Küldj egy írást, és legyél Te is Új Nő!
Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak, küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!
(© pinterest.com)
A, mint ablak
Évek óta él a néni ebben a pici szobában. Amikor betöltötte a nyolcvanötöt, gyerekei azt mondták, jobb lesz neki az öregotthonban. Ott majd gondoskodnak róla. Mindig lesz, aki figyel rá, érje bármi. A néni nem akarta elhagyni az öreg házat, amit még szülei építettek. Ám a gyerekei meggyőzték: Anyuka, nagy ez a ház magának, nem bírja fenntartani, el kell adni. Így is lett. A gyerekek eladták a házat, ő meg bekerült az öregotthonba. Nem panaszkodik, enni kap, van saját szobája, a szobában tévé, rádió. Még telefont is kapott a gyerekektől. Azt mondták, azért, hogy fel tudják hívni. Ennek lassan hat éve. A telefon ott fekszik az éjjeliszekrényén, várja, hogy megcsörgessék. Néma.
Most október van: legutoljára júniusban hívta fel a lánya, születésnapja alkalmából. Hat évvel ezelőtt mindkét gyereke megígérte, hogy hetente vagy legalább kéthetente meglátogatják. Eleinte még jöttek is havi rendszerességgel. Három éve már csak karácsonykor jönnek, esetleg húsvét után, amikor a megmaradt süteményből hoznak neki egy tányérral.
A telefon meg ott porosodik az éjjeliszekrényen. Egy éve tolószékbe kényszerült, már az otthon parkjába sem tud kimenni kíséret nélkül.
A nővérkék aranyosak, de nincs mindig idejük rá, ezért ritkán kéri meg őket, hogy tolják ki a parkba. Inkább egyedül üldögél pici szobájában az ablak mellett. Igen, az ablak! Ez az ő mindene, ennyi maradt neki a világból. Reggeltől estig képes elüldögélni előtte. Nézi a napkeltét, a napnyugtát, a fákat, a bokrokat, hallgatja az eső koppanását, a kóborló szelet. Figyeli lakótársait és a jövő-menő embereket. És vár, mindig vár...
D, mint disznóölés
Ötven évvel ezelőtt történt, igaz eset. Élt a faluban egy nagyon jó hírű böllér, János bácsi. Huszonéves korától heti kétszer disznót vágott. Elégedettek voltak vele, még a környező falvakba is hívták böllérkedni. A mindig jókedvű János bácsi élete a disznóvágásokban teljesedett ki, jókedve mindenkit magával ragadott.
Híres anekdotázó volt. Feleségét, a pirospozsgás arcú Ilonka nénit is mindenki szerette. Három gyerekük született: egy lány és két fiú. Időközben a gyerekek felnőttek, kirepültek, maguk is családot alapítottak, így János bácsiék kettecskén maradtak.
Telt-múlt az idő egészségben, nyugalomban, a házaspár mindkét tagja betöltötte a nyolcvanat. Egyszer csak Ilonka néni észrevette, hogy valami nincs rendben a férjével.
Az utóbbi időben furcsán kezdett viselkedni, egyre több dolgot elfelejtett. Néha hosszú órákra elkóborolt. Ilonka néni szólt a lányának, hogy meg kéne nézetni János bácsit egy orvossal. Így is történt, beutaztak a városba. Az orvos megállapította, amit a család már régen gyanított: János bácsi Alzheimer-kórban szenved. Rövid időn belül sokat romlott az állapota, már a családtagokat sem ismerte meg.
Ha akadtak is „világos” pillanatai, akkor is csak a disznóölésekről beszélt. Jókedve azonban ekkor sem hagyta el. Szomorún végződött az év: Ilonka néni szívelégtelenségben meghalt. A temetés után a gyerekek halotti torra invitálták a rokonságot. A vendégek csendben, sóhajtozva ültek az asztaloknál. Egyszer csak János bácsi, pohárral a kezében, felállt az asztaltól, és jó hangosan megjegyezte:
– Arra igyunk, hogy jövőre még nagyobbat vághassunk!
Prachar Kornélia (Gúta)
