Ahogy az őszi nap melege átjárta az utcákat, tereket, úgy tért vissza az élet mindennapi teendőinkbe is. Hosszú idő óta szünetelő énekkari próbáink is ott folytatódtak, ahol abbamaradtak. Karvezetőnk – Szabó Balázs Szabina – ugyanolyan lelkesedéssel kezdi a beéneklést, mintha mi sem történt volna. Szabina életében a zene olyan, mint egy mozgalmas festmény fókuszpontja. Minden a köré épül, onnan árad szét.
Szabó Balázs Szabina (35) az Ipolysághoz tartozó Tesmag nevü falucskában él, férjével, Csabával és három gyermekével – Bíborkával (10), Barnival (6) és Zselykével (4). A zongora, furulya és ének tanulás végigkísérte iskolás éveit, ahogy a kóruséneklés is. A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem magyar-zene szakán végzett, és előszeretettel „ragasztja rá” másokra is az éneklés örömét.
(Kép forrása: pinterest.com)
– Magyar-zene szakos tanár vagy, karnagyként tevékenykedsz, Ringató foglalkozásokat vezetsz és most, iskolaigazgatóként is a zenére helyezted a hangsúlyt. Honnan ez a szerelem?
– Hát, ez jó kérdés. Persze a zene mindig is része volt az életemnek – a szüleimnek is van hallása, apukám zongorázik – mégsem volt olyan egyértelmű, hogy ezen az úton fogok haladni. A zeneiskolába évekig úgy jártam, hogy anyuék folyton azt mondogatták, még ezt az egy évet bírd ki, aztán szeptembertől már nem kell járnod!
– Hát ezzel most nagyon megleptél! Azt hittem, Te már hangvillával a kezedben születtél.
– Nem, nem volt mindig ilyen egyértelmű. Nagy harcokat vívtunk! Kiskoromban a hangom sem volt túl jó. A tanító nénim mégis kiválasztott egy népdalversenyre és rengeteget foglalkozott velem. Végül megnyertem a versenyt és ez önbizalmat adott. Úgy hatodikos koromban a zongora mellett furulyát is elkezdtem tanulni, ekkor valami „átkattant” a fejemben – megszerettem az egészet, és később énekre is beiratkoztam. A tanítás iránti vágy viszont gyerekkoromtól bennem volt. A gimnázium után egyértelműen a zene szakot választottam.
– Tanítottál zenét, éneket, közben lett egy saját kórusod, az Amicorum, mellyel alig két év elteltével már a galántai Kodály Napokon fantasztikus helyezést értél el. Mintha Te és az énekkar elválaszthatatlan fogalmak lennétek.
– Az énekkarokban való szereplés végigkísérte az iskolás és főiskolás éveimet. Gyerekként és gimnazistaként nagy csodálattal néztem karnagyunkat, Wollent Andreát, ahogy a színültig megtelt templomban vezényel. Több kórusnak is tagja voltam illetve besegítettem a karvezetésben is.
Aztán mikor tesmagi lakos lettem, felkerestek a helyi Csemadok szervezet tagjai, hogy nem tudnék-e összeverbuválni egy énekkart elsősorban falubeliekből. A húgom segítségével, aki szintén zeneszakos tanárnő, belevágtam. Így alakult meg 2015 nyarán az Amicorum vegyes kar, mely elsősorban egyházi kórusként működik.
– A felnőtt, többszólamú daltanítás mellé belépett az életedbe a piciknek szóló Ringató, amit szintén teljes elhivatottsággal csinálsz. Mesélnél erről bővebben?
– Még egyetemista voltam, amikor Wollent Andrea felhívta a figyelmemet az ilyen foglalkozások lehetőségre azzal, hogy szerinte nagyon passzolna hozzám. Akkor viszont még nem tudtam megoldani, hogy Pestre utazgassak képzésre. Évek elteltével, még mindig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy meg kéne próbálni, és végül Csabi, a férjem, kapta a telefont, és felhívta a szervezőket. Az volt a válasz, hogy jó, hogy hívunk, mert épp a következő héttől indulna egy felvidékieknek való képzés. A Ringató foglalkozások mottója: vedd ölbe, ringasd, énekelj! Nem a fejlesztés a cél, csupán arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy az ölbeli játékok semmivel sem pótolhatók.
