Nyilvánvaló, hogy sokféle. De nem állítjuk túlságosan előtérbe a szenvedélyes szerelmet a többifajta szerelem rovására? A felmérések szerint az emberek többsége úgy tesz, mintha egyedül csak a szenvedély létezne, mintha csak az égető szerelemnek volna létjogosultsága.
Ahogy az ember lánya öregszik, egyre gyakrabban elgondolkodik a szerelem természetén. Vegyük csak sorra. Életünk nagy részét nyugodt, megállapodott, szinte baráti kapcsolatban töltjük. Neveljük a gyerekeinket, gyakoroljuk a hivatásunkat, időt szentelünk a hobbinknak... Ugyanakkor a média szünet nélkül azzal bombáz bennünket, hogy minden percben készen kell állnunk egy új, nagy, mindent elsöprő romantikus szerelemre. S le vagyunk írva, ha a Nagy Szerelem nem jelenik meg az életünkben.
(© Agathe Sorlet)
Mint az utcasarkon
A történelem folyamán és a miénktől eltérő berendezkedésű társadalmakban a romantikus és szenvedélyes szerelemnek korántsem tulajdonítanak ilyen nagy jelentőséget – és nem szentelnek ennyi figyelmet. (A japánok régen például azt sem tudták, mi az a szerelem. Nálunk sem szerelemből házasodtak össze a párok, egészen más érdekek és megfontolások alapján, s meg kell mondani: ahhoz képest elég jól megvoltak egymással.) Ma viszont? A Nagy Érzés záporozik ránk a könyvekből, dalszövegekből, reklámokból, filmekből; a média szóban és képben másról sem szól, mint hogy a LÁNY hogyan ismerkedett meg a FIÚVAL, hogyan szerettek egymásba, ki az IGAZI vagy éppen a NEM IGAZI...
Ezek a jelzések szinte kényszerítenek, hogy csipkedjük magunkat. Igyekezzünk mindig kívánatosak lenni, talpig sminkben vigyük le a napi szemetet, hiszen nem tudhatjuk, mikor találkozunk a nagy Ő-vel. Talán az lesz a nagy pillanat, mikor éppen a kukába gyömöszöljük a szemeteszacskót, akkor kezd szemezni velünk életünk pasija, s mi van, ó jaj, ha nincs kihúzva tussal a szemünk!
Kérdésünk: Nem inkább egy másikfajta szerelemre kellene figyelni? Például a csendes házastársi szeretetre, amely életünk háromnegyed részében elkísér bennünket?
Talán éppen ez a kizárólagosan a szenvedélyre alapozó szemlélet az alapja a rengeteg hűtlenségnek, a szinte járványosan terjedő válásoknak, annak, hogy a nős pasik és a férjes nők szüntelen új szerelmet keresnek? (Az soha nem jó, aki otthon van, aki talpig hűségben ott áll mellettünk. Mindig a másik, az ismeretlen az izgalmasabb – hát, ugye, annak nem mi mossuk a piszkos zokniját.) Egész környezetünk azt szuggerálja belénk, hogy életünk értelmetlen és elhibázott, ha nincs benne elég romantika, gyertyafényes randi, sok és még több szex...
Nem a prüdéria szól belőlem, nem is moralizálni akarok, de nézzük meg a hagyományos társadalmakat! Régen különféle tilalmakkal és korlátozásokkal tompították az ember hűtlenségre való hajlamát. (Gondoljunk csak a legrégebbire, a tízparancsolatra: Más feleségét ne kívánjad!) Másrészt természetesnek vették: ha valaki egyszer megállapodik, és családot alapít, többé nem keres, kutat… Mennyivel könnyebb élet volt! Ma viszont mindenki elvárja tőlünk, hogy állandó készenlétben legyünk, legyünk fiatalosak és szexik. (Mintha „a nemi vonzerő” és a „fiatalos kinézet” lenne az ember értékének egyedüli fokmérője.)
