Laboda Róbert (36, Komárom) neve a slam poetry révén vált ismertté. Egy idő után mindenki tudta, ha Robi kiáll a pódiumra, s gyönyörű, palóc tájszólásával belekezd a versébe, az üt. Sőt, robban.
Laboda Róbert költő, pedagógus, műsorvezető; a slam poetry hazai úttörője... „Százszor, sőt, ezerszer rosszul kell csinálnunk valamit ahhoz, hogy meglássuk, melyik a helyes út! Ezt mindig elmondom a pedagóguskollégáknak, amikor panaszkodnak, hogy XY gyerek már megint mit művelt – mondja. – Tök mindegy, mennyi pénz van a bukszádban, vagy milyen karóra feszül a csuklódon: ugyanannyit érsz, mint bárki más.”
Kis palócokat nevelek!
Robi sziklaszilárdan tudja, hogy ki ő. Egy palóc fiú.
– Lehet, hogy patetikusan hangzik, de én elsősorban magyar ember vagyok. Egy magyar palóc. Identitásom pillérét az Ipoly-part adja, ahol felnőttem. Azt szoktam mondani, hogy hiába élek Komáromban, itt is csak palóc kisgyerekeket próbálok nevelni. Olyan gyerekeket, akik meglátják az életben a lehetőséget. Én is csak ezt hoztam otthonról: keressem meg a szépet egy ledobott ceruzában, a lehetőséget pedig egy elmorzsolt félmondatban.
– Bocsáss meg, de nem tudok szó nélkül elmenni mellette: annyira jó, hogy megőrizted a tájszólásodat!
– Az évek során kopott, de szeretem, hogy így beszélek. Persze, előfordult, hogy belekötöttek, de ilyenkor mindig azt mondtam: „Én, ha akarok, tudok úgy beszélni, ahogy te. Te viszont nem tudsz úgy, ahogy én!”
– Tíz év után jócskán van összehasonlítási alapod. Mitől más a Palócföld, mint Komárom?
– A Palócföld egyes részein bizony szegénység van. Nincs munka, nincs megélhetés. A palóc emberek annyi rosszat kaptak, mégis mindig a jót várják! Egy csallóközinek sok minden természetes, ami egy palócnak nem. A komáromi barátaimat mindig azzal rángatom le a földre: „Nézzétek már, mennyi mindenetek van! Mitől féltek? Miért stresszeltek?” Az édesapám igazi jó palóc: az idegent behívja a házába, a szűkölködőnek pedig az utolsóját is odaadná. Nekem ez a természetes.
Komáromban viszont már nem egyszer magyarázkodnom kellett, mert segíteni próbáltam valakin. Itt az emberek a jó szándékban is a csavart keresik. Fel sem merül bennük, hogy nincs csavar.
– Verseidben megelevenedik a palóc táj. Sohasem bántad meg, hogy eljöttél Fülekről?
– Mindig is siratni fogom a gyermekkoromat. Egy ideig azt mondtam, hogy itt hagyok csapot-papot, és elmegyek a nagymamámhoz tyúkokat nevelgetni Bussára. Ám nem lehet a múltban élni; két-három nap után már hiányzik Komárom. Itt él a feleségem, itt tanítok, s most már itt van az otthonom. Persze, mikor Fülekre megyek – vagyis otthonról haza –, azt mindig nagyon várom. Nincs is vesztegetni való időnk! A családdal nem azon búslakodunk, hogy milyen rég nem találkoztunk, hanem tiszta szívből örülünk egymásnak.
– Mitől más Fülek vagy Bussa?
