„…bocsi, ez kicsúszott!” – Vajon hányszor mondjuk el életünk során ezt a mondatot?
– Ildike, nem attól leszel nagylány, hogy ocsmányul beszélsz! – vonta fel a szemöldökét a tesóm, Ádám. – Menj be inkább, és játssz a barbie-s játékoddal, mert ha hazaérek, úgyis enyém lesz a számítógép! – folytatta a rögtönzött dorgálást.
Dávid barátja (akinek a kegyeiért titkon a „nagylányos” beszéd szólt) eddig a pontig csendben hallgatta a kettőnk közti civakodást, a Barbie szó hallatán azonban kibuggyant belőle a nevetés: – Azért a babáiddal, ugye, nem beszélsz ennyire csúnyán? – kérdezte.
Mire érezni kezdtem, hogy megnyílik alattam a föld, és lassan (de biztosan) megsemmisülök…
A félresiklott csábítás
Máig nem tudom, mi járhatott a fejemben, amikor tízévesen a káromkodásrepertoárom felvonultatásával próbáltam elcsavarni szegény Dávid fejét. Valószínűleg azt hihettem, a menő lányoknál ez a bevett szokás (nem az). Még Ádámot is megfenyegettem, hogy kikaparom a szemét, pedig nem hazudott: a napjaim fénypontját akkor tényleg a barbie-sszámítógépes játékok jelentették. Ám ha másra nem is, legalább arra jó volt ez a beégés, hogy egy életre az eszembe véssem: nem jó csábítási technika a kocsishoz sem méltó beszéd. Meg hogy nem is mond hülyeséget anya, amikor folyamatosan azt szajkózza: „A névjegyed teszed le azzal, amit mondasz s ahogyan beszélsz.”
Nem mindegy, hogy hol, milyen kontextusban, kik előtt és mennyire engedjük el magunkat.
Káromkodom, tehát vagyok
Minden bizonnyal azt diktálná a jó modor, hogy tanulságként azt hozzam ki a fenti sztoriból, hogy azóta sem káromkodom, és szökőévente egyszer hagyja el a számat csúnya szó. Aki azonban hasonló konklúzióra számít, hamar csalódni fog, mert nemes egyszerűséggel ez nincs így. Egyfelől bármennyire is igyekszem, nem tudom kivonni magam a reggeli forgalom alól, ami óhatatlanul is maga után von némi „b” betűs szó-szórást.
Aztán mindjárt ott a magasságom: ha az ember lánya 178 centire nő, kizárt, hogy ne verje bele a végtagjait ebbe-abba, akár napjában többször. Egy sajgó könyök vagy egy feldagadt lábujj pedig szintén erős megingási faktor. S akkor még nem beszéltem azokról az esetekről – holott ezekből van a legtöbb –, amikor szimplán csak jólesik a szitkozódás. Mert igenis van, hogy rossz napom van. Van, hogy valaki felidegesít, és van, hogy egy adott helyzet szemléltetésére nem létezik jobb szó. Ez nem ördögtől való, csak olyan emberi. De azzal sincs gond, ha más mást gondol.
A rosszul beadott passz
Talán mindenkinek, aki elmúlt tízéves, magától értetődő, hogy a disztingválás ebből a szempontból is fontos. Persze dönthetünk úgy is, hogy teszünk az illemszabályokra, és a saját törvényeink szerint élünk, ebben az esetben viszont nem ér reklamálni akkor sem, ha idő előtt a homlokunkon landol a proli jelző. A dávidos eset óta csak egyszer éreztem magam hasonlóan megalázó helyzetben, mégpedig a gimiben, de ez a jelenet azóta is kísért (pedig kivételesen nem is én voltam a ludas). Elmesélem:
– Mégis mit képzelsz magadról? – Klára néni felpattant a katedra mögül, és szélsebes léptekkel a középső padsor irányába indult.
– Ilyen alpári beszédet! Az én órámon! Ráadásul egy lány szájából! – kiabálta lángvörös arccal. Nyújtózkodni kezdtem, hogy lássam, kinek szól a performansz, így kis híján megállt bennem az ütő, amikor a néni lecövekelt a padom előtt.
– Azonnal add ide az ellenőrződ! – ordította egyenesen a képembe. Reflexszerűen a padtársamra néztem, mire Szandi egy vállrántással jelezte, hogy ő sem érti a szituációt. Így hát erőt vettem magamon és kiböktem:
– Tanárnő, nem tudom, mit követtem el.
– Akkor ismételd el azt, amit az előbb susmorgtál! – folytatta a korholást.
„Szerinted miért kell minden alkalommal passzolgatással kezdenünk az órát?” – Ezt kérdeztem Szanditól, mert már elegem van abból, hogy az összes tornán ugyanazt csináljuk. A néni arca kis híján felgyulladt.
– Hazudsz! Hallottam, hogy passzolgatás helyett a b betűs szót mondtad! Amúgy miért most kell ezt megvitatni, biológián?
Már nyitottam volna a számat, hogy elnézést kérjek, mire az egyik srác a hátsó padból közbeszólt:
– Tanárnő, rossz az, aki rosszra gondol!
Így esett meg, hogy Klára néni dühében végül mindkettőnk ellenőrzőjét begyűjtötte, s egy olyan ártatlan szó, mint a „passzolgatás”, a vesztünket okozta. Nem vicceltem hát, amikor azt mondtam: nem mindegy a trágár kifejezések használatának helye és ideje – de ezek szerint még az azokra rímelőké sem…
Akkor mégis mire jó?
