A régi kapcsolatok néha olyanok, mint a döglött akták, amelyeket bizonyíték és magyarázat híján lezáratlanul, illetve lezárva, mégis befejezetlenül raktak egy dobozba és tettek fel a polcra. Így sorakozik bennünk sok régi barátság és szerelem emléke. Ezeknek a kapcsolatoknak a nagyja régen megszakadt. Ami rendben is volna, hiszen sok emberrel összeakadunk életünk útján, s egyáltalán nem kell, hogy végig együtt menjünk rajta.
Ámde néha elgondolkodom ezeken a régi történeteken. Vannak emlékek, melyekre nosztalgiával gondolok vissza, és vannak, amelyek most is feldúlnak, mert még mindig dolgoznak bennem. Szerintem nem vagyok egyedül ezzel a világon; másnak is vannak olyan emberek az életében, akikkel nagyon rég találkozott, de akiket szívesen és életében még egyszer felkeresne. Akikkel beszélgetne, akiktől kérdezne valamit, vagy csak meglesné őket, csak úgy messziről…
(Kép forrása: pinterest.com)
Életünkben többször is számot vetünk a megtett dolgokkal, álmokkal, célokkal, átgondoljuk, hol tartanak a kapcsolataink, milyen a közhangulat a családon belül, ki merre tart, és még sorolhatnánk. Vannak, akik (velem együtt) az év végén teszik meg ezt a számvetést, mások pedig az új év elején. Néhány dolgot megoldunk, néhányat elengedünk. Vagy inkább félreteszünk. Csak úgy átlépünk rajtuk, vagy egy képzeletbeli dobozba rakjuk őket – és már megyünk is tovább.
Értem én az egyszer élünk! filozófiát, hogy ne rágódjunk a múlton, nincs rá idő, éljünk a most-ban; és lehetőleg a jövőn se szorongjunk. A mi lett volna, ha kezdetű kesergésekbe pedig bele se fogjunk, ezeket a gondolatainkat gyomláljuk ki, rögvest a feltámadásuk után.
A régi szerelmekre, barátokra is nézzünk nosztalgiával: ne kutassunk utánuk, ne akarjuk őket erővel visszahozni az életünkbe. Talán csak egy rövid idő jutott nekünk együtt. Ennyi volt!
Hufnágel Pisti itt van!
„Csak hiszed!” – mondta nekem nemrégiben az élet. Hufnágel Pisti igenis itt van a közelünkben. Láttam őt, egy autóban ült.
Pedig nem sok esélye volt, hogy éppen akkor nézzek fel a mellettem elhaladó kocsikra. Általában elgondolkodva, szinte automatikus, monoton léptekkel járom az utamat. Legtöbbször nem is emlékszem, mi vagy ki mellett haladok el. Nagy ritkán azonban, főleg ha dugó alakul ki, belesek az ácsorgó autókba: megnézem, ki mit csinál, miként vezeti le a várakozás miatt kialakult feszültséget. Ki türelmes, ki nem az. Figyelem, ahogy embertársaim zenét hallgatnak, magyaráznak a kihangosított telefonba, sminkelnek, bambulnak. (Talán erről is érdemes volna egy tanulmányt írni: ki mit miért csinál.)
Ezen a napon nem volt rá különösebb okom, hogy figyeljem az utat, csak baktattam a járdán álmosan. Aztán valamiért mégis felpillantottam, és megláttam őt egy kocsiban. Ő nem látott, nem is lassított, nem is intett, egyszóval nem vett észre. Szerencsére.
Így is nagyon furcsa volt látni őt. Nem tudom, mi történt volna, ha ő is éppen rám néz. Ám olyan csak a filmekben van (szerintem). Olyan gyorsan történt minden, hogy azóta arra gondolok, hogy nem is ő volt az. Nem volt időm alaposan szemügyre venni, mert csak elhajtott mellettem. Már az autóra sem emlékszem... Csak a színére. Mondjuk, ez jellemző rám. De ő kellett hogy legyen, más nem így tartja a fejét a nyakán. Komolyan.
Egy pillanat volt, de mégis tele lettem érzésekkel és gondolatokkal. Vajon hol lakik, mit csinál? Vajon emlékszik még rám, haragszik, vagy látni sem akar... Esetleg gyakran gondol rám? Egy pillanat alatt egy sereg mondanivaló tódult fel bennem. S még több kérdés, amelyeket azóta sincs kinek feltenni...
Felnyitottam az egyik dobozom fedelét, és hirtelen eszembe jutott minden. És most nem tudom, hogy zárjam vissza, hogy ne kísértsenek az örök kérdések. Vagy éppen hogy nyúljak bele, nézegessem a belbecsét, rakosgassam ide-oda…
Két kupacom van. Az Ezt még meg kell oldani! – és a Fütyülj rá! kupac. Egy pillanat kérdése volt, és máris fogalmam sincs, hogy ez a hirtelen felnyílt doboz melyik kupacba kerüljön.
