Mucha Dorka egy könyvekkel telezsúfolt pesti könyvtárszobából került Peredre – ide jött férjhez. Nevét a Puncs című regénye tette ismertté, ami egy tanár-diák viszonyról szól: a könyvben a tanár kavar a diákjával. Véletlen egybeesésként pont akkor jelent meg, mikor a metoo-mozgalom berobbant. Dorka könyve is nagyot robbant. Honnan jött ez a bátor lány, és mitől ilyen szókimondó?
,,– Van a médiások közt egy lány, akinek tök jó a stílusa. – Igen, a Dorka. Ő pesti. Mucha Attila felesége" Hasonló párbeszéd rémlik fel Gombaszögről, mihelyt próbálom felidézni, mikor találkoztam először Mucha Dorka (31) nevével. Emlékszem, ismeretlenül is vagány csajnak tűnt: olyannak, aki két lábbal áll a földön. Követni kezdtem hát a munkásságát, s mikor „az utóbbi évek egyik legerősebb debütálásaként” hivatkoztak a Puncs című regényére, meg sem lepődtem igazán.
Dorka azóta kétkötetes szerző és PhD-hallgató a komáromi Selye János Egyetemen. Ír, kutat, családi vállalkozást vezet: s ha a járvány épp engedi, Pered és Budapest között ingázik Firkával, a tacskójával. Szóval, kétlaki életet él.
– Bevallom, kicsit irigykedtem, mikor megláttam budapesti otthonotok könyvtárszobáját. Mesélj a családodról: mit hoztál otthonról?
– A családom története eléggé kalandos. Édesapám felől sváb felmenőim vannak: az eredeti családneveink Nebenführer és Gráf, de az 1800-as évek végén minden idegennek, aki hivatali tisztséget szeretett volna betölteni, magyarosítania kellett a nevét. Hogy szépapám postamester lehessen, a családnevünket Némethre változtatták. Később a nagyapám aktívan részt vett az ’56-os forradalomban, amiért az egész családot meghurcolták. Voltak közülük, akik elmenekültek Franciaországba, ők ma is Párizsban élnek; édesapám viszont Budapesten maradt a nagymamájával. Édesanyámmal együtt az volt az álmuk, hogy a gyerekeiknek klasszikus polgári nevelést biztosítsanak: rengeteg utazással, színházzal, operával.
Tiniként minden erőmmel lázadtam ellene. Újlipótvárosi lakásunk olyan volt, mint egy múzeum: az összes bútorunk XIV. Lajos korabeli utánzat. Sokáig meggyőződésem volt, hogy minden családnak van otthon könyvtárszobája. Nálunk egy évre előre be volt tervezve, hogy a héten melyik színdarabot nézzük meg...
– S ez meddig tartott? Most is ilyen beosztás szerint élsz?
– Még öt évvel ezelőtt is működött a rendszer. Ám mikor valaki heti szinten színházba jár a szüleivel – ráadásul a gimivel is menni kell –, az kicsit megöli a lelkesedést. Mostanra persze tudatosult bennem, hogy kamaszként menyire privilegizált helyzetben voltam.
– Hogy képzeljük el a kamasz Dorkát?
– Túl szerette volna élni az iskolát, mert nem szerette. Idegenforgalmi szakirányú elitiskolába jártam. Pont olyan volt, mint az amerikai filmekben: egyenruha, kártyás beléptetőrendszer, pár diákot testőrök kísérgettek. Aztán megismerkedtem egy idősebb sráccal, aki szólt, hogy péntekenként fizikaszakkör van a suliban. Elég menő volt, mert zárás után is be lehetett menni. Itt filozófiával és csillagászattal is foglalkoztunk: egészen vad dolgokat csináltunk, felmásztunk a tetőre távcsővel. Csupa olyan ember gyűlt itt össze, akik nem találták a helyüket. A végére nagyon támogató közeg alakult ki. Közös volt bennünk, hogy mindannyian valami elborult szakma iránt érdeklődtünk...
– Már ekkor tudtad, hogy író leszel?
– Tudtam. Csak épp nem írtam. Anyai nagyapám író volt, Kelemen Sándornak hívták, a Dörmögő Dömötör gyermekújság szerkesztője volt. Az Írószövetség tagjaként kapott egy kis lakást – igen, ennyire megbecsült helyzetben voltak akkoriban az írók. Elég sok időt töltöttem nála gyerekkoromban. Mindenhol könyvek voltak, még a kihúzható komódban is. Ekkor határoztam el, hogy én is író leszek; csak épp nem voltam képben, hogy tulajdonképpen mit csinál egy író. Szimplán jó dolognak tűnt egész nap a könyvek között ülni. Különben a másik nagymamám rádiós műsorvezető volt, apai nagypapám pedig fotózott és irodalmi lapokat gyűjtött. A szüleimet már lenevelték minden ilyesmiről, mert nem akarták, hogy művészek legyenek. Talán pont ezért is ösztönzött minket apukám, hogy azt csináljunk, ami érdekel. A testvérem így lett politológus, én pedig esztétikát tanultam. Mindkettő nagyon piacképes szakma. (Nevet.)
– Könnyen megtaláltad a helyed az irodalmárok közt?