Legegyszerűben úgy fogalmazhatnánk, hogy a káromkodás az egyik leghatékonyabb módszer az erőteljes érzelmeink kifejezésére. Ám ezek a szavak éppen az intenzív emocionális töltetük miatt érezhetőek sértőnek, offenzívnak. Nemegyszer olyan érzékeny témákhoz kapcsolódnak, mint a vallás, a szex, a rasszok vagy a testműködések; ezért is társadalmi tabuknak számítanak. Hogy ki mennyire talál sértőnek egy kifejezést, nagyban függ attól, hogy hogyan viszonyul ahhoz a témakörhöz, amit a vulgáris kifejezés jelöl.
A pszichológusok (a káromkodás negatív vetületei mellett) ugyanakkor több hasznos funkciót is megkülönböztetnek, mint például a stresszlevezetés, a fájdalomcsillapítás, a fizikális erőszak nélküli visszavágás, de akár a humor vagy az önkifejezés eszközei is lehetnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy bárkinek is tanácsolnák a túlzásba vitt káromkodást!
Káromkodás és kultúra: a nagy paradoxon!
Annak, aki rendszeres kultúrafogyasztó, bizonyára nem újdonság, hogy filmekben, színházi előadásokban, sőt, már az online sajtó különböző szegmenseiben is gyakran tűnnek fel vulgáris kifejezések. Hogy kinél hol húzódik a határ, azaz ki mennyit tart ebből ízlésesnek, egyénenként változó, mindenesetre mi jókat szoktunk vitatkozni rajta a szerkesztőségben. Talán nem árulok el nagy titkot (és nem sértek meg senkit) azzal, ha azt mondom: nekem magasabban van az ingerküszöböm e tekintetben, mint, mondjuk, egy konzervatívabb beállítottságú, esetlegesen idősebb kollégának.
(Kép forrása: instagram.com/cvatik)
Ugyanakkor maximálisan tisztelem azoknak az álláspontját is, akik a sajtónyelvben zéró toleranciát hirdetnek a trágár kifejezéseket illetően. Köztünk, újságírók közt ugyanis létezik egy íratlan szabály, mégpedig az, hogy a sajtónak nyelvhasználat tekintetében példamutatónak kell lennie. S abban a kollégákkal maximálisan egyet is értünk, hogy utóbbin alapszik az igényes újságírás.
Melyek azok az esetek, amikor mégsem zavarnak a trágár kifejezések?
Például ha káromkodás okkal van jelen a szövegben. Ha beleillik a kontextusba, és jelentéstöbblettel bír, ergo ezzel jellemeznek egy adott szereplőt, esetleg egy társadalmi csoport nyelvhasználatát. De a feszültség fokozására is kiváló eszköz lehet egy érzelemdús jelenetben – ám erről megint csak nehéz általánosságban nyilatkozni úgy, hogy nem ismerjük a kontextust.
Már Shakespeare is káromkodott!
Akik szeretik idealizálni a múltat, gyakran megfeledkeznek arról, hogy a szitkozódás a művészetekben nem új keletű találmány. Már Shakespeare is előszeretettel élt vele: olyan részletgazdag mocskolódásokkal ruházta fel hőseit, hogy azokra több mint 400 év elteltével is rácsodálkozunk. Íme, egy példa a IV.Henrikből Vas István fordításában: „A fene beléd, te éhenkórász, te angolnabőr, te szárított marhanyelv, te ökörcímer, te tőkehal! Ó, csak volna bennem elég szusz, hogy elmondjam, mihez hasonlítasz, te szabórőf, te kardhüvely, te nyílvesszőtok, te nyomorult gyíkleső...”
Ma persze kissé más fogalmunk van a káromkodásról, így ezek a sorok akár még mókásan is hathatnak. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a világ, amelyben élünk, alapjaiban más.
A jelenkor embere a jelenkor igényeihez alkalmazkodott nyelvváltozatot használ, és a káromkodásai is ehhez idomultak. S bár lehet hosszasan taglalni, hogy ezek a változások jók-e, rosszak-e, attól még vannak, hiszen ez egy természetes folyamat.
Hol húzódik a határ?
Ez persze közel sem jelenti azt, hogy pártolnám azokat a törekvéseket, amikor valaki csak azért tűzdel tele szitkozódásokkal egy 21. századi művet, hogy ráfoghassa, hogy kortárs. Tettem már le könyvet harminc oldal után úgy, hogy további fél órán át dühöngtem az indokolatlanul túlzásba vitt káromkodás miatt, s hagytam már ott színházi előadást is ebből a megfontolásból. Nagyon vékony a határ aközött, hogy egy káromkodással tűzdelt szöveg meddig kortárs, s honnantól ordenáré, de talán abban (is) rejlik az írói bravúr, hogy a szerző képes megtalálni a tökéletes egyensúlyt.
Egyensúly!
Ha valamit tízéves korom óta megtanultam (már csak azért is, mert a nyelvvel dolgozom), az az, hogy a megnyilvánulásainkkal a saját presztízsünket növeljük vagy csökkentjük. Miénk tehát a döntés, hogy melyik irányba indulunk el, vagyis milyen szóhasználatot teszünk az identitásunk részévé. Ugyanakkor nem szerencsés elvitatni azt sem, hogy emberek vagyunk, akik feltehetőleg jóval nagyobb hibákat is elkövettek már életük során, mint holmi káromkodás. Attól, ha időnként kicsúszik néhány csúnya szó, még nem leszünk rosszabbak (igaz, jobbak se), de azért jó, ha az önkifejezés és a társadalmi normák között valamiféle egyensúlyra is törekszünk.
Hogy én ezért mit teszek? Például megpróbálok cikket írni a káromkodásról anélkül, hogy elhangozna benne egyetlen tényleges káromkodás.
