Mindig van megoldás

Csernus Imre pszichiáter, Magyarország „Dokija”, igazi megosztó személyiség. Sokan utálják, ki nem állhatják, míg mások dicsőítik, csodálják, de egyben mindannyian egyetértenek: szakmájában kivételes eredményeket tudhat magáénak. Könyvei hosszú ideig vezették az eladási listákat. A nőkről írt könyve után pedig, melyben kíméletlenül kivesézett minket, nőket – már régóta polcokra került A férfi is. 

– Egy párkapcsolaton belül más-más igényei vannak a nőnek és a férfinak?

– A nőnek és a férfinak nem az igényei másak, hanem a boldogság megéléséhez kifejlesztett képességei különböznek. Én azt látom, hogy a férfiaknak a boldogságért sokkal keményebb harcot kell vívniuk, mint a nőknek. És nehezebb dolguk is van, mert a szocializáció során a fiúkat nem tanítják meg egy sereg fontos dologra. Amikor például felmerül a szó, hogy intimitás, akkor a férfiak zavarba jönnek. Pedig itt semmi másról nincs szó, csak a gyengédség olyan megnyilvánulásairól, mint a csók, tapintás, érintés, simogatás. A nők viszont már kislány korukban megtanulnak adni és kapni. A férfiak azért vannak gondban, mert kiskoruktól arra nevelik őket, hogy az érzelem látványos, kifelé történő megélése nem ildomos. Gondoljunk bele: sírhat egy kisfiú nyugodtan? Nem, mert ez nem megengedett! Egy férfi legyen kemény! Ezáltal a férfiak azt tanulják meg, hogy a bennük lévő feszültséget el kell fojtani. Mikor kikerülnek a való világba, a feszültség ugrásszerűen fokozódik. A mai rohanó világban az érzelmek feldolgozására nincs idő. Egy nap alatt számtalanszor kell nyelni – és dönteni. És míg a hölgyek mindent kibeszélnek magukból, addig a férfiak hallgatnak. Azt hiszik, ha felvállalnák az érzéseiket, akkor attól gyengévé, férfiatlanná válnának. Pedig ez nem igaz. Úgy gondolom, ha a nők meg tudják tanulni az érzelmek megélését, akkor mi, férfiak is képesek vagyunk erre. 

– A válások zömében a nő adja be a keresetet. Ez azt jelenti, hogy a férfiak kényelemből maradnak a rossz kapcsolatban?

– Egy érzelmi krízis megoldásánál mindig az érzelmileg fejlettebb ember veszi kezébe az irányítást. A legtöbbször a nő. A férfi gyakran nem veszi észre, hogy mekkora is a baj. Tény, hogy egyrészt nincs erre kondicionálva, másrészt, ha észreveszi is, akkor is inkább bagatellizálja a bajt, mert neki így kényelmesebb. Itt felmerül a kérdés: miért kényelmesebb? A férfiak jelentős részére nem lehet azt mondani, hogy férfi. A férfivá, illetve nővé válás egyik alapvetése, hogy a félelmeinkkel merünk konfrontálódni, és nem hagyjuk, hogy azok legyőzzenek minket. Van olyan rész, amikor tudom, hogy igazam van, és merek nemet mondani az anyámnak, apámnak.

A hangsúly az anyán van, mert az anyák azok, akik iszonyúan csimpaszkodnak a gyerekeiken, főleg a fiaikon. Érzelmileg nem engedik őket leválni, nem hagyják őket felnőni. Amíg azonban egy férfi nem szakadt el az anyjától, addig nem nevezhető férfinak, mert érzelmi szempontból gyerek. A férfi tulajdonképpen az anya nyújtotta érzelmi biztonságot nem akarja elveszíteni. Ezért aztán a társában nem a nőt keresi – hanem a pótmamát. 

– Ezek szerint ma a férfi számára a férfivá válás gondot okoz?

– És nem kis gondot. Elvégre nem vallhatja magát férfinak az, akit legyőznek a félelmei. Az egy klasszikus pöcs! Milyen férfi az, aki feladja az álmait? Megalkuvó pasi – olyan meg kinek kell? Aki mindig anyuci pici fia akar maradni, annak a kapcsolatai nem lesznek sikeresek, mert a nők nem akarnak pótanyukák lenni. Azt látom, hogy a férfiak áltatják magukat, hogy ők milyen tökösek – aztán az első fájdalomtól darabokra hullnak, és nyüszítenek. 

