Mint oly sok mindenben, a pénzhez fűződő viszony kialakulásában is meghatározó szerepet játszik a gyerekek életében az, hogy milyen mintákat hoznak otthonról, milyen példát mutatnak a család más tagjai, legfőképpen a szülők.
A pénzről való helyes gondolkodás megtanítását érdemes már nagyon kicsi korban elkezdeni. Természetesen nem úgy, hogy velük beszéljük meg az anyagi problémáinkat. Hogy mi a jó módszer, erről kérdeztük Rédei Zsuzsanna pedagógiai szakpszichológust (Budapest).
(Fotó: Meg Loeks)
– A családokban még érvényes a mondás, hogy a pénzről nem illik beszélni. Miért ilyen erős a tabusítás?
– Valószínűleg történelmi okok húzódhatnak meg a háttérben; mintha azt gondolnánk, hogy ez nem éppen gyereknek való téma. Pedig nem ez a legjobb módszer, hogy úgymond, megóvjuk gyermekeink ártatlanságát. Nyilván az anyagi problémáinkat nem a gyerekkel fogjuk megbeszélni, de beszélni kell arról, hogy mit engedhetünk meg magunknak és mit nem, nagyjából hova tartozunk, milyen körülmények közül jöttünk, és ahhoz képest most hol tartunk. Mindenképp beszélgetni kell erről a gyerekeinkkel.
– Van értelme annak, hogy már nagyon kicsi korban, akár 2-3 évesen elkezdjük a gyerekek „pénzügyi nevelését”? Mi a jó módszer ebben a korban?
– Jó esetben nem úgy kezdjük a pénzügyi nevelést, hogy kiterítjük a lapjainkat, és megmutatjuk a bankszámlánkat, hanem vissza kell lépni kettőt, és elgondolkodni azon, hogy mit jelent a pénz fogalma. Mindennek megvan a maga értéke – egy óvodáskorú gyerek számára a pénz azt jelentheti, hogy vigyázni kell a játékaira, mert azok pénzbe kerülnek. S ha nem vigyáz rájuk, és elkótyavetyéli őket, akkor nem veszünk majd rögtön egy másikat.
– Sok mai gyermek fogadja azzal az érkező vendégeket, hogy: „Mit hoztál?“ Ez nem túl szimpatikus üdvözlés, de sokszor nem a gyerek hibája, ha a szokás kialakul.
– Sajnos, valóban gyakori ez a jelenség. Sok esetben, mikor a szülő megérkezik az óvodába, a gyerek első kérdése az, hogy: „Na, mit hoztál?” Lehet ez csak pár gumicukor, egy tejszelet, de azt gondolom, hogy a notórius ajándékozással óriási csapdába eshetünk. A gyerekben ugyanis elindul a lavina, hogy már nem nekünk fog örülni, hanem annak, hogy ő meg lesz jutalmazva. Persze, szakemberként tudom, hogy a háttérben a szülői frusztráció és bűntudat áll: „Beadtam az óvodába, szegénynek ott kell sínylődnie.“
Holott a gyerekek túlnyomó többsége mégiscsak a kortársaival érzi a legjobban magát. Saját magunkkal van elszámolnivalónk, nekünk van bűntudatunk, mikor elindulunk ezen a lejtőn.
– Mekkora erőfeszítésébe kerülhet a szülőnek leszoktatni erről a gyereket, illetve saját magát?
– Nagyon fontos az őszinteség. Akárhány éves is a gyerek, mondhatjuk neki, hogy: Figyelj, csak üljünk le beszélgetni! Mondjuk el neki őszintén: azt figyeltem meg, hogy amikor érted megyünk, akkor nem nekünk örülsz, hanem annak, ami a táskánkban van. Fontos hozzátenni, hogy ez nem az ő hibája, hiszen, sajnos, mi rontottuk el; de a következő naptól ez meg fog változni, nem lesz nálunk semmi. Az első néhány napban nehéz lesz, de bírni kell a döntés feszültségét. Ha valamit teszünk, annak ugyanis következménye van. Sokszor szeretünk a felelősség alól kibújni; pedig pont ezzel fogjuk a gyereket megtanítani arra, hogy igen, néha hozhatunk rossz döntéseket, de ha ezt belátjuk, akkor folytathatjuk tovább az életet egy másik úton.
– Mikor adjunk először pénzt a gyerek kezébe?
– Hát, ez egy nagy kérdés. Iskoláskor előtt erre nincs szükség. Óvodában inkább az imént is említett értékeket kellene megtanítani a gyerekeknek. Tudom, hogy ma mindenki nagyon pörgős életet él, de olykor-olykor azért vigyük el a gyerekeket magunkkal bevásárolni, hiszen ezzel is tudatosíthatjuk bennük, hogy nem magától kerül a vaj és a felvágott a hűtőbe. Mi ezeket megvesszük, pénzt adunk értük. Közben azt is elmondhatjuk, milyen a hús vagy kenyér útja, hogy kerül az üzletbe, hányan dolgoznak vele.
