Amikor történelemkutatóink a 18. században foglalkozni kezdtek a kérdéssel, azt gondolták, hogy török eredetű népcsoport vagyunk. Nyelvészeink viszont egyre több bizonyítékot találtak arra, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű.
Ezt bizonyítja az alapszókincs: a testrészeket, a rokoni kapcsolatokat jelölő szavaink. De a mai napig nincs pontos magyarázatunk arra, miért volt a honfoglaló magyarság teljesen törökös kultúrájú nép.
A Feszty-körkép Feszty Árpád festőművész körpanorámája a honfoglalásról. (1892-1894)
Hol volt a magyarság őshazája?
Ma már biztosan tudjuk, hogy első ismertőshazánk az Urálon túl, a mai Nyugat-Szibéria területén volt. A mi őseink, miután elváltak a rokon népcsoportoktól, a mai Baskíria területére, a Volga és a Káma folyó mentére vándoroltak. Julianus barát után ezt a hazát Magna Hungariának nevezzük. Ezt régészeti leletek ugyanúgy bizonyítják, mint Julianus barát tanúsága, aki 1235–37 között „magyarokat” talált az említett helyen. Ebből nyilvánvaló, hogy amikor honkereső őseink a 8. század környékén elvándoroltak onnan, még mindig nagyszámú magyar törzs maradt ott, s még ötszáz év múltán is megvoltak, és Julianus számára érthető nyelven beszéltek.
Levédia
A magyar törzsek következő hazája az Azovi-tenger környékén elterülő Levédia volt. Abban az időben ott a Kazár Birodalom terült el. (A kazár zsidó hitű, de török fajú nép volt.) Levédiában a magyarok szoros kapcsolatban éltek velük, és nagyon sok szokást átvettek tőlük, például a kettős fejedelmi rendszert. A magyarok két fejedelme a kende és a gyula volt (mindkettő török eredetű szó). A kende szakrális funkciókat töltött be (a kazároknál a Nap fia volt), aki csak nagyon ritkán, évente négyszer-ötször jelent meg a nép előtt. Azon kívül, hogy igen nagy tisztelet övezte, nem volt nagy befolyása.
A törzs valódi vezetője a gyula volt, ő irányította a törzs életét, ő vezette hadba. A gyula szó jelentése „népet vezető fáklya”.
A hét törzs
A 9. század elején a hét törzs továbbvonul Levédiából, mert nem akar beolvadni a Kazár Birodalomba. A magyar törzsekhez három török eredetű kabar törzs is csatlakozik. (A nomád népek szívesen fogadtak magukhoz idegen törzseket, amelyeket a harcokban elővédként használhattak.) A hét magyar törzs eredetileg nyolc volt: Nyék, Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi, de később a Kürt és a Gyarmat törzs összeolvadt. A vezértörzs a Megyer lehetett, amely az egész nép nevét adta. A „magyar” népnév valószínűleg már Baskíriában kialakult: a mon („beszélni”) és az eri („ember”) szóból keletkezett. Így különböztették meg magukat a magyarok azoktól, akik más nyelven beszéltek.
Etelköz
A 9. század közepe táján a magyar törzsek az Etelközben telepednek meg. Etelköz, amely víz- vagy folyóközt jelent, a Fekete-tenger nyugati partvidékén terül el, nagyon közel Európához. Az európai uralkodók – maga Svätopluk is – ekkor már szívesen alkalmazzák a magyar harcosokat mint katonákat. Erről a bizánci krónikák, az arab utazók útleírásai és egyes nyugat-európai évkönyvek tesznek említést. Etelköznek azonban volt egy nagy hibája: nem voltak természetes határai, tehát nem volt jól védhető. A magyarság nem tudta megvédeni az állatállományát, pedig egy nomád nép esetében ez a legfontosabb. 895 táján nagy támadás érte a magyarokat a besenyők részéről. Végleg bebizonyosodott, hogy ez a terület hazának nem megfelelő, s újat kell keresni.
Kettős honfoglalás – László Gyula elmélete
Ez igen érdekes kérdés. A Duna–Tisza közén nem volt olyan erő, amely útját tudta volna állni a bevonuló magyarságnak. Ez a tény nagy fejtörést okoz a történészeknek, hiszen a vidék halban, vadban bővelkedett. Miért nem telepedtek le itt? A korábbi századokban a Duna–Tisza köze az avar birodalom központja volt. 800 körül Nagy Károly frank uralkodó szétverte a birodalmat, és később már nincsenek adataink az avarokról, de feltételezni lehet, hogy egy vereség hatására még nem haltak ki teljesen. Ebből indulnak ki a kettős honfoglalás elméletének hívei. Szerintük magyarok voltak azok is, akik itt éltek, ezért nem szegültek szembe a magyarok letelepedésével. Tény, hogy a megtalált tárgyi emlékek díszítései nagy hasonlóságot mutatnak a magyarokéval, például a növényi díszek, a griffmadaras, oroszlános díszítőelemek.
Milyen szláv népcsoportokkal találkozhattak itt a magyarok? Északnyugaton a Nagymorva Birodalom szlávjait találták. Pontosan nem tudjuk meghatározni, milyen szlávok voltak, mert ekkor még nem alakultak ki a „cseh”, „morva”, „szlovák” népcsoportok. Európában a népvándorlás korában minden állandóan változott: egyik nép jött a másik ment: eltűntek vagy beolvadtak. A szlávok elsősorban a folyóvölgyekben éltek, de a mai Szlovákia területén kevesen lehettek.