– Ezzel szemben a nők gyakran azért nem lépnek ki a boldogtalan házasságból, mert félnek a társtalanságtól – vagy a pénztelenségtől. 

– Igen. Az emberek nagy része nem mer felelősséget vállalni az életéért és a döntéseiért. A félelmek hálójában él. Fél a magánytól, az egyedülléttől, és beleragad egy boldogtalan kapcsolatba. S mivel mindezzel tisztában van, nem tudja tisztelni magát. Viszont mindenki annyi tiszteletet kap a másiktól, amennyit önmagának megad. Gondoljunk csak bele: lehet őszintén szeretni azt, akit nem tisztelünk, vagyis önmagunkat? Annak a nőnek, aki nem tiszteli magát, kevés az önbizalma. S önbizalom hiányában nem magának akar megfelelni, hanem a másik elvárásainak. Tudja, hogyan lehet legjobban felismerni, ha egy nőnek nincs önbizalma? Abból, ahogy viseli a mellét. Mert aki takarózik, görnyedt, az nem büszke magára. Rengeteg szolgalelkű nő él köztünk. Ők a csicskák. 

– Egyszer egy tévéműsorban azt mondta, hogy párkapcsolatban soha nem szabad hazudni, mindig fel kell vállalnunk, amit gondolunk. Akkor is, ha ezzel megbánthatjuk a másikat?

– Egy párkapcsolatban a legnagyobb hiba, ha valaki nem meri kimondani, amit gondol, vagy ami zavarja a másikban. Egyszerűen nem akar a másiknak fájdalmat okozni. Közben az elején jobban elviselnénk azt a pici fájdalmat, mint a későbbi robbanás okozta óriási fájdalmat. A fájdalom szükséges a fejlődéshez!

– Ön mindig kimondja, amit érez?

– Igyekszem.

– És ez így volt a kudarcba fulladt kapcsolataiban is?

– Nem. Jó lett volna, ha annak idején ezt valaki megtanítja nekem, mert akkor bizonyos hibákat nem követek el. A múltkor például megfogalmazódott bennem a párommal (Hajdú Gabi enteriőrtervező a szerk. megj.) kapcsolatban egy érzés. Elmondtam neki, hogy van valami, amin ha nem változtat, nem fogok tudni ugyanúgy felnézni rá, mint eddig. A beszélgetésünk után elindultam munkába, de még oda sem értem, amikor kaptam tőle egy SMS-t, amelyben megköszönte az őszinteségemet. Megköszönte, mert átgondolta, igaznak találta. Zűrös dolgokat mondtam ki, de rájött, ezzel a saját életét teheti jobbá. Erre kevesen képesek. De ez csak annak az egy napnak a győzelme volt. Mert sokkal könnyebb elérni valamit, mint megtartani! Én azt gondolom, hogy minden áldott reggel új esélyt kapunk arra, hogy az életünk jobb legyen. De ehhez két ember kell, és mindkettőnek teljes erőbedobással kell megdolgoznia a kapcsolatért.

– Miért vonzotta pont a pszichiátria?

– Sokáig nőgyógyásznak készültem. Akkoriban azt gondoltam, hogy egy idő után a pszichiáterek torzzá, kiegyensúlyozatlanná válnak. Idővel aztán észrevettem, hogy lelki folyamatokról tisztán tudok kérdezni, és egyre többet agyaltam az emberek viselkedésén. Kíváncsivá tett, hogy mi van „mögötte”, és rájöttem, hogy a pszichiátria egy rendkívül izgalmas terület. A legnehezebb esetek érdekeltek. A szenvedélybetegek közül a heroinisták. Észrevettem, hogy a szenvedélybetegekben van egy közös tulajdonság. Az ötvenéves gyógyszerfüggő és a 19 éves füves egyformán fél szembenézni a világgal, fél kimondani, hogy ő felelős a saját életéért. S miközben menekül, a legbelül tudja, hogy ez neki rossz. Ettől egyre feszültebb lesz, és a feszültségét egy molekulával oldja. Minden szenvedélybetegség mögött menekülés van.