– Óvodáskorban bőven elég, ha a pénzről mint csereeszközről beszélünk. Iskoláskorban sem jutalmazás kapcsán kapjon saját pénzt a gyermek. A jó pontot ne rögtön pénzzel jutalmazzuk. Itt inkább azt érdemes hangsúlyozni, ha nagyon vágyik valamire, akkor arra gyűjthet a malacperselybe, hisz névnapra, születésnapra mindig kap pénzt – s a végén megveheti a hőn áhított játékot. Érdemes megfigyelni, hogy a gyermek milyen attitűddel, hozzáállással viseltetik a pénz iránt: rögtön elkölti-e, vagy tudatosan gyűjt-e egy nagyobb dologra. Ha az előbbi eset áll fenn, és inkább apróságokra költ, ne kezdjünk el kompenzálni; ne adjunk újabb összegeket csak azért, mert már mindent elköltött, s nincs pénze. Nincs, mert elköltötte: ezt az összefüggést valahogy meg kell tanulnia.
Rédei Zsuzsanna pedagógiai szakpszichológus (Kép forrása: mentalife.hu)
– A zsebpénz működhet hasonlóan, mint a szülőknél a fizetés? Vagyis adhatunk a gyereknek egy kisebb összeget a hónap elején?
– Itt fontos megnézni, hogy van-e olyan helyzet a gyerekünk életében, amikor jól jöhet neki az, hogy van nála némi pénz. Mérlegeljünk tehát aszerint, hogy az iskolában van-e büfé, kell-e esetleg bármilyen kis apróságra költenie. Ha azt látjuk, hogy igen, akkor szépen fokozatosan be lehet vezetni a zsebpénzt, de az első és a második osztályban azért erre még nincs szükség. A későbbiekben működhet ez úgy, mint ahogy a világban is működik, tehát havi rendszerességgel kap egy kisebb összeget, amivel ő aztán gazdálkodni tud. A következő lépés az szokott lenni, hogy a szülők a jó jegyért adnak pénzt.
– Ezzel kapcsolatban mi a hozzáállás?
– Alsó tagozatban nem tanácsos. Ekkor egyébként is még külső kontroll alapján dolgoznak a gyerekek; kevés az a gyerek, aki a saját belső indíttatásából akar jó jegyet szerezni, és jól tanulni. Jó esetben miattunk tanulnak, mert látják az örömöt az arcunkon, mikor jó jegyet hoznak haza, és megdicsérjük őket. Sokszor a tanító néni és bácsi kedvéért akarnak jól tanulni – ezek képviselik a külső kontrollt. Ha ehhez hozzárakjuk a pénzzel való jutalmazást, akkor a belső kontrollt nagyon nehéz lesz kialakítani. Felső tagozatban el is tudom képzelni, ha gyűjtenek valamire. Ennek ellenére ez tényleg az utolsó megoldás legyen. Ha túlértékeljük a jó jegyeket, akkor könnyen összegyűlik a pénz, és a gyerek azt fogja érezni, hogy most lazítok. Aztán ha megint szeretnék valamit, majd ismét belehúzok...
A másik fontos dolog: csak annyit adjunk, amennyit mi is bírunk anyagilag. A harmadik tény pedig, hogy nem minden gyereket motivál a pénz, tehát felesleges ilyen zsákutcába belefutni.
– Van egy érdekes gondolat: Aki minden lehetséges dolgot megad és megvesz a gyerekének, az éppen a fejlődés lehetőségét veszi el tőle.
– Igen, egyetértek! Azt gondolom, hogy nekünk, szülőknek a felelősségünk, hogy a gyerekeink életében a belső értékekre helyezzük a hangsúlyt. Ezért is tartom jó dolognak, ha élményt ajándékozunk a gyereknek a kivételes teljesítményért. Tanulmányok számolnak be arról, hogy mi történik akkor, amikor a gyereknél a jó teljesítményt azonnal jutalmazzuk. Ha a gyerekünk hoz egy jó jegyet, akkor dicsérjük meg őt, hogy milyen sok erőt és energiát fektetett a tanulásba, hajlandó volt dolgozni, akár le is mondani valamiről. Azoknál a gyerekeknél, akiknél az erőfeszítést erősítjük meg, sokkal tartósabb a motiváció a következő jó eredmény elérésére, mint azoknál, akiket azonnal megjutalmaznak a szüleik, nagyszüleik.
– Ha esetleg valaki gyerekként nem kapott jó alapokat a pénzkezeléshez, ez bepótolható?
