Nem az apjuk volt a tökéletes férj!

Tisztelt Szerkesztőség! A problémám dióhéjban: szerelmes vagyok és özvegy. A férjemet fél éve temettem el. Nem éltünk már túl jól akkor sem, mikor hat évvel ezelőtt agyvérzést kapott.

Szeretett a pohár fenekére nézni, és részegen mindig engem talált meg. Meg sosem vert, ahhoz nem itta elég bátorra magát: a szavaival bántott.

A szüleimet ócsárolta, amiért egy olyan szerencsétlent neveltek, mint én. Nem tanítottak meg főzni, de még csinosan járni sem. Sokszor szidott, hogy ügyetlen vagyok és képtelen a kedvére tenni. Ebben, mondjuk, igaza is volt, mert a víz is kivert annak a gondolatától, hogy lefeküdjek vele.

Talán ha a házasságunk első tíz évében aludtunk közös ágyban. Az agyvérzésből nem tudott rendesen felépülni, ezért otthon maradtam és ápoltam. Rám szorult mindenben: etetni kellett, fürdetni, pelenkázni.

Hat éven keresztül szinte ki se mozdulhattam otthonról, nem volt, akire bízhattam volna.

Mindkét lányunk a fővárosban dolgozik, és családjukkal a közeli városban élnek, és nincs idejük semmire sem. Hat éven keresztül csak akkor hagytam el a házunkat, ha orvoshoz vagy bevásárolni mentem. Hangosan nem merem kimondani, de leírni képes vagyok: mikor meghalt, úgy éreztem, visszakaptam a szabadságomat. Hamarosan visszatértem a munkahelyemre, ahol az elmúlt hat évben alaposan kicserélődtek a munkatársak.

Az egyik új munkatárssal egyre többet beszélgettünk, és munka után találkozgatni kezdtünk. Ő elvált ember, és 8 évvel fiatalabb nálam. Először azt hittem, csak a bolondját járatja velem, de türelmével, kedvességével meggyőzött arról, hogy tényleg engem akar. Élvezek minden egyes vele töltött pillanatot, és igen, vele a testiség sem feladat vagy kötelesség, hanem örömforrás és csoda. De hogy mondjam el mindezt a lányaimnak, akik szemében az apjuk volt a tökéletes férj. Mert a férjem nagyon jó volt a szerepjátékban. A környezetével könnyen el tudta hitetni, milyen kedves, gáláns ember. Az igazi arcát mindig csak nekem mutatta meg.