Teljesítménykényszerben élünk. Addig feszítjük a húrt, amíg az el nem pattan, miközben mások véleményétől tartva elfojtjuk az érzéseinket. Ám mielőtt végleg meggyőznénk magunkat arról, hogy ez az élet rendje, és csak mi vagyunk túl kényesek, jó lenne tudatosítani: emberek vagyunk és nem gépek.
Egyszer, amikor egy tőlem idősebb embernek arról kezdtem el beszélni, mennyire teljesítményorientált társadalomban élünk, kaptam egy rosszalló pillantást, amelyben volt egy ki nem mondott megjegyzés: „Te inkább ne panaszkodj, mert…” Pedig azt gondolom, ebben a kérdésben nem számít a kor, sem az ember múltja – mind egy oldalon játszunk, s mindannyian a jelenben élünk, ahol igen is kemény teljesítési kényszerben rójuk a mindennapokat.
(© Keith Negley)
Az emberben lépten-nyomon ott van annak érzése, hogy pótolható, éppen ezért teljesítenie kell, és nem szabad hibáznia. Máskülönben nem lesz elég értékes, nem fogják szeretni, végül lecserélik. Emiatt aztán nagyon sokan szorongásban élik mindennapjaikat, miközben egyre kiszolgáltatottabbá válnak, mert kívülről várják a megerősítést. A létbiztonság ingatag lábakon áll, s inkább a létbizonytalanság korát éljük, ahol a megbecsültség ritka kiváltság.
Építjük a falansztert?
Lélekben lassan elsorvadunk, mert elfelejtjük élvezni az életet. A pihenésünk felszínes, s amúgy is valami távoli luxusként gondolunk rá, amit igyekszünk elkerülni – nehogy azt mondják ránk, hogy nem csinálunk semmit. Isten ments, hogy haszontalannak tűnjünk akár csak néhány órára is, mert épp nem jár a motor. Inkább versengünk egymással, túlhajtjuk magunkat, miközben megkérdőjelezzük saját érzéseinket. Csak azt felejtjük el, hogy emberek vagyunk, nem pedig gépek.
Nem csupán az baj, hogy kifacsarjuk magunkat: végletekig feszítjük a húrt, és észre sem vesszük, hogy bent ragadtunk a mocsárban. Hiába kapálózunk különféle varázsszavakkal és csodaszerekkel, nem fogunk tudni kimászni. Addig nem, amíg nem adunk elég időt magunknak.
Nagy probléma, hogy nem igazán számíthatunk a környezetünk segítségére sem. Tapasztalataim szerint, ha valaki kimondja, hogy elfáradt, arra lekicsinylően, megvetően néznek, s egyfajta fölényt éreztetve jegyzik meg, hogy ők is fáradtak (mégsem nyavalyognak miatta). Mindenki frusztrált, mert senki sem beszél a problémákról, és inkább a nyugtatók vagy a pohár után nyúlnak.
Charles Fourier francia szocialista filozófus a 19. század elején úgy képzelte el a jövőt, hogy az emberek kétezer fős közösségekben élnek majd, ahol mindenki a neki tetsző és illő munkát végezheti, valamint egyenlő arányban részesedhet a közösből. Ekkor használta először a falanszter kifejezést, az említett szocialista társadalmak alapsejtjének megnevezésére. Évtizedekkel később Madách Imre Az ember tragédiája című drámájában merített Fourier utópiájából. A 12. szín helyszíne – a Falanszter – egy távoli utópia, ahol mindenki egyenlő, ugyanakkor az emberek egy unalmas, sivár és steril világban, érzelmek és művészetek nélküli, mechanikus életet élnek. Ennek tükrében érdekes belegondolni, merre is tart a társadalmunk.
Az ember mint cég
Világos tehát, hogy ott hibázunk, amikor úgy viszonyulunk magunkhoz, mintha gépek lennénk. Gépek, amelyeket elég csak karbantartani, néha megolajozni, s a kötelező nyári kéthetes szerviz után minden mehet tovább a régi kerékvágásban. Gépek, amelyek mindent kibírnak, ám idővel elhasználódnak, tönkremennek és lecserélődnek.