– Van valami megfoghatatlan ragyogás a palóc tájban és emberben. Nem csak a hanglejtés más itt, a levegő is. Egyszer egy húzós nap után vezettem haza Komáromból, és még nem álltam át az itteni tempóra. A szüleim kérdeztek, én felületesen feleltem. Erre apám megfogta a vállamat, és azt mondta: „Fiam, most már mondd el úgy is, ahogy van!” Nálunk nincsen talán meg tulajdonképpen. Valahogy minden sokkal egyszerűbb. A kertünk végében ott volt az Ipoly-part, ahol gyerekkoromban bandáztam, fürödtem. Itt tanultam meg azt, hogyha leülünk a tűz köré, ott mindenkinek ugyanannyi szava van. Mindenki egyenlő. Nem egyforma: egyenlő. Emberi méltóságában egyenlő! Az Ipoly vizébe viszont már nem megyek bele. Úgy érzem, ami azelőtt tiszta volt, mostanra piszkos lett.
– Nem lehet, hogy azért, mert tudod, hogy a régi idők már nem jönnek vissza sose?
– Lehet. Az idő múlásával akkor szembesülök leginkább, mikor a nagymamámhoz megyek. 85 éves, ő az egyedüli élő nagyszülőm. Ma már belé és a közös emlékeinkbe kapaszkodom. Azt akarom, hogy a régi történetek még sokáig az ő hangján visszhangozzanak bennem.
– Édesapád Gömörből származik: egy interjúban azt mondtad, hogy Tőzsér Árpád költő a keresztapja. A Gömört is szereted?
– A gömöri táj gyönyörű, de azok a dombok nekem már magasak. Szép, de nem az enyém a táj. Én azt a 35 kilométeres körzetet érzem magaménak, ami Bussától Fülekig terjed. S most Mikszáthhoz fogok visszanyúlni, mert itt mindenütt jó palócokat látok. Elég csak Szvorák Zsuzsa nénire gondolnom, a volt osztályfőnökömre. Ő volt az, aki megszerettette velem a szavalást és a színjátszást.
– Ha már a színjátszást említed: egy palóc gyerek ugyanakkora esélyekkel indul egy-egy megmérettetésen, mint egy csallóközi?
– Én mindig úgy éreztem, hogy a zsűri egy leheletnyivel többre értékelte az ő teljesítményüket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt bennem emiatt kisebbségi érzés, de aztán arra jutottam, hogy az oxigén mindenkinek csak oxigén – ahogy a sarkon a híg mustáros hot dog is csak hot dog.
Mert nincs semmiféle különbség köztünk, egy palóc gyerek is sokat elérhet, messzire eljuthat! És ezt, ha elhívnak Fülekre vagy Rimaszombatba, mindig elmondom az ottani gyerekeknek. Hogy ne legyenek kishitűek!
– A magyarságodról tisztán, manírmentesen kommunikálsz. Ez szintén otthoni tanítás?
– Érteni megtanulhatunk, érezni nem. Fontos, hogy helyén kezeljük azt a sajátságos helyzetet, amelyben mi, kisebbségi magyarok élünk.
Robi, a sikeres slammer
Az én generációm tagjainak, ha azt mondják, költészet – Ady vagy Faludy után szabadon – a slam poetry jut eszébe. Lúdbőrözve gondolok vissza azokra az irodalmi estekre, melyeken kedvenc slammerem, Robi kiállt a pódiumra, s lerakta elénk a szívét. A mi nyelvünkön szólt, a mi problémáinkról mesélt. Talán nem túlzás, ha azt mondom: sok fiatal köszönheti a műfajnak, hogy versszerető ember vált belőle.
– Csak a közérthetőség kedvéért: miben különbözik a vers és a slam?
– A líra örökérvényű, a slam poetry viszont a pillanat művészete. A lírához óvatosan nyúlok, míg a slammel mindenki lelke mocskának a pöcegödre akarok lenni. De nagyon rég írtam már slamet.
– A slam poetry magával hozta a versolvasás divatját. Mennyire ismerik el ezt a műfajt?