– Természetesen megtanulható. Ezen a ponton szeretném kicsit a szülők válláról levenni ezt a nagy terhet, mert úgy gondolom, hogy részben az oktatási intézmények felelőssége is, hogy pénzügyi tudatosságra neveljék a gyerekeket. Gondoljunk csak vissza a 2008-as gazdasági világválságra, amikor mi, felnőttek nem voltunk elég tudatosak. Azt gondoltuk, hogy a 0%-os kamat az 0%-os kamat; holott ilyen nem létezik. Bármennyire is döbbenetes, emberek milliói elhitték ezt a képtelenséget. Az iskolának is fel kellene vállalnia, hogy bizonyos pénzügyi alapismeretekre megtanítja a gyerekeket: mi az a kamat, a jelzálogkölcsön és egyebek. Rengeteg ember van még ma is, aki nem tudatosítja, hogy a kölcsönt egyszer vissza kell fizetni. S ha felismerjük, hogy nekem ez valamiért nehezen megy, nem szégyellnivaló felkeresni egy pénzügyi tanácsadót.
Kovalcsik Mónika
Két lánya és három keresztlánya van. Bősön élnek. Az ajándékozásról kérdeztük: mire vágyik ma egy átlagos leánygyermek, aki jó nevelést kap otthon?
– Mindkét lányom más-más természet. Nagyobbik lányom, Emi 16 éves. Kiskorában imádta a Barbie babákat, az egész rózsaszín hercegnős világot. Kisebbik lányom, Alíz 9 éves, sportos lány, a babák nem érdeklik, tavaly karácsonyra focilabdát, focicipőt és kapuskesztyűt kért. Előtte a gördeszka volt a befutó, idén a roller. Követ egy rolleres fiút, aki akrobatikus mutatványokat mutat be a videóiban. Azt mondta, így fog majd ő is hasítani.
Kovalcsik Mónika
– Alíznak ki hozza az ajándékot?
– Ő még hisz a Jézuskában. A nagylányommal 23-án este díszítjük a fát, így reggel óriási az öröm. Vacsora után a nővére lefoglalja, én pedig sebtében kirakom az ajándékokat a fa alá. Minden évben félve kérdez: meddig lesz még miénk a varázs? Tudom, érik az idő, lassan felvilágosítják az iskolatársai.
– Ajándékügyben írtok a Jézuskának?
– Minden évben! Ovis korában még diktálta a levelet, most már maga írja, de a nővére azért odaül mellé. Katalógusból kivágja, és ráragasztja a papirosra annak a játéknak a képét, amire vágyik. A levelet aztán a Mikulás viszi el az ablakból, amikor a csomagot hozza.
– Mit lehet tudni a levél tartalmáról?
– A bevezető rész minden évben azonos. Megtanítottam vele, hogy a bevezetőben mindannyiunknak egészséget és szeretetet kívánjunk. Alízban ez mára rögzült: ha ajándékügyben ír, a másikra is gondol.
Kicsordul a könnycsepp a meghatottságtól, amikor elolvasom ezeket a kis levélkéket. Egyszer olyan nyakláncot kért nekem, amiben szép lesz a nyakam. A nővérére is gondol, legutóbb rúzsért folyamodott a számára. Egyébként Emi leveleit is családi kincsként őrzöm.
– Mit kérnek a mai lánygyerekek karácsonyra?
– Engem édesanyám maga nevelt, de nem szenvedtem hiányt semmiben; igaz, nem volt öt babám. A mai gyerekek sokszor maguk sem tudják, mire vágynak, mert mindent megkapnak. De ha mindent megkapnak, mi lesz tovább? Alíz például nem vágyik másra, csak az említett rollerre. Én ilyenkor mindig elmondom, hogy jól kell viselkedni, és akkor a Jézuska biztosan teljesíti a kívánságát. Emi már középiskolás, ő általában csajos dolgokat szeretne, hajvasalót, hajszárítót. Egy időben zsinórban influenszerek sminkvideóit nézte, akkor sminkes bőröndöt kért karácsonyra. Tavaly műkörömépítős szettet kért.
– Sosem halmoztuk a játékokat, ebben szigorú vagyok. Alíz még számolni sem tudott, de már velünk társasozott. Valahogy rájött, hogy az együtt lenni a legnagyobb élmény. Ő még velünk szeret lenni a legjobban. Rengeteg szülő bizonytalan a gyereknevelés terén, és pont a karácsonyi ajándékozásban érzi azt, hogy most bizonyíthat. Jó fej és engedékeny lehet, kompenzálhat, ha már valamit elmulasztott; pedig nem az ajándékokon múlik, hogy mennyire érzi szeretve magát egy gyerek.