Azt gondolom, sokat segítene, ha inkább úgy tekintenénk magunkra, mint egy vállalkozásra. Egy cég irányítása sok törődést igényel, ami túlmutat a napi munka elvégzésén és a kötelezettségeknek való megfelelésen. Időt és figyelmet kell fordítani rá, a legapróbb problémák megoldására is, ha pedig porszem kerül a gépezetbe, akkor azt ki kell takarítani. Máskülönben nem fog rendesen és hatékonyan működni.
A teljesítmény hajszolása közben igyekszünk megfelelni mindenkinek, próbálunk a másik ember kedvében járni. De hol maradunk mi?
Nagyon sok probléma és betegség mögött az elfojtott érzelmek állnak. Nem mondjuk ki, mi bánt bennünket, például azért, mert azt gondoljuk, úgysem értenék meg. A fülünkben csengenek az ismert reakciók: légy kemény, légy erős férfi, légy erős nő.
Alvás helyett kapcsoljunk ki!
Amikor a nap végén kikapcsoljuk a számítógépünket, annak műveleti memóriája törlődik, így a következő bekapcsolásnál sokkal gyorsabb és hatékonyabb lesz. Ha azonban csak alvó üzemmódba küldjük, akkor a következő munkafolyamat során kevesebb kapacitással tud majd működni. Nekünk, embereknek sem feltétlenül elég a napi 7-8 óra alvás. Nem számít, hogy fizikai vagy szellemi munkát végzünk, egy idő után azt érezzük, hogy hiába alszunk eleget, fáradtak és enerváltak vagyunk.
A kérdés pedig nyilvánvaló: mennyire nevezhető pihenésnek az, amikor egy fárasztó nap után ledőlünk a kanapéra, kezünkbe vesszük a telefont, bekapcsoljuk a tévét, s huzamosabb ideig ott ragadunk a képernyők előtt? A testünk talán pihen, de az agynak nyugalomra és csendre, a léleknek pedig feltöltődésre van szüksége.
(© Keith Negley)
Azt hisszük, néhány üresjárat a gondosan betáblázott napunkban valamiféle ördögtől való dolog. De biztosan mindenki tapasztalta már, hogy a legjobb ötletek akkor jutnak eszünkbe, amikor éppen semmit sem csinálunk. Amikor az elménknek szabad teret, levegőt adunk, hogy érzékeljen, és pusztán csak létezzen. Ezért is bír akkora erővel egy-egy séta, hiszen ekkor többnyire magunk maradunk, távol az ingerektől és a problémáktól. Friedrich Nietzsche, a 19. századi német filozófus is megmondta: „Az igazán nagyszerű gondolatok séta közben születnek.”
Összetörni a mókuskereket
Persze attól még, hogy ezekről írok, nyilvánvalóan nem fog megváltozni semmi, főleg nem a különböző élethelyzetek: ugyanúgy fel kell kelni és teljesíteni, legyünk bárhol vagy csináljunk bármit. De azt gondolom, a mókuskerék érzését megszüntethetjük azzal, ha minden nap szánunk egy kis időt magunkra és a feltöltődésünkre.
Ha nem mondjuk el senkinek a rossz érzéseinket, legalább írjunk naplót, és adjunk ki magunkból mindent: ne hagyjuk, hogy a nyomasztó gondolatok dolgozzanak bennünk. Mozduljunk meg, ha épp azt érezzük, hogy a stressz és a szorongás gyökeret fonnának a lábunk köré.
Menjünk ki a levegőre, sétáljunk egyet, hogy felszabadítsuk elménket, és másképp tekinthessünk a megoldandó problémákra. Az alkotás folyamata ugyancsak segíthet elmélyedni és kikapcsolni.
Ha pedig azt éreznénk, túl sok a zaj körülöttünk, és már nem férünk a bőrünkbe, lassuljunk le: egyszerűen csak vegyünk a kezünkbe egy könyvet, és olvassunk legalább fél órát.
Ezzel a néhány apró, de annál hatásosabb szokással nem csupán kiléphetünk a mókuskerékből, de össze is törhetjük azt egyszer és mindenkorra. A legfontosabb viszont az, hogy adjunk magunknak elég időt, illetve fogadjuk el: emberek vagyunk és nem gépek.