– A szlovákiai magyar költők 80 százaléka anno vérben forgó szemekkel tekintett a slammerekre. Azt hitték, rosszat akarunk nekik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem maradt bennem sérelem. Huszonéves vagy, ülsz otthon a kiságyon, és nekiállsz írogatni. Kikerekedik belőle valami jó szöveg, amire azt mondják: „Ez slam poetry!” Biztatnak, hogy menj el egy versenyre. Aztán elmész a következőre is, és azt is megnyered. Aztán a következőt – és a következőt is. Még fel sem ocsúdtál, és megkeres a legnagyobb irodalmi könyvkiadó, hogy kiadná a szövegeidet, amiből végül több fogy, mint Coelho aktuális irodalmi penészéből. Ha az ember erre nincs felkészülve – márpedig nem hiszem, hogy erre fel lehet készülni –, akkor aztán már nem tud úgy kimenni az utcára, mintha mi sem történt volna. Szóval, az elején kicsit elszaladt velem a ló.
– A szüleid nem húztak vissza a földre?
– Dehogynem. Mindig elmondták, hogy büszkék rám. Meg azt, hogy: „Robikám, jár neked a siker, de azért jobb lenne, ha ezekről mások beszélnének, nem te magad.” És igazuk volt. Mentem a bőrdzsekimben, a klubok tele voltak, az emberek imádták a szövegeket. Utána jöttem haza, tanítani. Három évig ebből állt az életem. Ezután jött a váltás a második kötetemmel – ez az Én csak néztem volt –, amelyik már verseket tartalmazott. Három hét alatt elkapkodták.
– Aki olvasott valaha verset tőled, tudja: nagyon fontos volt számodra a nagyapád. Mesélnél nekünk arról, milyen ember volt Vámos László?
– A nagyapám igazi csibész volt. Egy okos ember, akinek a szeméből soha nem hunyt ki a szikra. Harminc éven át volt a Csehszlovák Rádió magyar adásának tudósítója. Ő tanított meg úszni, ő vitt le először az Ipoly-partra... Reggel felkeltünk: kint még hideg volt, de már perzselt a nap. Nagyapám tolta a biciklit, együtt sétáltunk ki a szőlőbe. Vittük a szalonnát, a kolbászt, törtük hozzá a fehér kenyeret, le-lekaptunk mellé pár paradicsomot.
Nagyapám mindig úgy adott, hogy ne vegyem észre. Az életre tanított szüntelen. Az egész olyan volt, mint egy Lev Tolsztoj-mese: én voltam a kis állat, akit tanítani lehetett. 22 éves voltam, amikor elment, de máig nagyon hiányzik. Nem tudom, lehetek-e valaha hasonló karakter, mint ő volt. De szeretnék olyan lenni.
– Két éve sokunkat megdöbbentettél, amikor a több ezer fős követőbázisodat magad mögött hagyva hirtelen kiiratkoztál a közösségi médiából...
– Sohasem akartam megmondóember lenni. Sem falusi kisbíró, sem rikkancs, sem influenszer. Mégis belekerültem a gépezetbe, és sikerült a vénáig túltolni. Eljutottam oda, hogy napi 8 órát ültem a képernyő előtt. A végén megszületett bennem az igény, hogy több közöm legyen a valósághoz. A döntést persze megkönnyítette, hogy közben lett egy csodálatos feleségem. A közösségi média meg nem arról híres, hogy tiszteli az ember privát szféráját: még este 11-kor is pittyent a telefonom.
– Elárulod, hogy min dolgozol most?
– Ha az ember túl sok mindent csinál, semmit sem csinál igazán. Erre figyelek. Írom az új kötetemet, és a pedagógia az egyetlen állandóság az életemben, hiszen a legjobban tanítani szeretek. A komáromi Eötvös Utcai Alapiskola egy csoda, ahol a gyerekeknek én mutathatom meg a szavalás és a színjátszás világát. Ezen túl van egy állandó magazinműsorom a szlovák köztévén, a #Laboda, nemrég fejeztük be a harmadik évad forgatását...
