt, valószínűleg fogalmam sem lenne arról, milyen érzés hétről hétre randikra járni, idegeneknek kitárulkozni, aztán megint bukni egy hatalmasat.
– Szerintem Andi csak arra gondolt, hogy pár alkalom alapján nem lehet egy emberről messzemenő következtetéseket levonni – próbálja csillapítani Niki a kedélyeket. – Gergő tök jó pasi. Próbálj picit türelmesebb lenni, s hagyj időt, hogy kibontakozzon, aminek ki kell bontakoznia.
– Szerintem meg, ha valaki engem akar, tegyen egyértelmű lépéseket, vagy hagyjon békén. Sem időm a hónapokig tartó játszadozásokra, sem kedvem hozzájuk. Különben is... Miért beszélünk Gergőről?! Hisz ma Mátéval, azzal a helyes saleses sráccal megyek randizni!
Nézzük, de nem látjuk, hallgatjuk, de nem halljuk egymást. S közben annyira vágyunk a szeretetre, hogy a testünk hamarabb találkozik, mint hogy a lelkünk összeérne...
„Bezzeg a mi időnkben...”
Szeretném leszögezni: soha nem értettem egyet azzal a hozzáállással, amikorazidősebb generáció idealizálja a múltat. A „bezzeg a mi időnkben” kezdetű monológok semennyire sem előremutatók, a következő nemzedékek biztosan nem fognak tanulni abból, ha lépten-nyomon az orruk alá dörgöljük, hogy régen minden jobb volt. Nem viselek szemellenzőt: én is látom, hogy a felgyorsult világ mennyi új keletű problémát szült, s hogy az online tér mennyi bizonytalanságot ültetett el az emberekben. Ám ha az összképet nézem, mégsem gondolom, hogy nincs esélyünk a boldogságra. Ennek viszont az a feltétele, hogy értékrendünk szilárd lábakon álljon.
Hát sorsom nékem a Sanyi?
„Tanyasi lány vagyok, az őszön fordultam húszba. Baromfit nevelek a szövetkezetben. Itt nálunk egyszerűen nincsenek fiatalok. (...) Ketten vannak legénysorban, az egyik már jár egy falubeli lánnyal, a másik, a Sanyi kijár hozzánk, és nagyon otthon érzi magát. Anyám azt mondja, meg kell alkudnom, így legalább lesz férjem, gyerekem. De én nem állom, mert kesehajú, és mert kocsmázik is. Hát sorsom nékem a Sanyi? Igaz, itt nincs más házasulandó legény. De hát csak ennyi a világ? Hátha csak két falura innét ott él az, akit szeretni tudnék. Olyan szomorú ez, eltelik az életem, és talán soha nem találkozunk.” (Magyar Ifjúság, 1968. 01. 12.)
Ez a kis szösszenet a minap jött szembe velem a Kedves Idegen nevű Instagram-oldalon. (Hiánypótló fiók, ismerkedés témakörében mindenkinek ajánlom.) Ahogy elolvastam, rögtön arra gondoltam, hogy nekem, aki az Y és a Z generáció határmezsgyéjén születtem, mennyire elkeserítő női sorsok voltak ezek. Én ugyanis már egy olyan korban szocializálódtam, amikor a szabadság lételem: elképzelni sem tudnék olyan életet, ahol a szerelmemet csak a saját mikrokörnyezetemben (például a kis faluban, ahol felnőttem) találhatom meg.
(© Gemmy Woud-Binnendijk)
Sőt, abban sem hiszek, hogy az embernek egész élete folyamán csupán egyetlenegy szerelme lehet. Abban pedig pláne nem, hogy egy életre hozzá kell láncolnunk magunkat életünk első férfijához... Ha a régi korokat nézem, nekem is megdobogtatják a szívemet a kézzel írott szerelmes levelek, s képes vagyok könnyekig meghatódni, mikor látom, hogyan udvarolnak a férfiak az Audrey Hepburn-filmekben... Mégsem hiszem, hogy lelkileg kielégítőbb volt az olyan életvitel, amelyben az embereknek nem nagyon volt választásuk a szerelem terén – főleg, ha nőnek születtek.
Mindent és azonnal...
Ez persze nem jelenti azt, hogy az ösztönvezérelt, pillanatnyi örömöknek hódoló létforma a jó irány. „Éppen a kapcsolatok legszebb, bizsergető szakaszát emészti fel a felpörgetett érzelmi spirál... Aztán jön a gyors telítődés, s ötödik randi már nincs is” – mondja Tari Annamária pszichológus. A mai korból, sajnos, hiányzik az a fajta önkontroll, ami azt mondatja velünk: Nem engedek a csábításnak, mert tudom, kihez tartozom.
Pedig az a jó, ha kapcsolatainkat a tiszteletre alapozzuk – ezzel szemben ma mindennapos gyakorlat a taktikázás, az egymás háta mögötti játszmázás, a nyom nélküli felszívódás (ghostingolás). Mindent akarunk és azonnal.