– A foglalkozások során – melyek a nulla-hároméves korosztálynak szólnak – egyszerű, mozgással kísért játékokat játszunk, énekelünk, ritmusos mondókákat mondunk, esetleg hangszereket is bevonunk, mindezt a néphagyományokra alapozva. Semmi sem kötelező, viszont a gyerekek és az anyukák hamar ráhangolódnak a közös játékra és nagyon szeretik. Ipolyságon 2015-től vágtam bele és bár izgultam a reakciók miatt, már első alkalommal nagy sikert aratott. Később a falvakon is jelezték, hogy lenne rá igény. Szinte rögtön éreztem, hogy ez is az „enyém”. Amellett, hogy élvezem, a gyerekeken is észreveszem az áldásos hatásokat. Erről ódákat tudnék zengeni.
Szabó Balázs Szabina vezényel kicsiknek és nagyoknak, újabban pedig iskolamentésbe kezdett a zene segítségével. Végignézve munkásságát, az jut az eszembe, hogy a zene valóban összehozza az embereket. Kodály Zoltán szavait idézve: a zene tápláló, vigasztaló elixír, s az élet szépségét , s ami benne érték, azt mind meghatványozza.
– Ha jól tudom, az ipolyviski iskola, aminek az igazgatónője lettél, szintén a zenére épít.
– Igen. Az volt a terv, hogy a zenei nevelés játékos formában már a helybéli Huncutka óvodában elkezdődne, és szerencsés esetben a gyerekek átvándorolnának hozzánk, az iskolába, ahol emelt számban tanulhatnának zenét.
– Kanyarodjunk vissza az elejére: miként lett belőled igazgatónő?
– Az ipolyviski polgármesterasszony, Antal Nyustin Ágnes szólított meg, nem sokkal az után, hogy ő került a polgármesteri székbe. Az iskola akkor már a bezárással nézett farkasszemet, ezért Ági keresett valakit, akivel jól és aktívan együtt tudna működni. Az első felkérést – 2017-ben – azonban visszautasítottam. Ám nem hagyott nyugodni a dolog, folyton az járt a fejemben, hogy talán lenne olyan ötletem, amivel segíthetnék az iskolán. 2019-ben úgy döntöttem, mégis belevágok. Mivel a diákok többsége roma származású, úgy gondoltam, bizonyára jó ritmusérzékkel rendelkeznek. Tehát a zenével terveztem fellendíteni az iskola életét. Aztán minden a feje tetejére állt.
Kiderült, hogy bár az iskola magyar, szinte senki nem tud magyarul és a diákoknak nem csak hallása nincs, de 15 gyerekből egy szál nem akadt, aki akár a ritmust tudta volna tapsolni.
– Kicsit filmbeillő történet. Szinte elképzelem, ahogy belépsz az iskola épületébe és vakargatod a fejedet. Mi volt az első dolgod? Nekifogtál kidobálni a régi virágcserepeket?
– Ezzel most telibe találtál, mert pont a virágokkal kezdtük. Az épületben annyi növény volt, mint egy dzsungelben, még a régi gumi alatt is vastag gyökerek nőttek. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, mikor augusztusban átadták a kulcsokat, és először léptem be egyedül az iskola épületébe. Mintha egy időkapszulába kerültem volna. Talán az 50-es évek óta nem változott ott semmi.
– Mi motivált ebben a reménytelennek látszó helyzetben? Volt segítséged?