– Emlékszem, először a Pesti Fekete Doboz című műsorban láttam Önt, amint a bemutatott riportfilmben addiktológusként egy drogos párt kezelt. Engem akkor nagyon megdöbbentett a stílusa. Egy nemrég vetített műsorban viszont kifejezetten visszafogott volt. Melyik az igazi Csernus Imre? 

– Egyik arc sem az igazi. Én minden kezelés kezdetén lefektetem a terápiás kereteket, amikor elmagyarázom a betegnek, hogy mik a szabályok. Senki sem szeret játszmázni, megélni azt, hogy hazudnak neki. De ezt senki sem látja. Amikor ordibáltam, az már a háború része volt, de a média mindig azt emeli ki, amivel szenzációt gerjeszthet. Így a végén lejött, hogy egy ordibálós vadállat vagyok. A visszafogottság meg magától adódik, mert minek használjak egy érzéscsomagot, ha szükségtelen. 

– Ilyenkor visszaemlékezik a saját poklára?

– Elfelejteni nem lehet, hogy volt az életemnek egy korszaka, amikor heroinfüggő voltam.

A heroin a legkeményebb drog. Megjártam a poklot – de kimásztam belőle. Ennek ellenére, ha esélyét látom, hogy ismét megközelíthet, akkor inkább megfogadom a mondást, hogy szégyen a futás, de hasznos.

– Egyébként a drogosokkal szemben van Önben empátia? 

– Nem. Aki a segítő pálya mellett dönt, annak tudnia kell, hogy itt nincs helye a sajnálatnak. Egyébként az emberek tévesen gondolják azt, hogy főleg drogosokkal foglalkozom. A hozzám kerülőknek mindössze az öt százaléka szenvedélybeteg, a többiek párkapcsolati krízisek, önbizalomhiány, depresszív állapotok, pánikrohamok, nevelési problémák miatt keresnek fel. 

– Sok ember kritikusan szemléli a szülei életét, és attól fél, hogy olyanná válik, mint ők.

– Erről részben a szülők tehetnek, akik kívülre azt mutatják, hogy minden rendben van, miközben feladták az életüket, és hazugságban élnek. Ma sok a hiteltelen, álszent család. A gyerekek pedig eltanulják a szülőktől a konfliktuskezelési módszereiket, melyekről azt gondolják, hogy hitelesek! Hányszor hallottam, hogy „az én szüleim boldogok”. De a boldog ember ismérve, hogy sokat mosolyog. Megkérdem a pácienst: mosolyognak a szülei? „Hát, nem, de gyönyörű házasságban élnek.” És az apja szokott segíteni az anyjának? „Nem, az anyám kiszolgálja.” Akkor az anyja csicska? És az apja, férfiként fel tud nézni a csicskára mint nőre? „Nem.” Hát, ha jobban belegondolok, nem olyan szép ez a házasság. Tudja ő, de nem meri kimondani. Mert serdülőkorunkra, mire megfogalmazzuk, hogy nem akarunk olyanok lenni, mint a szüleink, már olyanok vagyunk. 

– A pszichiátriai betegek eléggé labilisak, keresik a fogódzót az életben. Nem volt gondja abból, hogy idővel túlságosan kötődni kezdtek önhöz?

– Pályám kezdetén a betegben kialakult kötődést még nem tartottam rossznak. Mostanra rájöttem, hogy a labilis, gyenge személyiség függése tőlem valójában nem más, mint az egyik függőség lecserélése a másikra. Nekem pedig nem ez a célom.

– Volt olyan betege, akin nem tudott segíteni?

– Én senkinek sem „segítek”. Aki eljön hozzám, és azt hiszi, hogy majd receptre jobbá teszem az életét, az téved. Én csak rávilágítok a problémáira, kimondom azokat az igazságokat, melyeket ő nem mer, majd alternatívát kínálok. Megértetek folyamatokat – de a döntés nem az enyém. Persze vannak olyanok is, akik nem akarják megérteni, hogy vannak más alternatívák is, és ragaszkodnak ahhoz az élethez, amelyben csak kudarcokat halmoztak fel. Ami nagy hiba, hiszen az ember élete véges. Kár elfecsérelni boldogtalanul, hosszú éveket szánva egy-egy megoldatlan problémára. Klinikai szakemberként én mindig a leggyorsabb megoldást keresem. Hiszem, hogy minden problémára van megoldás.