Tisztelt Szerkesztőség! Máig emlékszem az érzésre, amikor tizennyolc évesen, a világba kilépve azt hittem, végre magam mögött hagytam a serdülőkort. Hogy lezáródott ez a fejezet az életemben, és szépen becsukhatom magam mögött ezt az ajtót. Aztán a következő tizenöt évben azt gondoltam: de jó, most már felnőtt, érett és okos vagyok, nem érhet semmi meglepetés, mindenre felkészültem. Hisz az élet szép...
Aztán megszülettek a gyerekeim. Velük foglalkozva olyan gyorsan visszacsúsztam a gyerekkoromba, hogy nem is érzékeltem magam körül a világot. Pedig a világ azt várta tőlem, hogy felnőtt legyek. Neveljek, irányítsak, mutassam az utat. És én elhittem, hogy ez a dolgom. Hogy meg kell ezt tennem, mint ahogy addig is mindent megtettem, amit elvártak tőlem. Erős voltam, ahogyan erősek voltak a szüleim is harmincöt évvel ezelőtt. Azt hittem, ha valami nem sikerül, az azt jelenti, hogy jobban kell próbálkoznom. Hogy a gyerekeimnek szót kell fogadniuk, mert én vagyok a tekintély.
De a gyerekeim gyorsan rácáfoltak erre a meggyőződésemre. Nem tetszett nekik az, ami az én gyerekkoromra emlékeztetett, ami az én nevelésemben elfogadott volt. Ahogy az sem tetszett, ha rácsaptam a kezükre, ha megbüntettem vagy megjutalmaztam őket, ha prédikáltam... De főleg az nem tetszett nekik, hogy a világ felnőttekre és gyerekekre oszlik (ahol a felnőtteknek mindent szabad, a gyerekeknek meg semmit). Ezért keresni kezdtem, hogyan lehet másképpen nevelni.
Sok mindenre rájöttem, és sok minden nem sikerült. Az anyaság mindig a szemembe nevetett: „Komolyan azt gondolod, hogy neked minden sikerülni fog? Hogy elég megtalálni a megfelelő módszert, és akkor minden rendben lesz? Hahaha!” A felnőttség máza vékonynak bizonyult.
A fiaim mellett aztán ezt levetkőztem magamról, s bennem is folytatódott a felnőtté válás, míg fel nem ismertem, hogy a világ dolgai között vannak olyanok is, amiket nem tudok befolyásolni. Nem mehetek fejjel a falnak, mert akkor az én fejem fog betörni. Vannak dolgok, amelyeket el kell fogadnom, másokat meg át kell alakítanom úgy, hogy akkor is örömet találjak bennük, ha éppen nem tökéletesek. Megállapítottam, hogy az életem nem lesz olyan, mint a filmekben – s bár valóban számít az igyekezet, néha mégsem elég.
És akkor, amikor már érezni kezdtem, hogy életbölcsességre tettem szert, hogy én is felnőttem a gyerekeimmel együtt, megbetegedtek a szüleim. Ismét rádöbbentem, hogy még mindig nem vagyok felnőtt, legjobb esetben is csak az út felénél járok. Az édesapám meghalt, és onnantól fogva az anyukám mindenben rám szorult.
Emellett ráeszméltem, hogy még mindig vannak gyerekek a családban – az egyik éppen belépett a kamaszkorba. S miközben én még mindig azt a kócos gyereket láttam benne, aki hónapokkal ezelőtt még kisautókkal játszogatott, hirtelen megláttam, hogy ő már nem az a gyerek, aki régen volt, hanem önálló felnőtt.
Hát így növekszem én is napról napra. A gyerekeim tanítgatnak sok minden elfogadására. Néha még haragszom, szégyenkezem a gyerekességem miatt. S az édesanyám arra tanít, hogy a szerepek igenis váltakoznak az életben: olykor nagyon gyorsan az ellenkezőjére fordulnak, ezért nincs értelme határvonalat húzni köztük. Nem kell hatalmi harcokat folytatni, nem kell a tekintélyhez ragaszkodni csak azért, mert idősebb vagyok. Mert egyszer majd valaki egyetlen mozdulattal keresztülhúzza és átírja mindezt.
Most el kell fogadnom – mint ahogyan fokozatosan elfogadtam, hogy a gyerekeim nem olyanok, mint én voltam, hanem a saját útjukat járják, amely esetleg teljesen más lesz, mint az én utam volt –, hogy az édesanyám személyében egy új gyermeket kaptam, akinek nincs másra szüksége, csak arra, hogy figyeljek rá, hogy szeressem és dédelgessem, mert számára a szavak már elvesztették a jelentőségüket. Hogyha ez sikerül, akkor egy lépéssel megint közelebb leszek ahhoz, hogy felnőtt legyek...
Tisztelettel: egy hűséges olvasójuk, Luca
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