– Eleinte én, a takarító nő és a gondnok veselkedtünk neki. Kidobáltuk a régi bútorokat, hoztunk pár újat. Később voltak önkéntesek. Ágival azonnal nekifogtunk a pályázatok megírásának. Csak a tervek vittek előre, meg az, hogy most már nem adom fel. Hamarosan észrevettem, hogy a roma gyerekek kiválóak sportban. Ebben láttam a lehetőséget a sikerélmények megszerzésére, amire nagy szükségük volt. Kiötlöttük, hogy két osztályt kéne nyitni: a szlovák osztályban (ahol végre szlovák tankönyvekből oktathatnánk), a sporté lenne a főszerep, a magyar osztályban pedig a művészetek kerülnének előtérbe. Szerencsére ebben a tanévben már így tudtunk működni. A szlovák osztálynak heti 5 óra testnevelése van, amit szakképzett testnevelés tanár tanít. A magyar osztályban emelt számban megy a zene és a rajz. Első osztályba lépve a gyerekek megkapják a furulyájukat, ami kötelező mindenkinek, és a negyedik év végeztével az övék maradhat. Másodiktól lehet mellé választani pl. zongorát, citerát és a délutáni szakkörökön belük, individuálisan tanulják.
– Engem mindig érdekelt, hogyan lehet itt nálunk elkanyarodni a megszokott útról, ami az oktatást illeti. Hogy sikerült megvalósítani az emelt számú zene és testnevelés órákat?
– Az úgynevezett kerettanterv (rámcovy učebny plán) tartalmazza a kötelező óraszámokat, ám van néhány óra, évfolyamokra van lebontva (az elsősöknél egy, a másodikosoknál kettő), amivel az iskola azt kezd, amit akar. Tehát specializálódni lehet. Mi azt az egy órát első osztályban a zenére tettük. Másodiktól már a zene mellé beléphet a plusz egy óra rajz is. A rajzon is technikákat tanítunk, nem blicceljük el. Sokan támadnak, hogy miért pont a zene, meg a rajz, hisz tudjuk, hogy a legtöbb iskolában ezek helyett matek, vagy nyelvtan órát tartanak. Én órákig tudnék beszélni a zenei nevelés transzferhatásairól. Ha veszem a népdalokat, ott a szókincs és memóriafejlesztés. A kottaolvasás nem más, mint dekódolás – akár csak az olvasás. A ritmusérzék fejlődésének hasznát vesszük pl. a szótagolásnál, de a zenei ismeretek összefüggnek a matematikával is. A rajz által a fantázia, a képzelet indul be, semmi sem megy kárba.
– Milyenek a visszajelzések a módszerrel kapcsolatban?
– Már a Ringatónál észrevettem, hogy azoknál, akik évekig jártak a foglalkozásokra, sokkal tovább fenntartható a figyelem. Persze időbe telik, amíg itt is megmutatkoznak a pozitiv hatások, de már most vannak sikerélményeim. Egy hátrányos helyzetű családból érkező kislányról kiderült, hogy nagyon tehetséges. A családban senki sem zenél, a zeneiskola eszükbe sem jutott volna. Nálunk megkapta a furulyát, rövidesen pedig úgy játszott rajta, mint aki ezzel született. Szárnyalok vele az órákon.
A roma gyerekek is összeszedettebbek, már csak az által is, hogy végre szlovák osztályban tanulhatnak. Valaki ennek köszönhetően végre már olvas. Sajnos a covid pont a testnevelést húzta keresztül, de amint lehetőség lesz, belehúzunk.
– Hogyan tudnád megfogalmazni egy kisiskola előnyeit?
– Alsó tagozaton egyértelműen jobb a kis csoport. Egy nagy létszámú osztálynál szinte lehetetlen odafigyelni, ha pl. valakinek döcög az olvasás. A kis létszám segít a felzárkózásban. Én a kísérletezés lehetőségét is a kisiskolák előnyeihez sorolom. Jövőre például szeretnénk másképp tanítani a szlovákot is. Igaz, az előirt tantervhez tartani kell magunkat, de találtunk egy angol-szlovák szakos tanárnő által irt tankönyvet, ami szinte teljesen lefedi az „obsahoy štandardot”. Egy nagy iskolában nehezebb eltérni a megszokott módszerektől.
– Feltételezem, hogy a színvonal emelkedéséhez és bármilyen fejlődéshez szükség van egy jó csapatra is. A kisiskoláknál előfordulhat, hogy a pedagógus félvállról veszi az egészet, azt gondolván, azzal a pár gyerekkel minek törje magát. Nálad hogyan jött össze ilyen jó pedagógus gárda?