Párhuzamos történetek
Vajon hogy látják az érintettek? Borúlátók, vagy inkább bizakodók az ismerkedés kérdésében? Hét fiatal avatott be minket a tapasztalataiba.
LIZA (26): – Én hiszek a nagy Ő-ben. Hiszem, hogy valahol a világon ott van az én emberem is, ezért nem csüggedek. Sokkal jobban aggaszt, hogy mit tesz a közösségi média a generációmmal. Összeveszel a pároddal? Máris ott van tíz másik lány a Tinderen, aki bármikor kapható arra, hogy boldoggá tegyen. Hiába kamu a fele, a FaceApp-pal a való életben nehéz felvenni a versenyt.
VIOLA (25): – A szüleim egy bálon ismerkedtek meg, ennek harminc éve. Számomra ők jelentik a mintát: a házasságuk példaértékű, jóban-rosszban kitartottak egymás mellett. Sajnos, ilyet ma alig látok.
ANDRÁS (27): – Kikészülők attól, amikor a társkeresőn a lányok listát írnak arról, hogy milyen férfit keresnek. Nem azzal van a gond, hogy vannak igények! Hanem hogy ennyire magas elvárásokat támasztanak. Abba viszont nem gondolnak bele, hogy ők vajon mit tudnak cserébe nyújtani. Nem beszélve arról, hogy teljesen elveszik a pillanat varázsa, ha egy randin az elváráslistánkat pipálgatjuk. Nem adunk esélyt a véletlennek, a meglepetésnek... Anyu egyszer elmesélte, hogy apu teljesen más fazon volt, mint amilyennek a nagy Ő-t elképzelte, ezért jó nagyokat viccelt vele, elengedte magát. Mígnem aztán egy munkahelyre kerültek, s a végén arra eszmélt, hogy beleszeretett ebbe a testes mackóba.
VERONIKA (24): – Úgy érzem, túlzott szerepet kap a szex. Sajnos, nemegyszer éltem már meg, hogy a fiúk az ismerkedésnél nyomást gyakoroltak rám, ha nem lesz meg a kémia, a kapcsolatnak nincs jövője! Értem én, hogy ez egy fontos szempont. De az első randin tényleg ez a legfontosabb?
ZSOLTI (30): – Egyre kevésbé gondolom azt, hogy minden embernek monogám párkapcsolatban kellene élnie. A rengeteg impulzus annyira feltolta az ingerküszöböt, hogy túl nagy a kísértés. Én úgy gondolom, az a legfontosabb, hogy tudjunk a saját szabályaink szerint élni, akár egy kapcsolatban is. Tudom, sokaknak ez a felfogás hajmeresztő, ezért csak hozzám hasonló emberekkel ismerkedem.
REBEKA (34): – Nemrég találkozgattam egy velem egykorú sráccal. Eleinte minden klappolt, később viszont kiütközött, hogy Zoli mennyi sérelmet cipel. A féltékenységét – ami abból fakadt, hogy minden exe faképnél hagyta őt – sehogy sem tudta kezelni. Ugyan fájó szívvel, de a kapcsolatunknak véget kellett vetni. Szerintem ez a legnagyobb hátulütője annak, ha valaki harminc fölött próbál társat keresni. Túl sok a csalódás, amivel meg kell birkózni.
VANDA (31): – Dunát lehet rekeszteni a randizós sztorijaimmal! (Nevet.) Volt olyan srác, aki annyi tequilát kért ki magának az első randin, hogy nem tudott a saját lábán hazamenni. Volt, aki tágra nyílt szemekkel nézett rám: merthogy ő azt gondolta, hogy az első vacsorát én állom.
A legdurvább az volt, mikor egy biszexuális srác előttem coming outolt. A randink nyolcvan százalékában csak a táskáimmal volt elfoglalva, így ciki, nem ciki: nem tudtam a témát kikerülni. Szóval nem könnyű ismerkedni. Mégis hiszek abban, hogy a sors elém görgeti az igazit.
A történet vége
Laura már vagy húsz perce feküdt mozdulatlanul a hátán, és a plafon hajszálrepedéseit bámulta. Zavarta az utcai lámpa kintről beszűrődő fénye, de nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy felálljon. A saját hálószobájában aludt: a kedvenc virágos ágyneműjében, a negyedikre kínkeservvel felcipelt memóriamatracán...
Mégis, ahogy a vállán pihenő férfikarra sandított, elfogta az idegenség érzése. Legszívesebben azonnal felrázta volna Mátét, hogy szedje a holmiját, és menjen inkább haza, de ezt mégsem tehette az éjszaka közepén. Ez a beszélgetés reggelre maradt. Lehunyta a szemét, és Gergőre gondolt. A csibészes mosolyára, arra, ahogy a minap puszit nyomott az arcára... S hirtelen mérhetetlen keserűség és bűntudat lett úrrá rajta.
