– Subidubidúúú! Vilma, drága, öltözz, ma este Kőköviékhez megyünk partira!
– Na, Frédi, és ezt csak most mondod?! De mit vegyek fel, nincs egy darab rongyom sem! – siránkozik Vilma, miközben kétségbeesetten szemléli dugig tömött szekrényét.
(© alamy.com)
Hát én bizony el tudom képzelni, hogy anno a kőkorszakban is lejátszódott a jelenet, elvégre hiúság, asszony a neved. Sőt, továbbmegyek, még az a gondolat sem idegen számomra, hogy az ősközösségi társadalomban, amikor összetalálkozott két nemzetség, a nők irigyen lesték, hogy a másik miképpen kötözte meg az állatbőrt, és igyekeztek lekoppintani. S ezzel útjára indult a divat!
Hiszen ahhoz, hogy a divat elterjedjen, nem kell más, mint két ember. Az egyik, aki kitalál valami újat, a megszokottól eltérőt – és egy másik, aki aztán ezt elkezdi viselni.
A régi időkben a „divatikonok” leginkább a királyok és az arisztokrácia képviselői voltak. Az egyiptomi fáraók kiváltsága volt pl. az áttetsző, test köré tekert köpeny, a haik. A mell alatt húzott, mély kivágású ruhát – mely a mai napig népszerű – Navarrai Margitnak köszönhetjük, aki rendkívül büszke volt keblére, és ezért nem is szerette takargatni. A római nők ruházatára emlékeztető, empire stílusú ruhákat Napóleon felesége, Josephine hozta ismét divatba, és azóta is időről időre ismét visszatérnek.
François Gérard: Josephine de Beauharnais portréja (1801) (© Hermitage Museum, Russia)
Annak idején a divatot, vagyis az átmenetileg uralkodó ízlésirányt nem követhette bárki. Ennek követése társadalmi helyzettől függött. Még hogy a polgárság vagy a közönséges pórnép is úgy öltözködjön, mint uruk-parancsolójuk? Még mit nem! Ennek megakadályozására hoztak is egy sereg, ma már szinte nevetségesnek tűnő előírást. I. Ferenc megtiltotta, hogy a polgárasszonyok selyemruhát hordjanak, de ismert XIV. Lajos rendelete, melyben a barna színű öltözék viselését csak az arisztokrácia tagjainak engedélyezte, viszont kötelezővé tette az udvar tagjai számára a piros cipősarok viseletét.
Előtte persze voltak uralkodók, akik még szigorúbbak voltak, és még a cipő sarkának magasságát, orrának hosszát, de még a nők fátylának minőségét és milyenségét is megszabták. Ebből a szempontból a XVI. századi Franciaországban volt a legnehezebb a polgárság és a cselédség sorsa: ha valakit rajtakaptak, hogy csipkékkel, fodrokkal vagy, „ne adj’ isten”, az ekkor elterjedőben lévő nyak körüli bolhaprémmel – ezeknek a szép prémgalléroknak a feladata volt felfogni a bolhákat! – ékesítette a ruháját, bekísérték a rendőrőrsre. Ott nem csupán megbírságolták, de nyisz-nyisz, le is vágták a díszítőelemet viseletéről.
Még mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy ennél rosszabb már nem jöhetett, gondoljon csak a XVII. században elengedhetetlen ruhadarabra, a fűzőre, korzettre vagy a míderre. Ezt kezdetben halcsonttal, később fémlemezekkel merevítették ki.
Tény, hogy ennek a „kínzóeszköznek” a használatával a nők rendkívül szexi megjelenést értek el, hiszen a karcsú derék felett – akkoriban az ideális derékméret 38 cm volt! – kibuggyanó keblek halmairól a férfiak alig tudták levenni sóvárgó tekintetüket.
A nők folyamatosan pihegtek, mivel a fűző összeszorította tüdejüket, így annak kapacitása a töredékére zsugorodott, s ettől a kebel ellenállhatatlanul hullámzott. A fűző egyébként az orvosok szerint elsorvasztotta a használaton kívül helyezett hát- és hasizmokat, összepréselte és ezzel néha megsértette a belső szerveket, emésztési zavarokat okozott.
Az első fűzők egyike (© Google Images)
Mutasd csak, mi van az újságban
A divat főleg attól kezdve vált a társasági csevejek elmaradhatatlan központi témájává, hogy megjelentek az első divatlapok. Mivel Olaszország mellett Franciaország volt az európai kultúra és ezen belül a divat fő központja, így nem meglepő, hogy itt jelent meg 1672-ben az első, divatlapnak mondható újság, a Mercure galant.
1779-ben jelent meg Párizsban a Galerie des Modes, amely már képeket is közölt. De a divatos ruhákat csak a gazdagok voltak képesek megfizetni, így ők varratták ruháikat, míg a szegényebbek maguk készítették el sajátjaikat. Ebben az időben már valamennyi nevesebb magyar lapnak volt kiküldött párizsi tudósítója, akik rendszeresen beszámoltak a francia főváros divatjáról.
Pár évtizeddel később, 1833-ban aztán megjelent az első magyar nyelvű divatlap, a Regélő-Honművész, Mátray Gábor kiadásában és szerkesztésében – a magyar úriasszonyok nagy örömére.
Ehhez a limitált példányszámban, megrendelésre postázott laphoz csak egy szűk kiválasztott réteg férhetett hozzá. A mai értelemben vett divatmagazinok a XIX. század második felében születtek meg, élükön a francia Les Mondes-val, a kor divatlap-etalonjával. A XX. század első felében pedig megjelent a Harper’s Bazaar és a Vogue is, azóta ezek jelentik a mintát.
Az első, 1892-es Vogue magazin címlapja (© Vogue)
Vajon mi az oka annak, hogy a női divat a XX. század elején szédítő változáson ment keresztül, és a romantika korában olyannyira népszerű kalapok, földet seprő szoknyák és csipkés blúzok hirtelen a szekrények mélyére lettek száműzve?
A kor asszonyai egyre nagyobb szerepet követeltek maguknak. Nem csupán választójogot akartak, de tanulni, dolgozni szerettek volna, és ezt úgy, hogy közben ne ájuldozzanak a fűzőben. Ekkor indult meg az angliai feministák mozgalma, mely „Égessétek el a fűzőtöket!” jelszóval buzdított egyenjogúságra. Végül a fűző nyomtalanul eltűnt.
A modern nő életének fő helyszíne a munkahely lett, és ehhez kényelmes, egyszerű, egész nap hordható ruhákra volt szükség. A konfekciótermékek először az Egyesült Államokban, majd Európa-szerte is hallatlan népszerűségre tettek szert. Az olcsó áruházi darabok mindenki számára elérhetővé váltak.