– Tudom, mire gondolsz. Sokat töprengtem, kiket szólitsak meg, és már az elején leszögeztem, nem pihenni jövünk ide. Szerintem egy falusi, összevont iskolának kétszer annyit kell bizonyítania. Az első év brutálisan kemény volt. A papírmunkának mindegy, hogy kis iskola, vagy nagy. Sőt, egy nagy iskolában van tantárgybizottsági elnök, helyettes, titkárnő, az igazgató pedig nem osztályfőnök. Egy évig én csináltam az integrációt, és a roma ügyeket is. Nem ritkán este hatra értem haza. Egyfolytában projekteket írtunk. Amikor szünet volt, mi festettünk, felújítottunk. Szerencsére a második évben már könnyebb volt. Kialakult a jelenlegi csapat, pályázaton keresztül szociálpedagógusunk is lett, akit szerintem Isten küldött. Tapasztalatból mondom, hogy nem akárkinek való ez a munka, ő pedig még élvezi is. A többi kollégával is jó a kapcsolatom és nagyon igyekeznek. Van, hogy az egyik kollégám átcsap helyettesnek, vagy a szociális munkás titkárnőnek. Bár igaz, hogy „hajtom” is őket.
(Kép forrása: pinterest.com)
– Ha már itt tartunk, szerinted mitől jó egy vezető?
– Ezen én is sokszor gondolkodok. Amikor elvállaltam ezt az egészet, elkezdtem vezetőképzőre járni, hogy tisztában legyek a törvényekkel, paragrafusokkal. Eleinte nagy csalódással jöttem haza, mert ezekről szinte nem is esett szó. Helyette azt hallgattam, hogyan kell bánni az emberekkel. Később rá kellett jönnöm, hogy a papírmunkába bele lehet jönni, de a jó kommunikáció mindennél fontosabb. Az sem jó, ha az alkalmazottak félnek bemenni az irodába, de a túlzott lazaság, vagy határozatlanság is rossz. Itt abszolút van párhuzam a kórusvezetéssel. Megtanultam, hogy szépen is lehet valakit ösztönözni, és nem lehet mindenkivel ugyanolyan stílusban beszélni. Az egyének erősségeire kell építeni és folyamatosan dolgozni kell a jó együttműködésen.
– Milyen tervek vannak a jövőre nézve?
– Jelenleg is futnak a pályázataink szigetelésre, ablakokra, mellékhelyiségekre, stb. A családok megszólítása a legnehezebb. Még kell egy-két év, hogy eredményeket tudjunk felmutatni. De látom, hogy ez nem halott ügy. Mikor ide kerültem, 15 diák volt, a tavalyi tanévet 19 gyerekkel kezdtük, szeptembertől pedig 21 diákkal indulunk.
Második osztálytól, mikor már külön egy óra fog menni a zeneelméletre, és egy a gyakorlatra, akár kamarazenekarban is gondolkodhatunk. Szóval tervek azok vannak!
– Honnan meríted az energiát mindezekhez, hisz jelenleg távúton végzed az alsó tagozatos pedagógiát, arról nem is beszélve, hogy három gyereked van?
– Anyu péntektől-vasárnapig nálunk van, mert akkor vannak az online előadásaim. Puccba vágja a házat, amit aztán mi öt nap alatt újra leélünk. Az energiát magukból a kihívásokból merítem. Alapvetően kitartó típus vagyok, addig nehezen nyugszom, míg el nem érem a kitűzött célt. Nem kedvelem a sablonos dolgokat, mindig az innovációt keresem. A kórusvezetésben és az igazgatóságban is az önkifejezést szeretem a legjobban. Ahogy a diákok másként reagálnak a különböző pedagógusra, úgy egy kórus is teljesen másként hangzik, ha Te vagy én vezetjük. Az egyik legnehezebb dolog megtalálni a kulcsot az elképzeléseink megvalósításához. De ha rátaláltunk, az feledteti a nehézségeket.
