A fiatalok gyakran követnek el meggondolatlanságokat. Más nevében regisztrálni, durva üzeneteket küldeni nem diákcsínynek számít: ez kimeríti a zaklatás fogalmát. Az pedig büntetendő cselekmény. Akik ilyen viccekkel próbálkoznak, könnyen rendőrségi ügybe keveredhetnek. A károsult személy az oldalt gyorsan letilthatja – csak be kell jelenteni. A „vicces kedvűeket“ pedig igencsak könnyű megtalálni (az IP-cím, a legutolsó belépés helyszíne alapján, de a stílusuk is lebuktathatja őket).
A Facebookon sokan betekintést engednek az életükbe, lakásukba, sőt, akár a lábasukba is! A zárkózottabbak csak csendesen figyelnek és diszkréten lájkolnak... Mindent egybevetve: egy jól működő közösségi oldal zseniális találmány. Nem hiába van csaknem 19 millió követője az oldal alapítójának, Mark Zuckerbergnek. A saját adatlapján mindenki lehet sztár! De a Facebook ennél jóval többről szól: barátságról, közösségépítésről, információcseréről. Csak rajtunk áll, melyik szeletét választjuk a hatalmas Facebook „tortának“.
A világ egy új kifejezést tanulmányoz: Én-marketing, szól a jelszó. El kell adni magunkat – ezért kifényezzük az életrajzunkat, kihangsúlyozzuk a jó oldalunkat, valamiféle felfelé stilizált képünket adjuk el a külvilágnak. A szakemberek szerint a nárcizmus korunk egyik kórképe. S ami a legszomorúbb, ezt lassan már senki nem gondolja személyiségzavarnak. Éppen ellenkezőleg: ma ha valakinek nincs blogja vagy profilja a közösségi oldalakon – akkor az nincs is.
Különleges ember meg végképp nem lehet, hisz azok mind ott promotálják magukat a Facebookon... Pár éve még ha egyik olvasónkat le akartunk fotografálni a Nőbe a családjával vagy apró titkairól faggattuk – nem vállalta a szereplést. Ma rengetegen jelentkeznek akár domborítós bepózólásra is: a szégyenlős korszaknak vége. Vége annak a világnak, amelyik a magántitkok kiteregetését helytelennek tartja. És nincsenek korlátok és keretek – ma már a reality-showkban vetkőző lányokat is színésznőnek titulálják, és nem csak a bulvárban.
Abba sem árt belegondolni, hogy vannak olyan munkáltatók, akik ellenőrzik a hozzájuk jelentkezők közösségi oldalait. Ezért igencsak gondolja meg mindenki, aki később karriert akar építeni, hogy mit oszt meg nyilvánosan! A részegségről árulkodó bulifotók, a csücsörítős vagy éppen kigyúrt „tükörhobbitok” és egyéb alulöltözött felvételek a szolid cégeknél kevésbé nyerők.
Vajon miért van az, hogy mindenáron beszélni akarunk magunkról, meg akarunk osztani másokkal – minél „többekkel” – magunkról minden hétköznapi dolgot (akár azt, hogy hányas lábunk van, vagy mit viseltünk az érettségin)? Kommentelünk, promótáljuk magunkat – és tízpercenként felrakunk valamit a Facebook-oldalunkra. Azelőtt életünk részleteit (milyen cuki pulcsit vettünk, immár szinglik vagyunk, és párt keresünk) csak és kizárólag a barátnőnkkel osztottuk meg. Most mindenkivel! Nézd, milyen érdekes vagyok, nézd, milyen csini szemüveget vettem.
Korunk az individualizmus kora, a mai nemzedékek megtanulták a leckét, hogy már nem a Mi, hanem az Én a fontos! Megérdemled, mert jár neked, magadnak mindig te légy a legfontosabb! Az üzenet célba ért. Pedig egy olyan társadalomban, ahol mindenkinek önmaga a legfontosabb, a kapcsolatok hőfoka csökken (tehát a másik már nem olyan fontos), s ezzel együtt csökken az empátiánk is, a beleérző képességünk – mondják a szakértők. Új éngenerációk nőttek fel, telepedtek le a képernyők elé, és fölösleges információkat osztanak meg percenként önmagukról. A tükörben saját magukat fotózzák, s azt rakják fel és osztják meg. Egy amerikai tinilány koalás sapkában küldött csókokat a nézőknek – videóját 5 millióan nézték meg. A lány ugyanis megígérte, hogy aki kommentelni fogja, annak videóihoz ő is hozzá fog szólni.
A Facebookkal mesterségesen megnöveljük az önbecsülésünket – hát nem vagyok tényleg fantasztikus, mondjátok?! És a mesterségesen felduzzasztott önbecsülés mögött bizony nem áll semmiféle teljesítmény. Ma már a gyerek mondja meg, hova menjen nyaralni a család, mit egyen, vegyen – a narcisztikus gyerekek diktátorként uralkodnak a szüleiken. Az új nemzedék sehogy sem tudja megzabolázni az ösztöneit, képtelen kontrollálni az érzelmeit – és nem tanulta meg, hogy igenis nem kaphat meg mindent azonnal. Hiszen az élete otthon nem erről szól – és a Facebookon is annyian lájkolják, a hiba biztosan nem benne van...
A delphoi jósda falára kiírt jelmondatot – „Ismerd meg önmagad!” – sokan félreértik. Mert az önismeret nem egyenlő azzal, hogy folyamatosan közöljük az érzelmeinket, hogy folyton arról beszélünk, mit éreztünk ebben és ebben a pillanatban.... Popper Péter, a nagy lélékbúvár mondta egyszer: igen, igen, fontos az önismeret, de mi van, ha rájövünk, hogy halálosan unalmas emberek vagyunk. És hogy igazán semmit nem tudunk, eddig minden (élet)leckét ellógtunk, etc.
”Zsíros kenyeret vacsiztam paradicsommal” – hát ez a státuszüzenet bizony nem sok jót ígér. Valóban, nem lenne jobb, ha önmagunk alaposabb megismerése helyett inkább a könyveinket próbálnánk megismerni? Vagy inkább tanulnánk kicsit a bölcsebbektől, és saját magunk helyett őket választanánk példaképnek?
Valkó N.