Három év – ennyi
Természetesen el kell ismerni, hogy a szexualitás bizonyos mértékben befolyásolja az életünket. Az egész életen át kitartó monogámia keveseknek sikerül. A pszichológusok gyakran mondják: a szerelem a legszerelmesebb párok esetében is legfeljebb három évig tart (ami biológiailag megfelel annak az időszaknak, amíg utódaink megfogannak, és átsegítjük őket a csecsemőkoron). Ezután a kapcsolat természete megváltozik, a leggyakrabban szeretetté, egyfajta életszövetséggé alakul át, amelyben nem a szexuális szenvedély viszi a prímet. Pár szerelmes év után tehát ösztöneink (biológiai késztetésünk) alapján újra „vadászni” indulnánk, más szexuális partner után kutakodnánk, szenvedélyünknek új „tárgyat” keresnénk – noha, persze, régi kedvesünket sem akarjuk elhagyni. Ez az ösztön a férfiakban és a nőkben egyformán működik. A régi társadalmakban a nőket rövid pórázon tartották, és nem is voltak olyan virgoncak, mint a férfiak, mert kimerítette őket az anyaság – és hát, ugye, az utódokról valakiknek gondoskodni kellett (a vadászat sokáig csak a férfiak kiváltsága volt).
Nem tudjuk, mennyire van igazuk a pszichológusoknak – mármint abban, hogy az ember mindig új és még jobb szexet keres –, de én azt hiszem, hogy semennyiben! Ha körülnézünk, láthatjuk, hogy az emberek java része – férfiak, nők egyaránt – nem vágyik szüntelen szexuális kalandokra. Sőt, a családi nyugalmat, a kedvteléseit, a munkáját tartja fontosnak. Azaz tartaná, ha a körülötte levő világ nem cukkolná állandóan, nem éreztetné vele, hogy unalmas az élete, és nem hajszolná bele mindenféle romantikus kalandokba. Minél idősebb valaki, annál inkább érvényes rá a fenti szabály. Miért volna szégyen beismerni?
Ráadásul már megjelent a világban az aszexuálisok csoportja, akik azt állítják, hogy a szexualitás alig-alig érdekli őket, és ennek lépten-nyomon hangot is adnak. Valószínűleg azért, mert diszkrimináltnak érzik magukat túlszexualizált társadalmunkban.
A szerelem típusai
Mint mondtuk: szenvedélyes, romantikus szerelem számos társadalomban nem is létezett, vagy ha igen, a perifériájára szorult. Elaine Hatfield kutatócsoportja – amely évekig foglalkozott a szerelem mibenlétének tanulmányozásával – arra a megállapításra jutott, hogy a szerelemnek két alapformája különböztethető meg: az együtt érző (compassionate) szerelem és a szenvedélyes (passionate) szerelem. Az együtt érző (szimpatizáló, empatikus) szerelemre a kölcsönös tisztelet, a bizalom, az együvé tartozás jellemző – a két ember egyszerűen szereti egymást. Jól érzik magukat egymás társaságában, függetlenül attól, hogy szexuálisan érintkeznek-e, vagy sem. A köztük levő érzelmi kapocs a kölcsönös megértés és tisztelet alapján virágzik.
A szenvedélyes szerelmet ezzel szemben az intenzív, a heves érzelmek, a szexuális vonzódás, a féltékenység és a birtoklási vágy jellemzi, de megtalálható benne az együtt érző szerelem is. Ha a szerelmesek érzelmei egyformán erősek, az számukra maga a boldogság! Ha azonban egyikük érzelmei viszonzatlanok, az a legmélyebb kétségbeesés. Elaine Hatfield szerint a szenvedélyes típusú szerelem tartama legfeljebb 6–30 hónap. Az elmélet itt eltér mindennapi tapasztalatainktól.
(© Agathe Sorlet)
Elaine Hatfield szerint romantikus, szenvedélyes szerelem csupán bizonyos körülmények között születik: ha az a társadalmi-kulturális közeg, amelyben élünk, afelé irányít bennünket, hogy legyünk szerelmesek, továbbá ha szerelmünk tárgya megfelel annak az elképzelésnek, amelyet az ideális társról magunkban alkottunk, valamint ha a közelében fizikai izgalmat érzünk.
Ideális esetben a szenvedélyes szerelemből idővel együttérző szerelem válik. A legtöbb ember a kétfajta szerelem kombinációjára vágyik. A tudósok általában úgy vélekednek, hogy a romantikus szerelem a civilizáció fejlődésének szülötte, a középkori minnesängerek, lord Byron és a romatikusok találták ki. Manapság ez furcsán hangzik, de a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség nagyon jól elvan nélküle.