A szlovákság etnikailag csak a tatárjárás után kezd kialakulni, tudatilag a szlovákság kialakulását a 19. századra lehet tenni. A 9–10. században szlovákságról beszélni tudománytalan.
A honfoglalás
A magyarság valószínűleg már 895 előtt is kereste-kutatta a letelepedés lehetőségét, s ezt a besenyő támadás csak meggyorsította. A honfoglalás folyamat volt: nem lehet egy évre tenni, hiszen az egész századfordulón zajlott. Előbb Erdélyt, majd a Kárpát-medence keleti részeit foglalja el a magyarság, és csak a századforduló elején telepedik meg az egykori Pannóniában, a mai Nyugat-Magyarországon. A honfoglalást általában a fősereg beérkezéséhez kötjük: a fősereg 895-ben Árpád vezér vezetésével érkezett be a Vereckei-hágón keresztül. Hogy a honfoglalást mégis 896-ra datáljuk, annak különös oka van: a múlt század végén a magyar kormány döntött így, mert a nagy ünnepség előkészületeivel 1895-re nem készültek el.
Ópusztaszer
Az Alföld déli részén, Szeged fölött fekszik, és arról nevezetes, hogy a magyar fejedelmek – Anonymus szerint – Ópusztaszeren tartották első gyűlésüket, ott rendezték el az ország dolgát, ezért válhatott mára nemzeti emlékparkká. Itt van Feszty Árpád honfoglalási körképe. A honfoglalás után megszűnik a kettős fejedelmi rendszer. Addig Árpáddal egyidejűleg Kurszán volt a másik fejedelem, de őt a bajorok tőrbe csalják, és megölik, hogy meggyengítsék a magyarokat. Halála után nagy hatalom összpontosult Árpád kezében. Egybevonta a kende és a gyula méltóság hatáskörét, és ettől az időtől kezdve beszélünk fejedelemről. Árpád halála után mindig a leszármazottai öröklik a fejedelmi címet: a szenioritás elvének értelmében a nagycsaládon belül a legtekintélyesebb, legidősebb férfi örökli a fejedelmi címet. (Az állandó harcok közepette elképzelhetetlen, hogy egy kiskorú kerüljön a törzsszövetség élére.) Ebben a korban Erdély vezetőit kezdik gyulának nevezni.
Munkácsy Mihály: Honfoglalás (1893)
Tisztázatlanságok!
A mai napig nem tudjuk, melyik törzs hol telepedett le. Valószínű, hogy a fejedelmi törzs a Duna mellett, a Kárpát-medence szívében lelt otthonra. Ekkor a magyarság még tartotta félnomád településmódját, voltak nyári és téli szállásai. Árpád egyik szállása valahol Pécs magasságában lehetett, a másik a Csepel-szigeten. A mai Szlovákia vidékére esetleg valamelyik kabar törzs költözhetett, de valójában ez sincs bizonyítva. Mégis valószínűsíthető, hogy a mai palócság a kabarok leszármazottja. Tisztázatlan a székelyek eredete is. Úgy tűnik, ők nem a honfoglaló magyarokkal jöttek. A 12. századtól említik őket az írásos emlékek, s akkor már ők egységes, magyarul beszélő népként szerepelnek. Az ő létüket is össze szokták kapcsolni a kettős honfoglalással. Eredetileg ők lehettek azoknak a kései avaroknak a leszármazottai, akiket letelepítettek a határ mentén, hogy védjék az országot.
Félnomádok
A magyarságot nomádként szokták jellemezni a környező népek, pedig idejövetelükkor már félnomád életmódot folytattak, nyári–téli szállásuk volt, és a jól védett völgyekben már földműveléssel foglalkoznak. Fő állatuk a ló volt, erről vallanak temetkezési szokásaik. Jurtában laktak. Ez állatbőrökből készült, nagyon kényelmes, prémekkel gazdagon megrakott, szoba nagyságú sátor. A jurtában nagyon szigorúan elkülönült a férfiak és a nők része, rang szerint ültek.
A férfiak oldalán voltak a fegyverek, a nők oldalán a konyhai eszközök. A jurtaépítés a nők dolga volt. A sátrat nagyon gyorsan össze lehetett szerelni, mert előre elkészített darabokból állt.
Sámánhit
A honfoglalás kori magyarok sámánhitűek voltak. Azt képzelték, hogy a Földet különféle szellemek népesítik be. Az ősi hitnek nagyon sok emléke van, például a népmesékben szereplő égig érő fa. Ez az életfa népmesei átvetítése, amely összeköti a föld alatti, a földi és a föld feletti világot. A szellemeket ízeknek nevezték. A szó a mai napig fennmaradt egy palóc fenyegetésben: Az íz egyen meg! A sámánhit papjai a táltosok vagy sámánok voltak, akik jellel születtek, s már ebben is különböztek a többiektől. Ők tartották a kapcsolatot a szellemek világával.
Egyes szlovák történetírók azt hirdetik, hogy a magyarokkal egy barbár pásztornép özönlötte el a Kárpát-medencét. A tárgyi emlékek alapján nyilvánvaló, hogy a korabeli magyarság nagyon fejlett nomád pásztorkultúrával rendelkezett, ruházatuk, használati tárgyaik pompázatosak, gazdagon díszítettek voltak, lószerszámaik úgyszintén. Egy ilyen nép nem lehetett primitív! A földművelést sem itt tanultuk, mert ide vonatkozó szavaink iráni–török eredetűek (szánt, vet, búza, árpa), tehát még a korábbi hazákban tanultuk meg azokat.