– Jaj, dehogy! Az emberek a művészi közösségeket úgy képzelik el, mint a Holt költők társaságát: összeülünk egy barlangban, kántálunk, és mindenki szeret mindenkit. Nos, a valóság egészen más. Az egók harca dúl, mindenki tapos mindenkit: megy a küzdelem a díjakért. Lehetetlen őszinte kapcsolatokat kialakítani. Egy-két év után megtanulod, hogy onnan is jön a pofon, ahonnan a legkevésbé várod.
A pénz kevés, megélni nehéz belőle, mérhető teljesítmény híján pedig nem könnyű eldönteni, hogy akkor ki a jobb. A legtöbben keresetkiegészítésképpen kénytelenek tanári, műfordítói vagy újságírói munkákat vállalni: ugyanis ez a három menekülő útvonal van.
– Van különbség férfi és női író között?
– Hatalmas szakadék van a férfiak és nők között. Ha egy irodalmi műhelybe egy lány visz gyengébb szöveget, nála hibának számít; a fiúnál stílusjegynek. A férfiaknak ma annyival nehezebb, hogy a nők már bátrabbak: jobban ki mernek állni magukért. Emlékszem olyan esetre, amikor egy negyvenfős asztaltársaságnál egy fiatal írónőnek odaszólt az egyik férfi: „Neked itt most nem osztottunk lapot.”
– Te is tapasztaltál hátrányos megkülönböztetést?
– Gondolj bele: ott állsz 21 éves fruskaként hetven férfi közt, nagyjából öt másik nővel. Te vagy a friss hús, mert a nők többsége idősebb. És akkor odajön hozzád egy nagy, elismert író, aki azt mondja: tehetségesnek tart. Megkér, hogy küldj neki szöveget, te pedig naivan meg is teszed. Hamar kiderül, hogy a későbbiekben akkor fog tehetségesnek tartani, ha nyújtasz valamiféle ellenszolgáltatást. A neveltetésemnek köszönhetően én sokáig búra alatt éltem, alkoholról és drogokról sem igazán hallottam; nemhogy zaklatásról!
– Első könyved, a Puncs is ilyesmiről szól. Azért is kavart akkora vihart...
– Dühít, hogy sokan úgy tesznek, mintha semmi ilyesmi nem létezne! Nemrég az egyik közismert „predátor” két fiatal írónővel beszélgetett, és megkérdezte tőlük: „Lányok, titeket zaklattak már?” Mire a lányok: Nem, nem, őket soha, azt sem tudják, mi az. Persze!
Mucha Dorka Puncs című könyve (Kép forrása: edeskiskonyvkritikak.hu)
– A Puncs 2019-ben jelent meg. Mi volt az előzménye?
– Akkoriban már buzgón jártam irodalmi műhelyekbe és alkotótáborokba. Független emberke vagyok, emellett szabadszájú: mi otthon a családban tabuk nélkül kommunikáltunk az érzéseinkről. Később rá kellett jönnöm, hogy az emberek a nyílt beszédet nehezen viselik. Rengeteg konfliktusom volt ebből. Húszas éveim közepére odáig jutottam, hogy már nem bírtam kikelni az ágyból. Depressziós voltam, szó szerint kiégtem. Két évig egy betűt sem írtam le. Ez persze minden alkotó ember problémája. Egyik nap minden nagyon jól megy, másik nap semmi.
– Mégis, hogy született meg a könyved?
– Akkor már nem hittem abban, hogy nekem valaha könyvem lesz. Aztán megalakult a Független Mentorhálózat: 200 magyar író ajánlotta fel, hogy mentorálja a fiatalokat. Ezt még utoljára meg akartam próbálni; azt gondoltam, ha nem sikerül, akkor lemondok az írásról. Totth Benedekhez jelentkeztem, aki azonnal válaszolt. Ő segített a Puncs kidolgozásában: ha ő nincs, nekem ma nincs könyvem.
– Eddig két köteted jelent meg. A Puncs a felnőtteket, a Nincs idő a tiniket célozza. Mindkettő elég egészségtelen kapcsolatról szól. Mi alapján választottál témát?
– Az ELTE-re jártam, esztétika és szerkesztői szakon végeztem. Az egyetemen rengeteg olyan sztori volt, hogy tanárok kavartak a diákjaikkal. Ez ihlette a Puncsot, ami igazából nem egy lány története: hanem tizenakárhányé. A főszereplő karaktere megvolt a fejemben, csak sztorit kellett kreálni köré. Tiniknek szóló könyvet pedig régóta akartam. Sok témajavaslat érkezett a kiadómtól, de nem találtam rajtuk fogást. Végül beugrott: arról kellene írni, hogy egy nárcisztikus fiatal hogyan kísérletezi ki az eszköztárát. A tizenötéves Áron uralkodik Lilin: meghatározza, mit csinálhat, mit vehet fel, kivel beszélgethet... Sokan azt hitték, hogy a saját tinikoromról mintáztam a könyvet – pedig nem.
A nők nagy része megfordul ilyen bántalmazó kapcsolatban, hogy a párja kontrollálni próbálja. Ami persze férfiakkal is megesik. Most pedig a harmadik regényemen dolgozom.
– Megtudhatjuk, hogy ez miről fog szólni?
– Az alapsztori az, hogy egy baráti társaság megöli az egyik lány anyukáját. Ebből bontakozik ki a cselekmény. Izgulok, hogy milyen lesz a fogadtatása, ezért nem akarok róla többet beszélni.
– Sok sikert kívánunk, s alig várjuk a könyvet!
