Az első mobiltelefonjára és annak történetére mindenki emlékszik. Ahogyan arra is, milyen volt az élete azelőtt. A mai fiatalok számára viszont ez teljesen elképzelhetetlennek tűnik.
Telefon vagy bármilyen okoseszköz nélkül az élet? Volt ilyen? Mit csináltatok anélkül és hogyan éltetek? – pislognak félig alélt állapotban.
Az első saját telefonom
Elmondom az én történetemet. Tinédzserkoromban bentlakásos iskolába kerültem. Ekkor 2001-et írtunk. Akkoriban vezetékes telefonon keresztül kommunikáltunk a szüleinkkel. A telefon először a nevelőnőknél csörgött, akik a hívást átirányították a folyosóra kihelyezett csontszínű, már akkor őskövületnek számító telefonra. Fekete zsinórja összevissza kunkorodott.
Ott, a hosszú, szürke folyosón bonyolítottuk le a beszélgetést a szüleinkkel, heti egy alkalommal. Másfél évvel később aztán – tizenhat éves koromban – megkaptam az első mobiltelefonomat, hogy könnyebben elérjük egymást.
Az akkori Nokia 3310-es mobilok tényleg az egymás közti könnyebb elérhetőséget segítették elő. Internet híján nem is használtuk másra – itt-ott talán megnyitottuk a kígyós játékot, de azzal se játszottunk sokáig, mert a telefon hamar lemerült.
Számítógépláz
Az online közösségi terekkel a kétezres évek elején ismerkedtünk meg, amelyeket csak és kizárólag a nagy szürke számítógépen tudtuk megnyitni. A vánszorgó internetre éppúgy várnunk kellett, mint a számítógép használatára, a géptermet ugyanis heti egy-két alkalommal nyitották csak ki. Jóformán, mire végre betöltött a rendszer, addigra át kellett engedni a helyünket. Ráadásul alig fértünk el a szűk teremben, ahol a zsinórok tengerében nyolc robosztus méretű monitor sorakozott. Heti beosztásban kellett felírnunk, a héten mikor szeretnénk használni egy órára a géptermet. Igen, egy héten egy óra, mindezt tanári felügyelet mellett.
Regisztráltunk az akkor nagyon újnak és menőnek számító iWiW-re és myVIP-re, ám az eleinte nagy szenzációnak induló számítógépláz ellenére az életünket mégis a kollégium falain belül és kívül, az iskolában, egymás társaságában töltöttük. Ez volt természetes.
Offline kamaszkor
Már végzős gimnazisták voltunk, amikor az egyik osztálytársunk fényképezős telefont kapott. Emlékszem, kézről kézre járt, mert nem hittünk a szemünknek. Pedig a fotók homályosak és szemcsések voltak... De ami a legszebb az egészben, hogy ez a csoda is csak pár napig tartott.
Nem idealizálni szeretném ezt az időszakot (de mégis fogom!), mert ugyanúgy jelen volt a bántalmazás, a kirekesztés, a csúfolódás; voltak menő lányok, fiús bandák, nagy veszekedések és kibékülések is.
A telefonnyomogatás helyett azonban egy sokkal kerekebb világban éltünk. A Vén Diák presszóban csocsóztunk, a Macis játszótéren és a kollégium előtti padon beszélgettünk. Itt néztünk egymás szemébe – és vallottunk szerelmet kipirult arccal, miközben az előző napi lógás ügyét veséztük ki.
Nem, egyáltalán nem vagyok a digitalizáció és az online terek ellen, mert számos előnyük van, de ha arra gondolok, hogy a tinédzserkorom egy teljesen másik, offline világban zajlott, hálás vagyok. Azért, mert megtapasztaltam, és tudom, milyen kütyük nélkül az élet. Milyen, ha egymás szemébe nézünk, szeretünk vagy épp bocsánatot kérünk. Milyen az, amikor valamire – legyen az épp jó vagy rossz – várni kell…
Így éltünk okostelefonok nélkül, egy sokkal lassabb és személyesebb, valóságosabb életben. És neked? Neked milyen volt a gyerek-, a tinédzserkorod, az ifjúságod az okoseszközök előtt?
